Eljött az ideje, hogy felgöngyölítsük a Shijima-család különös haláleseteinek rejtélyét ebben az élőszereplős kalandjátékban.
A videójátékokat és az élőszereplős tálalást ötvöző FMV műfaj az elmúlt évtizedben reneszánszát éli (még hazai próbálkozások is akadnak), és bár ezek a címek jellemzően nyugatról érkeznek, most a Square Enix is meglepett bennünket egy ízig-vérig japán darabbal. A szép hosszú című The Centennial Case: A Shijima Story ugyanis nemcsak cselekményével és szereplőivel repít el bennünket a felkelő nap országába, hanem a sztori jellegét és hangulatát tekintve is az ottani interaktív vizuális novellákat idézi.
A cím tulajdonképpen tökéletesen summázza, mi is vár ránk, a The Centennial Case-ben ugyanis egy százéves rejtélyt kell felfednünk, mely a Shijima-családot lengi körül. Egészen konkrétan rejtélyes halálesetekről van szó, melyek tízévente történnek, és amiket összeköt néhány visszatérő elem, mint a vörös kamélia vagy a fiatalság állítólagos gyümölcse. Mi egy fiatal krimiírót alakítunk Haruka Kagami személyében, aki nemcsak a jelen furcsaságait igyekszik megfejteni, miután egy csontvázra bukkannak a család birtokán, hanem évtizedekkel korábbi idősíkokra is ellátogatunk. Az A Shijima Story ezzel az egyszerű, de nagyszerű felépítéssel éri el azt, hogy mind a különálló ügyek és fejezetek, mind pedig az átívelő szál és az összefüggések meglegyenek.
Az állandóságot a fő téma mellett a színészek is biztosítják, akik a korszakok között ugrálva más és más figurákat alakítanak. Mondhatnánk, hogy ügyes spórolás ez a fejlesztők részéről, de nem lenne igazságos: egyrészt azért, mert valójában Haruka képzeletét látjuk, másrészt pedig azért, mert baromi szórakoztató látni ugyanazokat a művészeket más és más karakterek bőrében. Maga a színészi játék egyébként több mint rendben van, mint ahogy a fényképezés és a zenék minőségére sem lehet panasz – talán azt sem túlzás állítani, hogy a The Centennial Case a tálalást tekintve új etalon ebben a szubzsánerben. Az egyetlen dolog, ami nem sikerült jól ilyen téren, az az angol szinkron, így ha valaki esetleg falra mászik a japán nyelvtől (angol felirat persze van – még ha kisebb hibákkal is itt-ott), az kevésbé fog jól szórakozni, de talán nincsenek sokan, akiket épp ez tántorítana el.
Na de nézzük a konkrét játékmenetet! Az ügyek mindig mozizással kezdődnek: némi bevezetést követően történik valamilyen incidens, amibe – néhány jelentéktelen döntési szituációt leszámítva – nincs érdemi beleszólásunk. Ezt követően jön a gondolkodás fázis: itt az automatikusan összegzett nyomokból kell hipotéziscsokrokat összeállítanunk. A folyamat nem kötetlen: a képernyő bal szélén elterülő sávon kérdések bukkannak fel, amikhez a megfelelő nyomokat társítva állíthatunk fel különféle elméleteket. Nem mindig világos, hogy épp melyik címszót szeretné a játék, de szerencsére elég egyértelmű vizuális jelek is segítik a dolgunkat – azt mondjuk nem értem, hogy ezt minek nehezítették meg a kényelmetlen látószöggel, ha egyszer már implementálták a segítséget, mindenesetre a leglogikátlanabb összefüggés is felfedhető egy percnyi trial-and-errorral. Ez a fázis egy kicsit elhúzódónak érződhet néha az ismétlődő animációkkal (itt sajnos nincsenek élőszereplős panelek), valamint a totálisan abszurd hipotézisekkel (mert hogy a játék többféle eshetőséget is felvázol nekünk az egyes részletek kapcsán, köztük teljesen valószínűtleneket is), de összességében így is egész szórakoztató. Ezt követően van még egy ennél is puritánabb, szöveges összegzés is, aminek megmondom őszintén, nem igazán látom a lényegét és a funkcióját, de legalább gyorsan lepörgethető. Végezetül pedig jön a lényeg: a „tárgyalás”, ahol hősnőnk szembesíti a gyanúsítottakat az igazsággal... ami nagyon ritkán fog elsőre felszínre törni, hiszen kifejezetten sok ponton hibázhatunk. Ilyenkor a játék már-már áttöri a negyedik falat, ahogy a karakterek kinevetik a nyomozót, kifejtve, hogy mekkora hülyeség az, amit mondtunk – nagyon jól áll ez a megoldás a The Centennial Case-nek, ráadásul a színészeknek is jut ezzel egy kis jutalomjáték. És bár a hiba azonnali game overt jelent, mindig a legutóbbi jelenettől próbálkozhatunk újból – azt mondjuk nem értem, hogy miért kell visszadobni a játékost a gondolkodás fázis végére, de szerencsére nagyjából fél perc alatt vissza tudunk jutni oda, ahol hibáztunk. Nagy tét tehát nincs, és bár először nem mindig egyértelmű, hogy mi a jó válasz az adott szituációban, utólag rendre megvilágosodunk, mekkora ökörséget is vázoltunk fel, így aztán mi is a többiekkel nevethetünk.
Játékként meglehetősen felejthető alkotás a The Centennial Case: A Shijima Story, hiszen nemcsak fő értékei rejtőznek el a háttérben az interaktív szekcióknál, de néhány érthetetlen megoldással is kénytelenek vagyunk szembesülni. Maga a sztori, illetve annak tálalása azonban kifejezetten szórakoztató, így aki szereti a nyomozós kalandjátékokat, az egy kifejezetten egyedi és meglepően tartalmas darabbal gyarapíthatja most a könyvtárát.