Stray - a macska rúgja meg!Teszt

Az előzetes videók alapján nem igazán lehetett tudni, hogy valójában mi lesz a Stray fő műfaja, action-adventure, platformer, vagy valami egészen más? Csak az volt biztos, hogy a macskakedvelő játékosoknak soha nem látott kiszolgálásban lesz részük. Mert itt nem arról van szó, hogy egy antropomorfizált cicának a valójában emberi tulajdonságaival kell majd azonosulnunk, hanem tényleg egy valódi kóbor macskát irányítunk, akinek az eszközkészlete pont olyan széles, mint a minden harmadik háztartásban megtalálható Felis silvestris catusé - kimondottan ügyes és hajlékony, szeret másokhoz dörgölőzni és a meleg, kényelmes helyeken szundítani. Nem éppen az a karakter, akit normális esetben el tudunk képzelni egy videojáték hőseként. És ahogy elkezdődik a Stray, eleinte valóban minden percében azt tapasztaljuk, hogy elsősorban nem a játékosok, hanem a macskabarátok igényeinek kielégítése volt a legfontosabb cél.

Az első fél óra egy az egyben egy sétálószimulátor hiányos eszköztárát tárja elénk, amelyben a hangulatteremtés olyan mértékben elnyom minden mást, hogy észre sem vesszük, hogy mennyire keretek közé vagyunk szorítva. Alapvetően olyannyira kötött útvonalon mozgunk, hogy még azt se határozhatjuk meg szabadon, hova ugrunk fel vagy le, ha látjuk a látóterünkben a megfelelő gombot egy peremen, akkor oda képesek vagyunk átugrani, ha nem, akkor viszont tovább kell keresgélnünk.

Ez a fajta furcsa mozgás amúgy az egész játékot végigkíséri és az irányítást sokszor szét is töredezi, mivel a játéktér vertikálisan erősen tagolt, ezért nagyon nehéz a cicus lendületét megtartani az ide-oda ugrálás közben, és az sem ritka, hogy mivel minden egyes pillanatban meghatározott, hogy hova ugorhatunk, egyáltalán nem biztos, hogy ez a hely pont az lesz, ahova éppen nézünk. Egy dolog tehát hamar kijelenthető: a Stray nemhogy nem platformer, de teljesen szembe is megy a műfaj minden írott és íratlan szabályával.

Természetesen azt előre lehetett tudni, hogy a kisebb tárgyak megragadása, esetleg arrébb lökése nem tud kitölteni még rövidebb játékidőt sem, ezért hamar csatlakozik egy másik szereplő is, a B-12 névre hallgató repkedő robot, aki pont abban jeleskedik, amihez a macska nem ért: tud kommunikálni, elektromos eszközöket használni és elérhetetlen helyekre képes fellebegni, így a párosuk repertoárja nagyot bűvül, akárcsak a játék lehetőségei. És ez a történetben is tükröződik, a kezdeti élettelen helyszíneket ugyanis hamar felváltják a neonoktól világos cyberpunk utcák, és bár klasszikus értelemben vett élettel végig ritkán fogunk találkozni, a települést nagyon is eleven robotok népesítik be.

Az ő közösségeik különösen érdekes részét képezik a Stray világának, ugyanis mindenben az embereket utánozzák, akár a biológiai határok teljes ignorálásával is. Vannak, akik elveszett robotapjukat hiányolják, de fogunk találkozni fedél nélkül maradt robottal és arra is lesz példa, hogy az egyik annyira lerészegedik egy bárban, hogy magához kell térítenünk. Arról nem is beszélve, hogy kisebb társadalmi egységekbe is szerveződnek, vannak, akik a mindennapi túlélésért küzdenek, míg mások egy komplett rendőrállamot hoztak létre. A városról további spoilerezés nélkül aligha szabad többet elárulni, ami ugyanakkor fontos, hogy a gépek megjelenésével sokkal érdekesebbé és jó értelemben koreografáltabbá válik a történet, ráadásul a sétálószimulátoros kezdés hamar egy komplett kalandjátékba fordul át sok-sok felfedezéssel és tárgyhasználattal. És talán ez az a pont, ahol a leginkább megtalálja a saját hangját a Stray, de ezzel sem elégszik meg.

