Ratchet & Clank: Rift ApartTeszt

“Egy idegen lény egyik bolygóról a másikra utazik, miközben különböző fegyvereket és kütyüket gyűjtöget!” – ezzel a hanyagul felvázolt félmondattal törte meg a stúdió hónapokon át tartó kreatív válságát Brian Hasting 2001-ben. Néhányan talán még arra is emlékeznek, hogy az eredetileg hüllőszerű idegen sűrű bundát növesztett és nagy, ártatlan szemekkel pislogott vissza a tervezőasztal lapjairól. Néhány év alatt a cinikus és haszonleső személyisége belesimult a klasszikus, kissé esetlen hősszerepbe, a szúrós, szatirikus dialógusokat pedig fokozatosan feloldotta a könnyed humorú, modern digitális mesevilág. A húsz évvel ezelőtt lefektetett alapokat azonban soha nem kellett feltörni... és most bizonyította, hogy nem is szabad!

Nyugodtan felejtsük el a pénztárak küszöbében megbotló mozifilmes próbálkozást, akárcsak a tisztességesen hozzá igazított 2016-os remake emlékeit. Az önmagában is kerek egészet alkotó történet az eredeti kánonhoz visszatérve, valamivel az Into the Nexus cselekménye után veszi fel a fonalat - a széria jelenlegi helyzetének enyhe áthallásával. Ratchet és Clank mára mindenki által ismert, ünnepelt hős, de az utóbbi évek gyanús eseménytelensége miatt egyre inkább kényelmetlenül feszengenek saját szerepükben. Vajon képesek lennének ugyanúgy helytállni? Vissza lehet térni egy ilyen hosszú kihagyás után? Szükség van egyáltalán még rájuk? A válaszok megtalálásában segíteni fog Dr. Nefarious feltűnése, egy elszabadult Dimenzionátor és az alternatív valóságok kaotikus egymásba omlása...

Ezzel pedig kezdetét veszi a páros eddigi legnagyobb kalandja, ami éppen olyan könnyedén villantja meg az úttörő technológia lehetőségeket, mint amilyen természetességgel nyúl vissza a húsz éve lefektetett alapokhoz. Az alkotóelemek ismerősek lesznek, de már a történet is ügyesen forgatja fel a megszokott erőviszonyokat és szerepeket. Ezek egy részéről nem beszélhetek, viszont kiváló példa rájuk az előzetes anyagokban bemutatkozó lázadó: Rivet! A Lombax lány annyira imádnivaló, karakán és érdekes új irányítható karakter, hogy egy ponton már a címszereplő törvényszerű drámai önfeláldozásától féltem. Jó, esetleg el is játszottam a gondolattal. Bizakodva. Nyilván a párhuzamok és ellentétek mozgatják kiváló ritmusban az események fordulatoktól sem mentes szálait, de néhány elejtett félmondatban megjelenik önmagunk elfogadása, félelmeink legyőzése, a barátság és a megbocsátás témaköre is. Lábjegyzetben rögtön kötekedem is picit: lehetett volna esetleg ezeknek egy lélegzetvételnyivel több időt hagyni, valamint egy markánsabb üzenetet is hiányoltam azért a záró képsorok mögül. Ha már a Pixar szintű látványtól csak egy karnyújtásnyira vagyunk és Mark Mothersbaugh (The Mitchells vs. The Machines) dallamai kísérik minden lépésünket, akkor legközelebb talán célba vehetjük az őket jellemző rétegelt, érettebb történeteket is.

Utunk szigorúan számszerűsítve tíz helyszínen, amolyan tenyérnyi nyílt világokon vezet majd minket keresztül, amelyek között egyaránt található felfedezetlen bolygó és a Sargasso mocsarához hasonló ismerős környezet. Soha nem látott részletességgel kidolgozva! Változatos, nyüzsgő, folyton mozgásban lévő planéták, amin kíméletlenül húz végig a kíváncsiságod - de félpercenként megállsz rácsodálkozni valamire. A sorozat nagyrészt lineáris, elvétve leágazásokkal tűzdelt, saját kiindulópontjába visszakanyarodó felépítése még mindig domináns, de akad azért szabadabban bejárható nyílt terület és két párhuzamos dimenzió vagy idősík között ugráló helyszín is. Utóbbiról minél kevesebbet tudsz, annál jobb - de nem véletlen, ha a lenti mozgóképről hirtelen a Titanfall 2 zseniális “Effect and Cause” küldetése derengett fel előtted. Ilyen az, amikor elkezdik játékmenet szintjén is kihasználni azt a bizonyos SSD-t. A megszokott opcionális feladatok és a számos játékbeli előnyt nyújtó gyűjtögetni valók mellett a térképeken elszórtan zsebgalaxisokba is átléphetünk, amelyek igyekeznek az akció-platformer megnevezés utóbbi, gyakran háttérbe szoruló tagját erősíteni néhány egyszerűbb ügyességi résszel.

