Bayonetta.

Nem szokatlan módon ismét egy olyan címről van szó, amibe korábban már belekóstoltam, talán xbox-on, de valamiért nem folytattam. Eléggé az elején maradt félbe, talán a temetős részen szaladtam végig, ami az első 10-15 perce a játéknak? Akkor félretettem, de nem emlékszem milyen szájízzel.

Szóval ilyen "előzményekkel" teljesen szűz volt nekem a játék.

És.... basszus, mennyire nem jött be.

Kezdjük a szentháromságommal.

Ideális esetben egy játékban számomra a történet, a játékmenet és a látvány egyaránt kimagasló kell, hogy legyen. Persze ilyen nem létezik és mindhárom eléggé szubjektív nézőpont, mégis, ha valami nagyon betalál, ha ez a három pont amit végig gondolok, ha megkérdezik egy adott játékról, hogy szerintem milyen.

Ettől persze arányosan eltér sok játék, mégis azt mondom, hogy erre érdemes volt időt szakítani. Ha a látvány és a játékmenet kiemelkedő, akkor a történet hiányosságai nem nyomnak annyit (Breath of the Wild?). Ha a történet kimagasló, amit megtámogatnak egy gyönyörű látvánnyal, nem zavarnak a játékmenetbeli hiányosságok (The Last of Us). És ezek végtelen arányú kombinációja létezik, mindegyikre lehetne példát mondani.

Na a Bayonettánál bajban vagyok, mert nagyon nem tudom ezt a sémát olyan egyszerűen ráhúzni.

Adott egy történet, ami....háááát, először egy picit homályos, de elég hamar összeáll, a háttérvilág pedig szépen ki van dolgozva és koherens. A sztori maga kőegyszerű, de nem mondanám szokványosnak és még érdekes is. Kivéve a zárás. Az szar volt. De nem itt van a hiba.

A látványra szintén nincs panasz. Persze itt azért megoszlanak az emberek. Van aki rühelli ezt a kifordítotott angyal dolgot, szerintem elég friss megközelítés, van benne puskapor. Sajnos sztori szinten nagyon nem éltek vele, a történet zárása iszonyatosan gyenge volt, de ezt nem a látvány számlájára lehet írni, mert az pazar.

A játékmenet az én ízlésemnek egy kicsit egyszerű, de nem mélység nélküli. Ez nem negatívum, mert speciel a God of War az egyik kedvenc sorozatom, pedig az sem egy rakétatudomány, annak a harcendszeréhez képest a Bayonettáé maga a csoda. Nem a klasszikus kombófűzögetős játékmenetet kapjuk, viszont a harc szabadsága érdekes volt. A felfedezgetős és platforming részek viszont harmatgyengék.Tudom, Platinum játéknál az első végigjátszás a tutorial, meg a többi, de ennél többet nem kívánok belefektetni.

Az a baj, hogy ez a három valahogy nagyon nem akart összeállni, hiába klasszak külön-külön egyes részei. Így lehet, hogy a játék egyes részei egy önmagában kiemelkedő másikat visszahúznak.

Példának okáért a kidolgozott látványvilágot ahelyett, hogy a sztori vagy a játékmenet szolgálatába állították volna, kizárólag pózolásra használták.

Így történhettek olyanok, hogy az angyal bossoknak a történet szempontjából csak annyi szerepük volt, hogy jelezzék, hogy egy "big bad" közeledik. Játékmenetben pedig kimerültek abban, hogy dodge/parry-ütés után felvegyék a damage-et, majd a végén egy hatalmas quick time szekvenciában elvérezzenek. Ekkora méretű ellenfeleknél adott lett volna egy kis harc közbeni platforming lehetősége, amire kizárólag egy dög adott lehetőséget, ott is csak a csápon lehetett végigfutni.

Nem tudom mikor volt olyan utoljára, hogy már a játék 1/3-ánál utánanéztem, hol is járok, mert egyszerűen untam és alig vártam, hogy vége legyen.

Megosztó játék lett. Értem miért esett ki a pixisből és nem lett mainstream klasszikus, ahogy azt is, hogy később mitől vált kulttá. Csak nálam nem. De legalább ezt is kipipáltam.

Függöny. Kurva mérges vagyok, mert szeretni akartam.

lábjegyzet: Switch porthoz volt szerencsém. Egy két helyen, pl. a tengeri pályán, vagy nagyon telített arénában és az olyan esetekben, amikor rengeteg minden zajlik egyszerre, úgy le tudott lassulni, hogy azt hittem aktiváltam a Witch Time-ot. Ettől függetlenül tisztességes, stabil portot kaptunk. Minusz az extra, nintendos kosztümök. Na azok eléggé bele lettek eröltetve.