Nagyjából húsz éve volt, hogy egy online magazin közölte az első írásomat. Halvány emlékeim vannak arról, hogy miről szólt. Viszont a mai napig emlékszem arra, hogy mit éreztem akkor, mikor a dokumentumot tartalmazó emailt elküldtem: kétséget és félelmet. És hogy miért emlékszem erre ilyen jól? Azért, mert a mai napig ezt érzem minden egyes végső mentés, minden egyes publikálás pillanatában. Mi van, ha az, amit készítettem nem jó? Ha nem tetszik az embereknek? Ha kiderül, hogy amibe apait-anyait beleraktam, az egyszerűen nem elég? Sőt, manapság újabb kérdések bukkantak fel: mi lesz, ha elfogynak a fejemből a képernyőre vethető szavak? Mi van, ha már csak ismételni tudom magam?
Úgy gondolom, ezekkel a kérdésekkel előbb-utóbb mindenki találkozik, aki alkotói munkába fog, legyen az írás, valamilyen művészeti ág, vagy akár egy kreatívabb szakma, bármi, amiben úgy érezzük, önmagunk és mások előtt is meg kell felelnünk. És innen jön egyfajta személyes kapcsolódás, mivel pontosan ez a Chicory : A Colorful Tale központi témája.
Ebben a játékban egy-egy kiválasztott, vagy más néven Wielder az, aki mágikus ecsetjével őrzi a békét. Minden egyes Wielder kiemelkedő képességű művész volt, most pedig az ifjú Chicory-n a sor, hogy folytassa ezt a hagyományt. De mi nem őt fogjuk irányítani, hanem... nos, a takarítóját. Egy apró, jelentéktelen takarítót, akiről két dolog derül ki azonnal: egyrészt nevét a kedvenc ételünkről kapta (ami angolul jó ötlet, de azért itthon fennáll az a veszély, hogy a játékot egy "Töltött Káposzta" nevű karakterrel kell végigjátszanunk), valamint nem csak Chicory beosztottja, de talán a legnagyobb rajongója is. Aki persze, ahogy az a mesékben lenni szokott, pont a jókor van a jó helyen, így egy véletlennek köszönhetően viszonylag gyorsan a markába kerül a fent említett ecset, minek folyományaként először próbaidőre, majd végleges állásként ő lesz az új Wielder. Méghozzá épp a legjobbkor, ugyanis valami történt, ami eltüntette az összes színt a világból...
Szóval felkapjuk a mágikus ecsetet, majd azzal a lendülettel nekiállunk segíteni a (hasonlóan ételek nevét kapott) lakosokon, kifesteni a házukat, rajzolni egy logót a boltjuknak, vagy éppen eltakarítani két falut összekötő útra hullott kőomlást. Mint az gyorsan kiderül, nagyon sok embernek (vagy hát állatnak) szüksége van ránk – vagyis nem ránk, hanem a Wielderre, arra, aki egészen eddig egy kiválasztott volt, egy kiemelkedő tehetség és bár szinte mindenki úgy véli, hogy pusztán az ecset birtokában mi is hasonló képességekkel vagyunk megáldva, de főszereplőnk pontosan tudja, hogy esetében nem kitartó munka, hanem a vakszerencse alakította így a dolgokat. Ez a téma pedig gyönyörűen végigvonul a játékon, ahogy Pizza (igen, én ezt az ételt választottam) a kezdeti lelkesedés után kételkedni kezd a saját képességeiben. Még úgy is, hogy szinte csak megerősítést – mit megerősítést, rajongást! – kap mindenkitől, akivel találkozik. Majd felbukkan Chicory és meglátjuk, milyen az, mikor valakit a Wielder-léttel együtt járó nyomás maga alá temet, akinek összetöri a lelkét az, hogy megfeleljen az elvárásoknak. Párosuk pedig nem csak megmenti és színnel tölti fel a fekete-fehér világot, de éket vernek abba a rendszerbe is, melyben nem feltétlen a kreativitás, hanem egyfajta örökletes jog, egy ódon szabályrendszer biztosítja az elismertséget.
Komoly és néhol komor témák ezek, azonban a Chicory egyik jelentős érdeme, hogy nagyon kifinomult módon adja őket elő. Egyszer se éreztem olyat, hogy méretes transzparenssel, üvöltve érkezett volna az Üzenet. Ez pedig azért lehet, mert az írás minősége, a karakteralkotás döbbenetesen profi, nagyon kevés olyan karakter van, legyen az akár csak egy „kétmondatos” mellékszereplő, akinek ne lenne valamilyen emlékezetes mondanivalója, sokuk pedig szépen éli az életét és dolgozik a saját pici gondjain. Barátok, rokonok, rajongók, ismeretlenek, bármilyen komoly témát is érintenek, valahogy mindig van egy pici optimizmus a jellemükben. Rendkívül ügyesen hangsúlyozza a játék azt, hogy nem vagyunk szuperhősök. Ezt azzal éri el, hogy cselekedeteink már-már inkább indirekt módon hatnak csak a lakosokra, nem megoldjuk a problémáikat, hanem segítséget, támogatást nyújtunk ahhoz, hogy megoldják maguknak. Ez pedig fordítva is igaz, minden NPC, minden korábbi Wielder inkább tanácsokkal lát el, minthogy aktívan a segítségünkre sietne, azonban ezen tippek és tanácsok mentén nő és fejlődik Pizza, ezek azok, melyek képesek kirántani az önbizalomhiány sziklája alól.
