A Kalandjátékok Nagy Skáláján, melynek egyik végén az őrült karaktereket, őrültebb feladványokat és nagyon őrült párbeszédeket tartalmazó Monkey Island, míg másikon a sztorit a háttérbe küldő és inkább a puzzle elemekre fókuszáló Machinarium áll, a TOHU inkább az utóbbi felé húz, de azért nem teljes erővel. Példának okáért nem szolgál semmi magyarázattal afelől, hogy a főszereplő (aki nemes egyszerűséggel a The Girl nevet kapta) miért él egy űrben lebegő halakra épült világban, vagy miért képes bármikor átalakulni egy robottá, ezek olyan dolgok, melyek adottak, tegyük túl magunkat rajta. Ahogy a kezdeti bonyodalom sincs túlbonyolítva, valaki elrontott valamit, amitől a hal-bolygó kezdi megadni magát, A Lány pedig elindul megjavítani, kész, ennyi. Nem kell dialógusokkal vesződnünk, egyedül A Mesélő néha felbukkanó hangja lesz, ami megpróbálja összefogni és összefoglalni az eseményeket. És ez nem is baj, sőt, talán pont az zavart, ahogy a játék végére mégis megpróbáltak egy pici koherens történetet belecsempészni, egyszerűen nem állt jól neki.

Persze ha ennyi mindent kiveszel egy játékból, akkor fokozott az elvárás, hogy ami benne marad az viszont legyen tökéletes és azt kell mondanom, hogy a kalandjátékok legfontosabb része, a logikai elemek tekintetében a TOHU tökéletesen hozza a kötelezőt. Minden általunk meglátogatott világ egy kompakt kincsesdoboz, teli ügyesen elhelyezett és az esetek többségében tökéletesen érthető feladványokkal. Nincsenek teljesen őrült, egymással össze nem illő dolgok kombinálását kívánó feladatok, nincs képernyők sokaságát elénk toló oda-vissza járkálás, a feladványok, bár nem lehet őket egyszerűnek nevezni, jellemzően úgy vannak elhelyezve, hogy ha megvan a helyes elgondolás, akkor pillanatok alatt megoldhatóak legyenek. Ha pedig nincs meg, nos, 2021-ben már nem igazán képzelhető el kalandjáték valamilyen segítség-rendszer nélkül (ami akár egy hosszú, potenciálisan szomorú beszélgetés felütése is lehetne, de ezt majd máskor), szóval itt is egy gombnyomás és a játék ha nem is rágja a szánkba, de úgy nagyjából megmutatja, hogy mit is kellene csinálnunk. Pontosabban nem csak egy gombnyomás, ugyanis a segítségek egy nagyon egyszerű minijáték mögé vannak zárva, mely önmagában zseniális ötlet: pont annyira zavaró, hogy ne azzal kezdjük az egyes pályákat, hogy megnézzük a megfejtést, de szükség esetén azért ott van és egy kis melóval megmutatja, milyen irányban is kellene gondolkodnunk.

Mindez pedig nyakon van öntve egy olyan audiovizuális körítéssel, amit nem lehet nem imádni. A kétdimenziós, rajzolt helyszínek a maguk furán gótikus kinézetükkel egészen lenyűgözőek, melyeket olyan furcsa lények népesítenek be, hogy az Amanita Design mágusai is elismerően csettintenének. Minden a legutolsó részletig ki van dolgozva, a legapróbb kis lénynek is van valami egyedi, csak rá jellemző animációja, egyszerűen tényleg jó ránézni a játék képi világára. Ehhez pedig egy rendkívül hangulatos zenei körítést is kapunk, nem véletlen tanácsolják rögtön indításkor, hogy érdemes fejhallgatót használnunk, valahogy a háttérben felcsendülő dallamok és az előttünk zajló események olyan egyveleget alkotnak, amit jobb egyfajta privát élményként megélni.

A TOHU tehát jött, látott és néhány nagyon kellemes órát adott. A kalandjátékok kedvelőinek mondanom se kell, hogy kötelező tananyag, de ha valaki most ismerkedik ezzel a stílussal, esetleg egy olyan játékra vágyik, ahol a reflexek helyett a gondolkodásé a főszerep, az se nyúl vele mellé. Nem fogjuk új mérföldkőként jellemezni a Kalandjátékok Nagykönyvében, viszont minden benne van amiért egy ilyen stílusú játékot szeretni lehet.