2016 játékai - #2

A Blades of the Shogun alcímű taktikai stratégiai játék az Edo éra Japánjába kalauzolja a játékost, ahol öt specialistát terelgetve kell teljesítenünk a shogun által meghatározott feladatokat. Csak ismételni tudom magam, aki játszott a bevezetőben említett játékok bármelyikével, az itt is ki fogja magát ismerni. Ugyan van lehetőség nyílt küzdelemre, de abból nem sok jó sül ki, ha az ellenség riadót fúj, hirtelen egy kisebb hadsereg szakad a nyakunkba, és ha egy karakterünk is elhalálozik, akkor rögtön elbuktuk a küldetést. Másrészt nem is néz ki olyan jól, ha a tervünkről lemondva hanyatt-homlok menekülünk.

A lényeg az alapos tervezés és az észrevétlen előrehaladás. A fejlesztők a pályákat ennek megfelelően építették fel, egy-egy szekvencia olyan, akár egy logikai feladvány, ahol rá kell jönnünk, melyik karakterünk melyik képességét hogyan tudjuk az adott szituációban kamatoztatni. Sokszor viszont nem elég a gondosan felépített akció, azt hibátlanul is végre kell hajtani. Értem itt azt, hogy pár másodperc alatt több parancsot is ki kell adnunk, és tökéletesen kell időzítenünk. Nem véletlen, hogy a játék a képernyő felső részén jelzi, ha már több, mint egy perce nem mentettünk. A karakterek mozdulatainak szinkronizált végrehajtását segíti a Shadow Mode, ahol mindenkinek kiadhatunk egy parancsot, amit a mi jelzésünkre egyszerre hajtanak végre, így borzasztóan látványos és a játékost elégedettséggel eltöltő jeleneteket csalhatunk ki a Shadow Tactics-ból. Felhívnám mindenki figyelmét, hogy a türelmetlenebbek messzire kerüljék a játékot, nálam előfordult, hogy ötvenszer is visszatöltöttem a mentésem egy küldetés alatt.

Bár erre a műfajra nem jellemző a gondos történetvezetés és karakterábrázolás, a fejlesztőknek sikerült elérniük, hogy mindegyik szereplőt megkedveljem, és számomra is meglepő volt, hogy idén a Blades of the Shogun szállította az év egyik legmeglepőbb és érzelmileg legtöltöttebb jelenetét.