A készítők egyébként is mérnöki pontossággal törik meg a fegyverropogást, mielőtt bárkinek is monotonná válhatna. Az egyik pillanatban még Clanket terelgetjük egy Lemmings szerű logikai szekción keresztül, míg a másikban már egy Speedle tapogatójába kapaszkodva manőverezünk őrült sebességgel vagy sárkányháton vívunk légi összecsapást robotkalózok repülő vitorlásait bombázva. A helyi kocsmában az arénák kihívásaival rendezzük le a nézeteltéréseket, a fertőzött gépeket a félénk robotpók bátor magánakcióival tisztogatjuk, majd ősi szentélyek próbáit kiállva kutatunk Lombax ereklyék után. Sőt, egy elhagyatott bázis mélyén, a vészjóslóan pislákoló rideg lámpafény alatt talán még a Ripleytől ellesett túlélő taktikák is hasznosak lehetnek!

Na és milyen ha mégis eldörren az Executor sörétes duplacsöve és lézernyaláb szántja fel előttünk a földet? Megunhatatlan! Persze kérdéses ez még bárkinek az Insomniac logó feltűnése után? Egy folyamatosan helyváltoztatásra kényszerítő, gyakran hatalmas tömegeket mozgató, meglepően taktikus kontrollálható káosz! De szerencsére minden szituációjára találhatunk megfelelő kreatív eszközt a visszatérő klasszikusok és teljesen új modellek alkotta őrült arzenálban. Talán elég annyit mondanom, hogy a fegyverválasztó körgyűrű a játék végére már három lapon terpeszkedik és természetesen az összes darabja több lépcsőben, saját skillfán fejleszthető tovább - nem ritkán másodlagos tüzelési módot biztosítva. Öröm velük kísérletezni és keresni a szinergiákat, de már pusztán az is egy élmény, ahogy meghúzzuk az ujjunk alatti ravaszt.

Ehhez pedig nagyban hozzájárul a példaértékű DualSense támogatás, ami talán először közelíti meg az Astro’s Playroom szintjét. Az adaptív triggerek megfeszülnek, visszarúgnak és lüktetnek a kezünkben tartott fegyver erejétől, valódi karaktert és súlyt adva nekik. Minden lépésnél érezni a felületek közötti különbségeket, a sebességet, a környezetünk változásait. Jó példa erre Nefarious City szórakozóhelye, amit könnyedén megtalálhatunk a szövevényes metropoliszban, pusztán a kontroller megfelelő részén egyre élénkebben dübörgő basszust követve. Pont mint a precíz 3D hangzásra bízva magunkat, aminél továbbra is elég egy jobb minőségű hagyományos fejhallgató ahhoz, hogy ne csak a DJ pultot, de az utolsó földre hulló töltényhüvelyt is pontosan eltudjunk helyezni a térben. Említettem már párszor: a felvezető körét futó generáció legfontosabb újításait nem a képernyőn kell keresnünk.

Még akkor sem, ha a Rift Apart mindent megtesz azért, hogy ne tudd levenni róla a szemed! Elhangzott már párszor, de mára tényleg úgy tűnhet, hogy csak egy lépéssel vagyunk lemaradva az előre renderelt animációk mögött. Elég megnézni a bekezdést tagoló promóciós anyagokat: ezek nem psd kiterjesztésű fél napos utómunka eredményei, kellő ügyességgel bármelyik reprodukálható a beépített fotómóddal. Én mondjuk pont nem vagyok rá alkalmas, mégis órákat töltöttem a kimerevített jelenetekben a tűzharcok soha nem látott káoszát, a környezet abszurd apró részleteit és a karaktermodellek korábban elképzelhetetlen kidolgozottságát csodálva. Hiába, a generációs ugráshoz a nyolc éves hardverek kötöttségeiről kell elrugaszkodni.

Bár én szeretem megőrizni az alkotó vízióját és nem szédülök a motion blur használatától, azért nem árt megjegyezni, hogy az alapbeállításokkal kapott kép erősen effektezett. Így ha a képernyő oldalát kissé elmosó depth of field vagy a kamera képhibáit szimuláló chromatic aberration elcsúszott színei zavarnak, akkor a beállításokban egyenként, akár több lépcsőben is állíthatod preferenciád szerint. Akárcsak a három felkínált grafikai opciót, ami a 4K/30 párost megcélzó Quality mód mellett egy alacsonyabb dinamikus felbontású Performance (RT) és egy ray-tracinget mellőző beállítást is kínál a 60 képkockát kergetőknek. Ha szükséges, nem kell itt megállnod: az Accessibility funkciókkal mindent, de tényleg mindent a lehetőségeidnek és az igényeidnek megfelelőre személyre szabhatsz.

Összegezni kellene majdnem két végigjátszás, egy platinum trófea és harmincöt órányi kalandozás után. Főleg mert érzésre lassan a jegyzetek és pulzáló kurzor előtt is eltöltöttem ennyi időt. Próbáltam szigorúan szelektálni és a lehető legkevesebb karakterből felépíteni a bemutatót, pedig annyi mindent mutatnék és úgy mesélnék még. Na meg kritizálnám is. Ugye azt muszáj. Gyerünk, találjunk még valamit! Bármit. Hiába húzom azonban össze a szemöldököm. Az igazság az, hogy a Ratchet & Clank: Rift Apart egy lenyűgöző és felejthetetlen kaland, ami talán lehetett volna még pár planétával vagy egy markánsabb üzenettel több. De hogy jobb is? Őszintén kétlem.