Call of Duty: VanguardTeszt

A Sledgehammer Games négy évvel a WWII megjelenése után most ismét a második világháború hadszíntereire vezényel, hogy letegye egy trilógiának szánt fiktív történetszál alapköveit és kompenzálja a tavalyi felvonás többjátékos módjának súlyos tartalmi hiányosságait. Az elmaradhatatlan élőhalottakat mindeközben a játékmódot elindító Treyarch terelgette, de úgy tűnik csak a horda egy része csoszogott be időben a premier napjára. A végeredmény meglehetősén felemás képet mutat és bár nagyrészt magas produkciós szinten mozog, az idei évre már érezhetően minden ambíciót és kísérletező szándékot lesöpörtek a tervezőasztalról.

A játék története egy nemzeteken átívelő speciális osztag percek alatt meghiúsulni látszó első bevetésével indít a háború alkonyán. A Task Force Vanguard a karikatúraszerű gonosz Herr Freisinger, valamint a rejtélyes Főnix projekt nyomába ered, de a vártnál tovább kell élvezniük Berlin vendégszeretetét. A főszál szinte kizárólag átvezetők formájában vonszolja magát előre, miközben a narratívába szőve, visszaemlékezések formájában igyekszik bemutatni nekünk a hat fős társaságot. Ez a felépítés remek lehetőséget biztosít ahhoz, hogy megkötések nélkül, szabadon ugráljunk térben és időben, de akár eljátszhattunk volna a mesélő hitelességének kérdésével is.

A sztereotípiákkal és klisékkel hanyagul felskiccelt főszereplők és az ismét szűk öt-hat órát kitöltő játékidő azonban képtelen ezt érdemben kihasználni. Pedig érezhetően nagy hangsúlyt fektettek a trilógiának tervezett történetszál megalapozására, hiszen rendre 10+ perceket pihent az ölemben a kontroller a küldetések között, miközben Dominic Monaghan uralta a képernyőt némileg meglepő szerepben, vagy Laura Bailey küzdött a ráerőltetett orosz akcentussal. Csak egy kompetens szövegkönyv és a lábjegyzeteket felváltó történet hiányzott a munkájuk mögül. Persze, így is szórakoztató a maga módján. De ekkora anyagi ráfordítással, ennyi stúdiót bevonva, ilyen tehetségeket megmozgatva lehetne akár maradandóbb és bátrabb is. Vagy ahhoz mindenképpen fel kell adni az évenkénti megjelenést?

Hasonló erőtlenséggel kerültek beépítésre a játékmenetbe a csapatot alkotó karakterek egyedi vonásai. Arthur Kingsley őrmester például parancsokat osztogathat! Na jó. Egyet. Kontextustól függően egy teljesen értelmetlen és nulla stratégiai jelentőséggel bíró parancsot, ami keserű szájízzel idézi fel a Brothers in Arms sorozatot. Polina Petrova az előzetes anyagokban is látható könnyedséggel kapaszkodik fel a kiálló téglákon, Lucas Riggs robbanószer szakértőként többféle gránátot képes zsebre tenni, a pilóta Wade Jackson pedig teljesen evidens, hogy a szárazföldön falakon lát át és filmes lassítással célozza be az ellenfeleit. Kizárták a meetingről a kreatívokat?

Szerencsére a küldetések azért kimondottan hangulatosak, változatosak és aránylag jól felépítettek, még ha ezúttal nem is találunk közöttük opcionális szálakat vagy olyan kísérletező darabot, mint tavaly a KGB főhadiszállása. A gyűjtögethető dolgok teljesen eltűntek a harcterekről, nincsenek időkorlátos hősi cselekedetek, választható dialógus opciók vagy a volán mögé parancsoló autós üldözések. Sőt! Képesek voltak El Alamein többszáz tankjának összecsapásába gyalogságként bezavarni. Egyetlen járműves megbízást kapunk mindössze, ami azonban a nagyszerű felvezetés után pontatlan és frusztráló irányítással ránt minket vissza a földre. A néhány feszült pillanatig nyújtózkodó lopakodós szekciók, a hirtelen kitörő tűzharcok káosza és az a maréknyi, scriptek közé szorított látványos pillanat viszont itt is működik.