Ahogy haladunk előre az 5-6 órás történetben, kapunk teljes szakaszokat, amelyek akciójátékokra emlékeztetnek (hol van már a nyitó fél óra, amikor a nyávogáson és az ugráláson kívül szinte semmilyen interakcióra nem voltunk képesek), majd érkeznek a lopakodós játékokra jellemző feladatok, és az egészre rátelepszik egy nagyon könnyed puzzle jelleg is néhány ponton. A Stray tehát kirándulást tesz majd féltucat teljesen különböző műfajban, és mivel a narratív vonal marad a legmarkánsabb végig, szinte fel sem tűnik, hogy ezek a negyed órás kirándulások más címekben mennyire kidolgozatlannak tűnnének itteni formájukban.

A Stray-ben azonban mire észbe kapnánk, már váltunk is egy másik helyszínre vagy műfajra. Ha meg tudjuk bocsátani neki a felszínességet, akkor tulajdonképpen ki is jelethetjük, hogy jól áll neki ez a stíluskavalkád, de csakis az újszerű megközelítés miatt. A "macska és robot felfedezi a halott várost" egyedi és szokatlan megközelítése ugyanis a remekül bevilágított helyszínekkel és a nagyszerű ambient háttérzenékkel jól működik, végig együtt élünk a történettel úgy, hogy az emberi marad, pedig emberek nem is szerepelnek benne.

Van ugyanakkor a Stray-nek egy nagy csalása, amit sokan nem fognak jó néven venni. Ahogy kitárulkozik a külvilág és ahogy egyre több robottal beszélünk, annál kevésbé lesz ez az egész egy kóbor macska története. B-12 óriási előnnyel indul vele szemben, ugyanis nem csak háttértörténete van, de ő beszél mindenkivel, ráadásul véleménye is van mindenről, tehát idővel azt fogjuk észrevenni, hogy a személyisége sokkal fontosabbá válik, mint az eszköz, aki elviszi őt A-ból B pontba. Habár az egész játék úgy indul, hogy a macskabarátok minden igényét kielégítse, valahogy az eleje felé ellőnek minden olyan ötletet, ami azt segítené, hogy a cica is jobban a szívünkhöz nőjön. És nem mondhatja senki azt, hogy egy macskának mégis hogyan lehetne ilyen szerepet szánni, erre rengeteg mód lehetett volna.

A cica egészen a legvégéig se testbeszéddel, se arcmimikával nem reagál a történésekre, egy átvezető jelenet sincs, ahol egy kicsit közelebb hoznák őt magunkhoz azon kívül, hogy alapvetően nyilván aranyosnak fogja találni mindenki. Nincs a személyiségéből semmi olyan megmutatva, ami alapján azt mondanánk, hogy legszívesebben fognánk és megdögönyöznénk - ő csak egy bátor tucatmacska, semmi több. Ez szerintem egy döbbenetes kihagyott ziccer egy olyan játékban, ami minden külsőségével azt próbálja üzenni, hogy egy macskáról szól, aztán félúton kiderül, hogy mégsem annyira.

De a Stray még a fenti kisebb problémák és kötöttségek ellenére is egy kihagyhatatlan cím, amire hosszú idő múltán is lehet majd emlékezni. No nem azért, mert tökéletes a játékmenete, erről szó sincs. Hanem azért, mert ügyetlenségei ellenére is tényleg mer újat mutatni, és mert a rengeteg zsáner összeöntése ilyen rövid végigjátszási idővel tényleg egész jól működik. A történet mélységét és minőségét majd mindenki megítéli saját maga, én sokkal jobban élveztem a bejárható terület megismerését, valamint magát az audiovizuális élményt is erőteljesebbnek éreztem, mint az egész mögé illesztett kicsit erőltetett sztorit. És hiába szorul háttérbe idővel a főszereplő személye, azért abban biztos vagyok, hogy macskabarátok a lenti pontszámot eggyel-kettővel magasabbként fogják megélni, és ez teljesen rendben is van így. Mivel az emelt szintű PS Plus részeként szabadon elérhető, az egyedi élmény miatt ajánlott azoknak is, akiket egyébként hidegen hagynak a háziállatok.