Azonban bármennyire is jó az írás és világépítés, mit sem érne ez, ha maga a játékmenet béna lenne. Viszont az a helyzet, hogy nem csak nem béna, de az utóbbi idők egyik legügyesebben felépített „zelda-like” játékához van szerencsénk! Az ütemezés tökéletes, az újdonságok pontosan olyan tempóban követik egymást, ahogy azoknak kell, minden egyes képesség pedig nem csak a világon nyit egy picit, de újabb és újabb rendkívül okosan felépített fejtörőt is beemelnek a játékba. A fejezetekre osztott történet folyamán egyre szorosabb kapocs alakul ki Pizza és az ecset közt, melynek eredményeképp kapjuk a különböző képességeket, legyen az egy szimpla ugrás, vagy akár az, hogy a Splatoon karaktereihez hasonlóan úszhatunk a festékben. Mely festék lényegében az, mely az egész világot mozgatja. Kiszínezve egy fát az visszahúzódik a földbe, így nyitva utat egy új terület felé, kitörölve a színt pedig újra megnő és akár hídként használható. És ez a legegyszerűbb dolgok egyike. Gejzírektől működtetésétől kezdve "festékevő" lények irányításáig végtelen lehetőség van abban, hogy ecsetünkkel hogyan lehet egy-egy feladatot megoldani. A feladványok elképesztően elmések, nagyszerűen sikerült megtalálniuk a fejlesztőknek azt a tökéletes állapotot, amikor még gondolkodnunk kell rajtuk, de nem tűnnek megoldhatatlannak. Ha pedig mégis elakadnánk, akkor csak egy telefonfülke kell, onnan hazatelefonálva anyu nagyjából elmondja, hogy merre érdemes haladnunk, ha pedig ez nem lenne elég, apu lényegében lépésről lépésre végig vezet a játékon.
Fontos megemlíteni, hogy a Chicory tökéletesen beleillik az egyre divatosabb „wholesome” kategóriába, nem csak történetével és az élet minden területét képviselő karaktereivel, de azzal is, hogy a játék száz százalékban erőszakmentes, mi több, harcolni is csak a nagyjából féltucatnyi főellenségnél szükséges – azonban itt érdemes megjegyezni, hogy jelent esetben a „harc” azt jelenti, hogy ecsetünkkel próbáljuk az ellenfelet lefesteni. Egyedül ezen alkalmak azok, mikor lehetőségünk van „meghalni”, az idézőjel pedig nem véletlen, mert ha Pizza meg is feküdne, az nem game over, mindössze rákérdez a játék, hogy szeretnénk-e egy picit több élettel próbálkozni, majd onnan folytatja a csatát, ahol abbahagyta. Ha pedig valakinek még ennyi se kell, az opciók között ott van a teljes sérthetetlenség is.
És ha már az ecsetnél tartunk, természetesen a játék alapját az ezzel történő interakció alkotja. Nem pusztán a feladványokhoz kell használnunk, hanem lényegében egy kifestőkönyvhöz hasonlóan minden egyes helyszínt kedvünkre színezhetjük ki, beleértve akár a karaktereket is. Szükséges ez? Egyáltalán nem, azonban van valami gyermeki öröm abban, ahogy a játék által felkínált négy szín élettel tölti meg a látottakat. (Ráadásul mivel egy olyan feladat sincs, mely egy adott színt követelne, ezért a játék száz százalékosan színvak-barát is.) A Chicory nem követeli meg, hogy tökéletesen fessünk, a használt irányítási metódussal nem is igazán lehet (persze valószínűleg napok kérdése, míg ezt valami szent őrült meg nem cáfolja). A játék nem fog kritizálni, ha rajztehetségünk egy óvodáséval vetekszik – tudom, mert az enyém tényleg nagyjából azon a szinten van – szóval nem kell aggódni, nem kapunk majd kritikát.
És igazából tőlem se kap kritikát a Chicory, mert egyszerűen nincs miért. Abban a világban, ahol felbontás, frame rate és fícsörök mentén próbálnak a nagyok egymásra licitálni Greg Lobanov és barátai megmutatták, milyen az, mikor egy játék szívből jön, mikor a téma olyan merészen egyedi, hogy azt csak így, indie módon lehet megvalósítani, mikor nem állnak meg ott, hogy a történet beszéljen hozzánk, hanem megteszik azt az extra lépést, hogy játékként is megkerülhetetlen legyen. Az már csak hab a tortán, hogy egyszerűen öröm ránézni erre a kézzel rajzolt világra, a Celeste-tel berobbant Lena Raine pedig olyan zenét írt mellé, amit nem lehet nem imádni. Ezen dolgok miatt mondhatom teljes nyugalommal és meggyőződéssel: a Chicory: A Colorful Tale egyértelműen az utóbbi évek egyik legjobb játéka, melyet kicsinek és nagynak is szívből ajánlok - nem csak játékként, de egyfajta léleknyugtatóként is.