Utóbbiakat ezúttal már a Modern Warfare ( 2019 ) megjelenésével debütált IW 8.0 motor továbbfejlesztett változata mozgatja meg. Kevésbé rutinos kezek között, alacsonyabb felbontású textúrákkal fedve, továbbra is az előző generációs konzolok megkötéseinek súlya alatt. Az összkép ismét rendben van, néhol kimondottan erős művészeti oldallal megtámogatva és néhány kiemelkedő elemmel - mint a volumetrikus fények vagy a lángszóró kidolgozottsága. De pusztán a technológia oldal meglepően ritkán nyűgözött le, amin az sem segített, hogy számos kulcsjelenet hagyatkozik előre renderelt animációkra, ügyes váltásokkal, de elkerülhetetlenül minden interaktivitást kivéve a kezünkből. Nem csupán hátráltatja az immerziót, de az ilyesmire érzékeny játékosoknak azzal is számolni kell, hogy a 60 / 120 képkockát megcélzó játékmenetet rendre megtöri az in-game átvezetők 30, valamint a CGI képsorok 24 FPS limitációja.

A filmes látványvilágot természetesen ismét nagyzenekari háttér egészíti ki, ezúttal ráadásul Bear McCreary komponálásában. Az amerikai zenész nevéhez számtalan mozifilm és ikonikus televíziós sorozat kötődik, de legutóbb pont a God of War ( 2018 ) epikus anyagával nyert BAFTA szobrocskát és mellesleg a folytatáson is ő dolgozik. Az itt felcsendülő másfél órás eredeti alkotását sem érheti panasz, szépen kíséri a jeleneteket és még néhány emlékezetes dallamot is képes a fejükben tartani. A játék audio része egyébként is hozza a megszokott színvonalat, bár a mix nem sokat változott az előzetes próbakörök óta: továbbra is minimális pontos információt hordoz a körülöttünk zajló eseményekről, a lépések és lövések hangját agresszíven nyomja el, ami főleg a többjátékos módban jelent problémát.

Pedig a Vanguard többjátékos módja egyértelműen a csomag legerősebb része! A tavalyi felvonás szegényes startját ezúttal rögtön húsz helyszínnel igyekeztek kompenzálni, amiből tizenhatot tartanak meg maguknak a klasszikus játékmódok, négyet pedig az alfa szakaszban debütáló Champion Hill arénája foglal el. Utóbbi a Modern Warfare Gunfight módjának továbbgondolása duók és triók számára, adott számú respawn lehetőségen osztozva, pénzt gyűjtögetve és a körök között ügyesen vásárolva erősebb felszereléseket. A probléma csupán, hogy az ide leosztott arénák meglehetősen szürkék, így már a próbakörök alatt megunhatta az ember - ráadásul én pont az egyenlő esélyek miatt szerettem a 2v2 játékmódot, amit koncepcionális szinten rúg fel a mostani megoldás.

A fennmaradó tizenhat pálya ellenben kellően változatos és talán most először nincs közötte mindenki által egyértelműen gyűlölt harcmező - igaz, kiemelkedő instant klasszikust sem igazán lehet avatni. Nem csak külsőségeiben térnek el egymástól radikálisan, de felépítésükben és méretükben is, amit a most bevezetett kitűnő Combat Pacing rendszer maximálisan ki is használ. Ezzel a megoldással próbálja a fejlesztőcsapat egyszerre lefedni a már klasszikusnak számító 6v6 felállás megszokott tempóját és a Ground War tömegeket mozgató káoszát - ugyanazokon a helyszíneken. Három opciónk van:

• Tactical | a klasszikus és mindenki által ismert 6v6
• Assault | közepesen intenzív felállás 14-36 játékossal
• Blitz | maximumra tekert őrület 16-48 játékossal

Bár a játék ritmusa minden esetben gyors és fluid, ennek segítségével könnyedén beállíthatjuk a számunkra kedvező feltételeket. Én mondjuk bátorkodtam volna némileg lassítani a kis létszámú felállás játékmenetén, mert jelenleg csak nevében taktikus.

