The Dark Pictures Anthology: The Devil in MeTeszt

Megszokhattuk, hogy a korábbi epizódok népszerű horror archetípusokat idéztek meg (részenként akár többet is), és nincs ez másként a The Devil In Me esetében sem. A történet egészen az Egyesült Államok első sorozatgyilkosáig, Henry Howard Holmesig nyúlik vissza, aki brutalitásban is kétségkívül megelőzte korát, életművének egyik legdurvább helyszíne a később Gyilkos Kastélynak nevezett, saját maga által vezetett hotel volt. A Supermassive Games ezt a szállodát úgy képzelte el, mint egy Fűrész film helyszínét, amelyben Holmes rendkívüli kreativitással végez minden áldozatával. Persze a The Devil In Me története 130 évvel később játszódik, de Holmes szelleme elevenen kísért: egy “rajongója” centiről centire újjáépíti a hotelt egy szigeten, és a hatékonyságát próbavendégeken teszteli. Az általunk irányított csapat real crime műsorokat készít, a szálak így tökéletesen összeérnek: nekik új témára van szükségük, a szálloda építőjének pedig vendégekre.

Úgy gondolom, hogy az összes létező horror-téma közül a Fűrész-féle torture porn az, ami a leginkább közel áll a videojátékok világához, nem csak az explicit megjelenítés, hanem a feladványszerűen összerakott helyszínek és szituációk miatt is. Éppen ezért éreztem azt, hogy a The Devil In Me-t nem nagyon lehet elrontani, de legalábbis az antológia eddigi legjobb részének kell lennie. Az eddigi epizódok során azt is megszokhattuk, hogy a játékelemek szinte semmit nem változnak, így minőségbeli különbség is maximum abból adódhatott, hogy mennyire képesek jól tálalni és elmesélni a sztorit, de nagyrészt szubjektív volt annak a megítélése, hogy ki melyik játékot tartotta jobbnak. Ezúttal azonban készültek néhány újdonsággal a fejlesztők, finomhangolva a formulát. Most először szerepelnek tárgyhasználatra építő kalandjátékos elemek, persze kimondottan egyszerű formában: meg kell keresnünk kulcsokat egy-egy ajtóhoz, vagy bizonyos szituációban dönthetünk arról, hogy használjuk-e a nálunk lévő eszközöket. Ezzel az a gond, hogy amíg ezek nem voltak, addig igazából elfogadtuk a The Dark Pictures Anthologyt olyannak, amilyen. Most viszont, hogy már vannak ilyen elemek, sajnos nehéz nem észrevenni azt, hogy mennyire primitívek lettek ezek, a kulcsokat például az esetek többségében öt lépéssel arrébb találjuk meg. Aztán bekerültek az egyik karakterhez egyszerű feladványok, de összesen az egész játék során van ezekből három darab, így nehéz ezt értékelni. Mindkét újítás lehetett volna egy jó lehetőség a továbblépésre, így azonban csak még jobban felfedték a hiányosságokat.

A tartalom bővítése érdekében ezúttal a megszokottnál 1-2 órával hosszabb végigjátszási időt kapunk, ha már ezt is több kritika érte korábban. Ennek a plusz időnek köszönhetően valamivel alaposabban fel van vezetve a történet, mint a korábbiak, ráadásul próbáltak a csapattagok közötti kapcsolatokba is több dinamikát csempészni, több-kevesebb sikerrel. Mostanra egész jól sikerült kiegyensúlyozni azt, hogy a történet alakulásában mekkora szerepet játszanak a döntéseink, és mekkorát a sikeres (vagy elrontott) quick time eventek (a több nehézségi szintnek köszönhetően ráadásul ez utóbbiak még skálázhatók is), ráadásul az egy-két másodperces előérzetek is egész informatívak, volt nem egy, amiből jól látszott, hogy milyen döntést nem szabad hozni egy-egy pánikhelyzetben. Szóval egész ügyesen sikerült felépíteni a sztorit, csak sajnos valaki úgy gondolta, hogy jó ötlet lesz a karakterek mozgását speciális, akciójátékos interakciókkal feldobni. Így került bele a játékba kúszás, szűk résekben való oldalazás vagy felugrás magasabb szintekre. Ezzel nem lenne gond. Azzal viszont már igen, hogy kapunk három olyan tízperces szakaszt is, amiben csak ezeket kell csinálni mindenféle tét vagy kihívás nélkül - borzasztóan unalmas és egyáltalán nem tesz jót a dramaturgiának sem.

Nagyon látszik, hogy a The Devil In Me meg kellett, hogy jelenjen az őszi időszakban, mert régen keltett ennyire összecsapott hatást egy játék. A semmiből előtűnő partnerek, nem szóló szinkronhangok, a karakterek feje fölött lebegő tárgyak, végleges beakadások tereptárgyakba - ezek mindegyike előjött néhány percenként a végigjátszás során. A megjelenés után három nappal aztán érkezett egy 21 GB-os patch, ami bizonyára orvosolja ezek nagy részét, de az látszik, hogy valamiért túl nagy vállalásnak bizonyult az egész. Hogy a részek voltak túl közel egymáshoz vagy a bővített tartalommal nem sikerült megfelelő lépést tartani, azt nem tudom, de legalább annyi keserű percet okozott a The Devil In Me, mint ahány kellemeset.

De legyünk őszinték, a nap végén úgyis csak az fog számítani, hogy kinek mennyire tetszik a története és talál be horrorjátékként. Hiszen a főszerepet Jessie Buckley viszi, a sorozatgyilkos személye jól ki van találva, fülhallgatóval éjszaka játszva a szar is belénk fagy egy csomó jelenetnél, és azt azért minden kritika ellenére el kell ismerni, hogy a Supermassive a feszültség megteremtéshez nagyon ért. Jók a kamerabeállítások, a horrorszálloda, mint koncepció akkor is működik, ha az első perctől kezdve tudjuk, mire megy ki a játék, a főgonosz pedig pont olyan természetfeletti erővel rendelkezik, mint a legtöbb tisztességes slasher gyilkosa. Összességében tehát mindenképpen felemás élményt nyújt a játék, a pontszám pedig csakis akkor lehet egy ponttal magasabb, ha majd végül minden hibát kijavítanak. Azt viszont most, a megjelenés után remélem, hogy az évad végén a Supermassive hátrébb lép egyet, és tényleg megvizsgálja azt, hogy a folytatásban mitől lesz értékesebb a sorozat, és melyek azok a játékelemek, amelyek inkább csak rontanak az összképen. Most ezt nem sikerült jól belőni.