Michael J. Sullivan: Avempartha - Az Elfek tornya

A hiba feltételezhetően az én készülékemben rejlik (ezesetben is), amikor azzal a fixa ideával veszek kezembe egy második részt a sorozatból, hogy az nem fog változtatni semmin, pláne a jól bevált recepten és hangulaton. Pedig éppen videojáték-földön is van rá rengeteg olyan példa (pl. Prince of Persia - Warrior Within) ami megosztja a közönséget, de nekem ettől függetlenül örökbecsű darab marad.

Sullivan ráadásul nem is olyan erőszakosan változtat hangnemet, hogy az zavaró legyen, lehet hogy éppen ezért hangolódott át nehezebben az olvasó-agyam az újdonságokra. De nézzük csak sorban mit is rejt a hangzatos címmel felruházott és szemet gyönyörködtető (milyen tök szép már) borítóval rendelkező második rész e a Riyria zsoldosairól szóló epikának.

Hőseink jól megérdemelt dőzsölésüket töltik egy fővárostól távoli településen, ahol szívélyes viszonyban vannak a rossz- és közepesen rossz pénzért kapható lányokkal. Ebben az idilli helyzetben keresi fel őket egy kifejezetten jó lány, aki bajba jutott faluja megmentésére hívja el tolvaj-harcos kombinációt feltűnően kevés pénzért.

Kalandra mindig kapható hőseink nem is a lány és faluja értékeinek reményében kerekednek fel, hogy a vadonban csatangoló szörnyeteggel felvegyék az egyenlőtlennek ígérkező küzdelmet, hanem mert a sorozat legszórakoztatóbb szereplője, az előző részben megismert megcsonkított és század eleji Nyugat folyóirat stílusában kommunikáló ősmágus a lányon keresztül üzen nekik hollétéről.

Ez már elegendő ahhoz, hogy a Riyria megmozduljon a Birodalom sorsát eldöntő Trónbitorlók cselekménye után is , illetve hogy engem egy kifejezetten kellemes hangulatba ringasson mert ez az alapfelállás kísértetiesen azonos az életemben először mesélt kalandmodullal. Szóval közös pontok megvannak, a sztori kellemesen bugyog előre, Sullivan szórakoztatóan ír szórakoztató irodalmat (fontos!) és a fordító is a helyzet magaslatán van. Istenes.

Aztán váratlanul a szörnyvadászat közben kapunk egy fejezetet, amivel visszarepülünk a korábban megismert regény szereplőihez. Őket elsőre szívesen látjuk viszont: a fiatal uralkodót és a "boszorkány" nővérkéjét is. Ők hivatottak párhuzamosan cselekedni a regényben időről-időre visszatérve egy-egy fejezet erejéig. Úgy tűnhet, de félreértés ne legyen: ők nem konspiráló gonoszok, hanem a Riyria zsoldosaihoz hasonló főszereplői az eseményeknek.

KÖRÜLÖTTÜK viszont olykor úgy tűnhet, hogy még a lábasjószágok is intrikálnak, magaspolitikai és vallásretorikai vitákat vívnak, illetve a világ dolgairól és történelméről filozofálnak. Helyenként komolyan nagy volt a kísértés, hogy ezeket az oldalakat ugorjam át, de a szereplők sorsa és hogyléte itt is éppúgy érdekelt engem, mint a párhuzamos faluszabadító szörnyvadászat .... de az egy faluszabadító szörynyvadászat ... ez meg egy esti híradó, ami állandóan megtöri az esti akciófilmet.

Meglehet persze, hogy ezen a nehézségen csak nekem okozott gondot átverekednem magamat. Azt is elismerem (utólag), hogy szükség volt rá a sorozat következő részeinek a megértéséhez. Én csupán azt a könnyed kalandfilmes hangulatot siratom magamban, ami miatt a sorozatot ennyire megszerettem annak idején. De már késő ... hiszen szívembe zártam a szereplőket és érdekel a világ sorsa.

Az Avempartha - az Elfek tornya egy nagyon érdekes regény, ami fantasy-irodalomban is fontos pontja lehet a hazánkban megjelent műveknek. Ejtsd: van mit tanulni tőle írástechnikailag is. Tudni kell persze hozzá azt is, hogy Sullivan regényei eredetileg az interneten jelentek meg és csak utólag, a magánkiadás után figyelt fel rájuk egy kiadó és vette szárnyai alá. Így az ilyen hangulatváltás megérthető a fokozatosan növekvő világbemutatási vágy következtében. Sorozat még mindig kedvenc, hőseiből kérek plussfigurákat.

Uff!