Ezért az újdonságnak számító rombolható pályarészeket sem igazán lehet kihasználni. A Rainbow Six: Siege megoldásához képest túlságosan pontatlan és kevés helyen alkalmazható, a tempó pedig egyszerűen túl nagy ahhoz, hogy akár csak egy Search and Destroy esetében is kulcsszerepe legyen. Persze így is színesíti a játékmenetet és a hangulathoz is nagymértékben hozzájárul, ahogy a meccs végére falakat bontunk ki, ajtókat törünk át és földig romboljuk a berendezés jelentős részét. Visszatért viszont az életet mentő taktikai futás, az ajtónyitás kiváló mechanikája és az ezúttal valamivel nagyobb mozgásteret biztosító letámasztás lehetősége is, kiegészítve a fedezékből vakon leadott lövésekkel.

A mozgás és a tereptárgyakkal való interakció így egyértelműen közelebb került a Modern Warfare által lefektetett alapokhoz, azonban érezhetően gyorsabb és minden eddiginél folyékonyabb, miközben a gunplay csak egy leheletnyit érződik árkádosabbnak. Ez pedig jól is áll neki! A probléma csupán a jelenlegi balansz kiskapuit kihasználva a kelleténél szélesebb skálán mozgó TTK, ami magasabb szinten, a megfelelő kiegészítők kombinációjával képes két testlövéssel ölő gépfegyvereket és az ellenfél mellé célozva is halálos sebzést bevivő söréteseket produkálni. Nyilván ezeket a következő hetek foltozásai javítják majd, akárcsak a már most rengeteget fejlődő spawn bosszúságait.

A fenti kellemetlenségek viszont arról is tanúskodnak, hogy ismét visszatér a Gunsmith - bár a feldolgozott időszak korlátaiból adódóan némileg visszafogottabb formában. A fegyverválaszték azért még így is bőséges és számtalan lehetőséget kínál a fejlesztésre minden szintlépéssel - a realizmust mondjuk az első holografikus irányzék feloldásakor elengedjük. Megkérdőjelezhető döntés ugyanakkor, hogy a Scorestreaks potenciálisan igazságosabb, a csapatjátékot és az objektívák követését hatékonyabban jutalmazó rendszerét ismét a megszokott Killstreaks váltotta. Bár ezúttal talán kevésbé uralják a csatateret a légi támogatások vagy az erőviszonyokat felborító képességek. A mérkőzések végén feltűnő MVP választás pedig egy picit sokáig húzódó, de kedves gesztus bajtársaink érdemeinek elismerésére.

Az egyetlen felróható markánsabb negatívum talán a játékmódok visszafogott száma, amit nyilván az ingyenes tartalmi bővítések bevezetése hozott magával. Nincs Cyber Attack, VIP, Gun Game vagy Sticks and Stones szerű felállás, de még Capture the Flag vagy hagyományos Gunfight sem. Egyelőre csak a minimumnak tekinthető Free-For-All, Team Deathmatch, Kill Confirmed, Search and Destroy, Dominatikon és Hardpoint opciók érhetőek el. Utóbbi alternatívájaként jelent viszont meg a Patrol, ahol a fix kijelölt pontok helyett egy folyamatosan mozgó kört kell a csapatoknak megtartani. Nem fogunk unatkozni tehát a következő hónapokban. A játékosok visszajelzéseire figyelve egy rendkívül erős alapot rakott le elénk a Sledgehammer Games!

Ugyanez azonban nehezen mondható el az ötletgazda Treyarch stúdiójának küszöbén hanyagul átrúgott zombi módról. A Der Anfang néven futó történetszál előzményként szolgál a Dark Aether ( Black Ops: Cold War ) eseményeinek: a Projekt Endstation keretében számos ősi ereklyét tárnak fel a náci csapatok, aminek hatására néhány túlvilági entitás képes volt belépni a mi világunkba. Egyikük, Kortifex the Deathless rögtön kiváló gazdatestet is talál Wolfram Von List parancsnok személyében, akivel szimbiózisba lépve első dolga a sztálingrádi elesettek feltámasztása és az áhított élőhalott sereg csatába vezénylése. Szerencsére egy maréknyi Dark Aether lény nem feltétlenül nézi ezt jó szemmel: ők lesznek a segítségünkre.

