Gondolatébresztő: A videojáték apokalipszis lovasai

A gondolat már régebben megfogant bennem, hogy fel kellene emelnem a hangot ellenük, de a szellemet igazából a Journey szabadította ki a palackból. Pedig ő aztán igazán nem hibás, hiszen a kezdet kezdete óta a thatgamecompany inkább élménygyárosnak titulálja magát is, meg kevesen is vannak és bla bla bla bla. Ezt a kifogást elfogadom, de csakhogy az igazi ellenség, a valódi gonosz felé fordulhassak.

Nem is egyenként hívom ki őket, hanem abban az ördögi szentháromságban, amiben látom őket. Jól figyeljetek szavamra: az általunk ismert videojátékok halálát a Bioshock Infinite, a The Last of Us és a Beyond Two Souls programok hozzák el, de mindenképpen kövezik ki az utat az apokalipszisig a számunkra. Mi is lenne a baj ezekkel az AAA kategóriás programokkal? A cégek büszkeségeivel? Az eladási listák királynőivel? Minden!

Egyszerű ember számára mi a közös bennük? Fantasztikus elemekkel rendelkező, szemet gyönyörködtető programok, amelyek lényegében valamilyen különleges képességű leány pesztrálása körül forognak. Egyikük sem nélkülözi a mély drámát és a filozófiai felhangokat, ugyanakkor mindegyikük mélyen az amerikai patriótizmus bugyraiban vájkál érzelmekért. Ez csak a felszín és ezzel önmagában, objektív szemmel még nem is lenne semmi baj … talán.

Amiért talán az összehasonlítás sokaknál kimaradt, megrekedt az az, hogy a játékmenet látszólag (LÁTSZÓLAG!) nagyon eltér ezekben a játékokban. Egyik egy FPS, másik egy TPS, harmadik pedig egy dallamtalan ritmusjáték. Elmondhatjuk, hogy a konzolos repertár legnagyobb része képviselteti magát tehát. Vizsgálatunk tárgya nem is inkább a külsőségek vagy a játékmechanikák, hanem a tudat alatt implementált tartalom és az a BÖRTÖN, amibe ezek a programok kényszerítenek minket, játékosokat.

Ezek a programok minden esetben egy elbaszott apaszerepbe kényszerítenek minket, azonnal sarokba szorítanak úgy, hogy a döntési képesség látszatát FENNTARTVA vezettetnek minket végig egy lélektani halálsoron, aminek a végén önként kellene a bakó bárdja alá hajtanunk férfiasságunkat és átadnunk belső valónkat valamiféle erőszakmentes feminista hatalom számára. Pedig külsőleg ugyebár véres és erőszakos, durva játékok ezek … látszólag komoly, felnőtt tartalommal.

Ez azonban hazugság. Ezen programok egyike sem veszi KOMOLYAN a játékosokat. Elvárja, hogy komolyan vegyük a mechanikus hagyományőezőkkel szembeni harcot egy olyan városban, ami a levegőben repül és van tengerpartja … de azért babusgassunk egy dimenziótorzító lányt. Elvárja, hogy komolyan vegyünk egy olyan világvégét, ami gombákká változtatja az embereket és közben babusgassunk egy SPOILER tinit … nem. Azután pedig pesztráljunk egy lányt, aki lassan olyan képességekről tesz tanúbizonyságot, mint a Főnix Jean Grey.

Élményt ígérnek ezek a programok, csodákat lobogtatnak a szemünk előtt, mint vörös posztót a bikának, de valójában nyakörvet kapunk, lassan kivéreztetnek inkább, a végén pedig tökön szúrnak minket és behúzzák a strigulát, hogy még egy hülyét átvertek. Nehezen tetten érhetőek, hiszen három (négy) különböző cégről van szó. A céljuk azonban egyre tisztábban látható a horizonton: kivenni a kezünkből teljesen az irányítást, elvenni azt, ami játékossá tesz minket: a kontrollt (vagy controllert, hogy érthetőbb legyen).

Egyre több kidolgozottabbnak beállított mellékszereplő a képernyőn, akit nem lehet megölni, de irányítani sem. Haszontalan párbeszédek, amiket az erkélyemről is hallhatok az utcán elhaladó emberektől. Látszólag nehéz és tekervényes feladatok, amik tényleg látványosak, de nem próbálkozhatunk többé vele, mert EGY GOMB megnyomásával (vagy kevesebbel, mert megcsinálja magától) átkelünk és túlleszünk rajta. Milyen emberekké akarnak tenni minket?

A Bioshock Infinite-ben még csak a döntéseink súlyát vették el, valójában sohasem voltak. Nem irányítottuk a saját sorsunkat, csak célozhattunk, lőhettünk és sétálhattunk a lány iránt (korábbi programokban egy gombbal hozhattunk elő valami iránymutató jelzést, most az pofázik és riszálja magát előttünk és róla szól a program). A Last of Us-ban elvették a magányunkat és elvették a lelkünket: egy kiégett hős jellemfejlesztő vándorlása a civilizáció romjai között női zsivajtól hangos reptéri folyosótúra lett.

De a végső döfés maga a Beyond Two Souls: elvettek tőlünk mindent: a kezünket, a lábunkat, a testünket és minden lehetőségünket, hogy közvetlenül kihassunk a minket körülvevő program világára. HOZZÁLÁNCOLTÁK a játékost egy kislányhoz és csak annak az idióta parancsait teljesíthettük, mert minden más esetben csúnyán megfegyelmez minket a program, ahogy csak tud és szabályosan csúfol. Végiggondoltátok ezt miközben előtte ültetek? Bármelyik előtt? Hogy mit mutat és mi valójában amit csinálsz?

Ez a folyamat még nem ért véget, közeledik az utolsó generáció és tapsolva ünneplitek, hogy VÉGE! A lovasokhoz hasonló szörnyűségek közelednek és senki sem tesz ezellen semmit. Nem szabad hagyni! Igazi játékokkal kell játszani! Tüntetőleg, Lázadva! Felemelve a hangunkat szóban és írásban! Bojkottálni kell minden olyan rezdülését a fejlesztőknek és kiadóknak, amivel nem csak pénzben rövidítenek meg minket! Ha az így folytatódik eljutunk oda, hogy egy lányóvoda szimulátort fog a világ nyálcsorgatva várni, csak mert a Himálja tetején játszódik és nem kell már majd hozzá kontroller!

AAAAAAAaaaaauuuuuuÚÚÚÚÁÁÁÁÁRRRRRRRGGGGGYYYYYYHHHHhhhhhh….!*