X-Men: Sötét FőnixComix

1962-es debütálásuk óta Charles Xavier professzor mutánsai, az X-Men csapat számos remek történetet mondhat magáénak, de a legtöbb olvasó zokszó nélkül egyetért abban, hogy a legjobb, legikonikusabb korszakuk Chris Claremont írónak köszönhető, aki olyan briliáns módon mesélte a társadalom által kitaszított, különleges képességekkel felvértezett szuperhősök életét, hogy az mindmáig követendő példa, nem csupán az X-Men-képregényekben, de a komplett Marvel-univerzumban is. Claremont zseniális tehetséggel és odaadással dédelgette a hányattatott sorsú mutánsok kalandjait (nem ok nélkül gyakorolt tehát mély hatást a jövőbeni X-Men-sztorikra, illetve a különböző filmadaptációkra, hovatovább, gyakorlatilag az egész popkultúrára), és a sorozaton végzett több mint tizenöt éves munkájának legnagyobb ékköve a rajongók egyöntetű véleménye alapján is a Sötét Főnix (más néven A Főnix halála, eredetileg The Dark Phoenix Saga) című történet, melyben Jean Grey, mutációjának köszönhetően isteni képességekre tesz szert. Az emberi és kozmikus léptékben egyaránt mérhetetlen erő megpecsételi a sorsát, majd annak hatalmas súlya alatt végül összeroppan. Ámokfutása során világok hullanak porba, komplett civilizációk pusztulnak el, végérvényesen átértékelődik az X-Men és úgy en bloc az egész mutáns-faj társadalomban beöltött szerepe, miközben pellengérre kerül az emberiség keletkezése óta elő-előkerülő örök kérdés: vajon milyen hatással lehet valakire a korlátlan hatalom, és vajon milyen módon viszonyulhat az ember természetéből adódó esendősége, gyarlósága a földöntúli, isteni mindenhatósághoz? Rövid, de velős összefoglalása ez a Sötét Főnixnek – már ennyi alapján is tagadhatatlan, hogy Claremont műve a Marvel egyik legemlékezetesebb, legmaradandóbb története.

A sztori ugyan tíz részen keresztül boncolgatja Jean kálváriáját, ahogy Főnixből végül egy megállíthatatlan, gonosz entitássá, világok pusztítójává lényegül át, de sötét erejének határtalansága, fejtegetése és elszabadulásának végzetes beteljesülése sokkal korábbra nyúlik vissza, és 1980-ra, mire megjelent a sztori, már jó ideje hőseink feje felett lebegett Damoklész kardja. Ahogy sorra néztek szembe a nehezebbnél nehezebb kihívásokkal és győzték le erősebbnél erősebb ellenfeleiket, a konfliktusok nem csupán saját képességeiket, de a csapat dinamikáját és morálját is próbára tették, miközben Jean Főnix-ereje is egyre nőtt, és már csak idő kérdése volt, hogy mikor tör elő ez a sötét erő – amelynek megfékezésére nincs más út, csak a halál. Mire kezdetét veszi a sztori, az X-Men tagjai között már amúgy is jelen van a széthúzás és az egyet nem értés – nem is csoda, hogy minden egyes alkalommal csúnyán elverik rajtuk a port. Ahogy haladunk előre az egyre tragikusabbá váló történetben, úgy buknak el a különböző összetűzésekben, a Jean erejét megkaparintani akaró Pokoltűz Klub és a Főnix halálát követelő Shi’ar Birodalom ellen ugyanúgy, mint ahogy a Főnix kozmikus méretű képességeivel szemben. Claremont története egyszerre tragikus, megrendítő, szinte már horrorisztikus és közben mélységesen sorsszerű is. Miközben Scott Summersnek azaz Küklopsznak be kell bizonyítania, hogy megállja a helyét a csapat vezetőjeként (az általában higgadt és megfontolt Xavier nem is bánik vele kesztyűs kézzel), Jean világegyetemet megrengető ereje is egyre fenyegetőbb méreteket ölt, ő maga pedig megállíthatatlanul robog az egyetlen, egyértelmű végkifejlet felé, amely nem végződhet mással, csakis a Főnix és Jean pusztulásával – így sorsa gyakorlatilag már előre meg van írva, azt megváltoztatni, felülírni, elkerülni, de még csak elodázni sem lehet.

Claremont az elkerülhetetlen végzethez vezető ösvényen járva szembesíti az X-eket legnagyobb félelmükkel. A Főnix a csapat megtestesült rémálma, az a fajta fenyegetés, amely nem kívülről érkezik, ennek megfelelően fel is veti azt a kényelmetlen kérdést, ami ellen Xavier fáradhatatlanul harcol emberemlékezet óta: mi van akkor, ha igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy a mutánsok tényleg megbízhatatlan, közveszélyes két lábon járó fegyverek, akik nem képesek hatalmuk kordában tartására, ennél fogva az emberekkel való békés együttélés, amiért a professzor is szakadatlanul dolgozik, eleve lehetetlen. A sztori fontos, az egész X-Men-univerzumra kiterjedő témákat boncolgat, ezért elengedhetetlen az ismerete minden magára valamit is adó rajongó számára, és bár egy későbbi retconnal szépen karóba húzták a történet tragikus mivoltát, csak hogy az X-Men legszívfacsaróbb sorsú női karaktere se maradjon halott (az új kánon szerint a Főnix Erőnek nevezett kozmikus entitás lemásolta Jeant, aki közben hibernációban feküdt az óceán fenekén – hát igen, ez az amerikai mainstream képregény), mindez szerencsére nem sokat von le a Sötét Főnix jelentőségéből és értékéből. A képregény több szempontból is óriási mérföldkő, noha a nyolcvanas évek korszelleme nagy árnyékot vet rá, konkrétan az, hogy mivel eredetileg füzetes formátumban jelent meg, minden következő felvonás az addig történtek összefoglalásával indít, ami, ha kötetként, egymás után olvassuk, eléggé zavaró tud lenni, főleg úgy, hogy egy tízrészes sztoriról beszélünk.

A történet X-Men sorozatra és lényegében az egész képregényiparra gyakorolt hatása tehát megkérdőjelezhetetlen. A Sötét Főnix nem csupán egy zseniális klasszikus, de hála Claremontnak, a női szuperhősöknek is komoly érvényt szerzett: az addig csupán megmentendő, ártatlan figurák, akik elsősorban feszes latex-jelmezükkel vonták magukra az olvasók figyelmét, ettől kezdve teljes értékű, fontos hős-alakokká, igazi példaképekké váltak Jean Grey-nek köszönhetően – és persze ne feledjük, hogy az itt debütáló Kitty Pryde is általa szökkent szárba. Számos remek narratívájú sorozat létezik a Marvel kiadónál, de csak nagyon kevesen voltak képesek úgy lezárni egy éveken át gondosan építgetett történetet, mint Claremont.