…és egyelőre ennyi. A premier napján ugyanis a megszokott apróságokkal, rejtélyekkel és kikacsintásokkal hosszú hetekre játékosok millióit lekötő klasszikus játékmód még nem elérhető. A tervek szerint majd a decemberben esedékes első szezonnal gördítik tovább a történetet. Hogy akkor mégis mit kapunk? Egy körökre építő felállásra kevésbé építő, objektíva alapú opciót valahol a korábbi Outbreak és az Onslaught között mozogva. Az egyetlen pozitívum, hogy ezzel olyan szinten leegyszerűsítették a játékmenet, hogy soha nem volt még könnyebb belépési pont a kooperatív zombi mészárlásba. Mondjuk kevesebb indokot is régen találhattunk erre.

A központi hub-helyszín Sztálingrád, ahol rögtön feltűnhet a már rendelkezésre álló assetek újrahasznosítása, hiszen ez lényegében a Red Star többjátékos térképe - amit később csak számos további környezet helyszín követ majd. Itt nyithatunk meg fokozatosan újabb részeket a különböző portálok feladatainak teljesítésével. Ezekből jelenleg mindössze hármat különböztethetünk meg:

• Blitz | A puszta túlélés a cél egy aprócska zárt helyre szorítva.
• Harvest | Az élőhalottak után random hátrahagyott táblákat kell begyűjtenünk és egy totemnél leadnunk.
• Transmit | Egy lebegő zombi fejet kell végigkísérnünk a pályán, ami csak akkor mozdul, ha a közelében vagyunk.

Ha sikerül néhányat teljesítenünk, lehetősünk lesz egy utolsó rohamot túlélve kimenekítést kérnünk, vagy tovább folytatnunk az egyre nagyobb jutalmat és kihívást kergetve. Ebben a feladatokért járó szívek és az Altar of Covenants randomizált képességei segítenek leginkább, amiből három lehet aktív egyszerre. Ezek között van gyógyító ütés, társaink gyorsabb talpra pofozása vagy akár ellenfelek mellénk állítása is. Legalább némi változatosságok csempész a játékmenetbe, mert egyébként kétségbeejtő gyorsasággal lehet megunni a kevés meglepetés tartogató helyszínt, az önismétlő feladatokat és azt a nyomorult három féle alap zombit aki megpróbál hordákban az életünkre törni.

A következő hónapok ingyenes tartalmi frissítéseivel nyilván ez is változhat. De mit érünk el most, a premier hetében? Egy lehetőségeit kihasználni képtelen, minden ambíciót és kísérletező szándékot nélkülöző, de alapvetően jól építkező, látványos és pörgős kampányt - ami kellő alap lehet egy új történetszálhoz. Egy már most is rendkívül tartalmas és változatos, komolyabb reformok nélkül óvatosan bővített és csiszolt többjátékos módot, ami mindössze az eddig tanúsított odafigyelést követeli meg a rajongói visszajelzésekkel és az egyensúly problémákkal kapcsolatban. Na meg egy élőhalott hordát, ami most még inkább élő, mint halott: túlságosan leegyszerűsített, újrahasznosított elemekből építkező, önismétlő és hiányos. Nyilván a három játékmód egybecsomagolva most is bőven megdolgozik az árcéduláért, csak lelkesedni nehéz már érte... [ 7 ]

A tesztpéldányt a játék hazai forgalmazója, a Magnew Games biztosította számunkra. Köszönjük nekik a lehetőséget!

Platform PlayStation 5 ( tesztelt ), Xbox Series X|S, PlayStation 4, Xbox One, PC ( Blizzard ) Kiadó Activision Blizzard Fejlesztő Sledgehammer Games / Treyarch / Raven Software Megjelenés 2021. november 5. Ár 22.990 Ft