MosolyogjMozi

A mosoly az egyik legfontosabb kommunikációs eszközünk. Segítségével pozitív érzelmeket fejezhetünk ki, környezetünkre is hatni tudunk vele, valamint kedvező hatással van az immunrendszerre és a boldogsághormonunk termelődésére is. Ugyanakkor mosolyunk mögött sokszor nem a pillanatnyi szívmelengető boldogság, hanem épp ellenkezőleg, valamilyen egészségtelen viszony, vagy valami másféle negatív dolog rejtőzik. Mosolyunkat gyakran hordjuk maszkként, a maszkot pedig eszközként használjuk, hogy az arcunkra kiülő hamis vidámsággal rejtsük el valós érzelmeinket és gondolatainkat. Ezen a vonalon tovább haladva könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy a trauma mocsarába belesüppedő ember ezzel tulajdonképpen saját érzéseit tagadja meg, ennek következtében a mosoly mögött egy idő után már nincs igazi érzelem, így a felhőtlen öröm helyett inkább az iszonyatos belső pokol tükröződik vissza az illető arcáról. A kedves, boldogságot és magabiztosságot sugalló mimika groteszk vigyorrá alakul, ennél fogva nem a derült jókedv, hanem a hidegrázós rémület lesz úrrá rajtunk – nem csoda, hogy egy-egy ilyenfajta mosoly mély rosszindulatról, vagy konkrétan eszeveszett őrületről árulkodik. Parker Finn rendező pedig pontosan erre fűzte fel első nagyjátékfilmjének a témáját. A horrorok gyakran kreálnak teljesen hétköznapi dolgokból rémisztő és velőtrázó fizikai és szellemi tortúrákat, mint például a szex, a tévé, az álmok, egy ártatlan repülőút, vagy akár egy esküvő – Finn is ugyanezt a sémát követi, erős drámai ívvel, ijesztő képekkel, folyamatos feszültségfokozással, no meg persze a jelenkori modern kommersz horroroknál elmaradhatatlan jump scare-ekkel. Az eredmény nem csupán az idei év egyik legkellemesebb meglepetése (ebben mondjuk nagy szerepet játszott a már-már nevetségesen hatásvadász trailer is), hanem 2022 horror-termésének egyik legfényesebben ragyogó ékköve is.

A Mosolyogj többek közt olyan hasonszőrű filmek dramaturgiáját használja, mint a Végső állomás, A kör, vagy a Valami követ. Az egész koncepciót egy teljesen átlagos jelenségre fűzi fel, amelyből végül félelmetes és borzasztó dolgokat hoz ki. Finn a mosolygás köré vérgőzös és rémületes borzalmakat kreál, amelyek ugyan egyáltalán nem eredetiek, ellenben a rendező ügyesen mixeli össze a jól ismert, milliószor látott paneleket. Adott egy traumatizált főhősnő, aki egy gyerekkorban elszenvedett tragédia súlyától kínlódva próbálja élni az életét, ami meghatározza a munkáját is, adott egy váratlan eset, amely egy pillanat alatt felforgatja a hétköznapjait, és adott egy végzetes átok, amely során egy láthatatlan, gonosz entitás úton-útfélen félelmetes víziókkal gyötri a pszichiáternőt, hogy lelkileg és szellemileg megtörje őt, aztán végérvényesen bekebelezze, elérve ezzel ördögi céljait. Finn nem aprózza el, folyamatosan sokkolja a nézőt, mindig történik valami, szépen fokozatosan építi fel a cselekményt, ennek köszönhetően Rose egyre többet találkozik a jelenséggel, és a titokzatos eseményeket ügyesen fonja össze a múltbéli borzalmakkal (merthogy a kettő természetesen összefügg, de nem úgy, ahogy elsőre gondolnád), szinte minden jelenetben magas labdákat dob fel, amiket természetesen előbb-utóbb le is csap. Hol a szokásos jump scare-ekkel (nagy részét persze már előre lehet sejteni, de bőven akadnak váratlan ijesztgetések is), hol finom suspense-el (egy ponton rajzokkal borzolják a kedélyeket, amelyek persze sokkal hatásosabbak és félelmetesebbek, mintha fizikai formájukban látnánk őket, de a rémület akkor sem csorbul, amikor a fináléban hús-vér valójában is megmutatják a gonosz entitást), hol pedig egyéb feszültségkeltő elemekkel (sosem tudhatod, ki ölti fel legközelebb az őrület, katatón vigyort).

És valójában ez adja a Mosolyogj sava-borsát. Valami természetfeletti, valami halálos üldöz, szakadatlanul, megállíthatatlanul, nem tudni miért teszi, amit tesz, teljesen kiszámíthatatlan, a legváratlanabb pillanatokban bukkan fel, sosem lehetsz benne biztos, mikor jelenik meg megint, egy idő után már a valóságot és a képzeletet is alaposan megkutyulja. Nem hagy békén, nincs egy nyugodt perced sem, és hiába futsz, tök mindegy, mit teszel, úgysem menekülhetsz előle. A néző pedig nem győzi szorongatni a moziszék karfáját a két órás játékidő alatt, berántja a remek atmoszféra és a fülbemászó zene, együtt igyekszik felderíteni a titkokat a főhősnővel (a történet rövid úton horror-krimivé vedlik át, nem mintha ez baj lenne), mi több, Rose-zal karöltve még a lelkét is kiparázza. Sosie Bacon nagyszerűen hozza a karaktert, nagyon érti és érzi a zaklatott pszichiáternő szerepét. Mindenféle túltolt és erőltetett manír nélkül üvölt, sír, remeg és retteg, amitől a figura személyes tragédiája is sokkal átérezhetőbb – remekül teljesítette azt, amit megkövetelt tőle ez a feladat. Maga a film nemkülönben: a Mosolyogj nem tör nagy babérokra, nincsenek hatalmas ambíciói, nem akar semmilyen komoly, mögöttes üzenetet a közönség szájába rágni (hacsak nem vesszük számításba a – kissé egyébként mondvacsináltnak tűnő – intellektualitását, azaz, hogy képed ad a pszichiáterek igazi arcáról, amolyan „akasztják a hóhért” módon), egyszerűen csak szórakoztat és megborzongtat.

Ettől is üde színfolt a Mosolyogj a jelenkori horror-palettán. Túlspilázott allegória, erőtlen társadalomkritika, felesleges rébuszok és metaforák helyett kizárólag a zsigerekre próbál hatni, és ahhoz képest, hogy ősrégi klisékkel dolgozik, egészen szépen sikerül neki a mutatvány. Könnyen mondhatnám, hogy nívóját a kortárs Hollywood gyengeségének köszönheti – de nem így van.