Sonic FrontiersTeszt

A válasz nem egyszerű, már csak azért sem, mert az utóbbi másfél évtized Sonic-jai között találhatók teljesen decens példányok is (azaz: a ciklust már kvázi megtörték), másrészt a Frontiers esetében nem igazán beszélhetünk ciklusról, itt kimaradt az első fázis, az első (gameplay) videókat szinte egyöntetű fejcsóválás fogadta, Sonic koma egy látszólag üres és unalmas nyitott világban futkorászott, kevésbé lenyűgöző vizuális díszletek között. A kezdeti negatív benyomások már csak azért is csalódást keltőek voltak, mert más téren éppen határozott momentumot kapott a széria, a két (nagyon sikeres) mozifilmnek köszönhetően egy új generáció ismerte (és szerette meg) Sonicot.

És itt jön a csavar: a Sonic Frontiers egyáltalán nem rossz játék, sőt, egyes elemeiben kifejezetten előremutató, de azért óvatos duhaj, és vissza-vissza nyúlkál ahhoz a formulához, amit a játékosok az elmúlt (15+) évben megszokhattak tőle. Amikor először találkozol a szabadon eresztett Sünivel, valószínűleg enyhén össze leszel zavarodva, az első óra során maga Sonic is mond valami olyasmit, hogy „tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy mit csinálok, de azért megyek előre”, és ezzel elég pontosan körülírja, hogy mi zajlik a játékos fejében.

És mi zajlik a játékban? Egyszerre igen sok minden, valahogy így néz ki a dolog: kapsz egy (később: több) felfedezésre váró szigetet, ahol különféle ellenfeleket és mini-bossokat kell legyőznöd, hogy fogaskerekeket (Cog) gyűjts, ezeket Cyber Space pályák megnyitásához használhatod, aztán ezeken a hagyományosabb Sonic pályákat idéző szakaszok abszolválásával páncél-kulcsokat (Vault Key) szerezz, majd ezekkel Chaos Emeraldokat oldhass fel, hogy lehetőséged legyen sikeresen megküzdeni az adott sziget Titánjával. És ez még nem minden, a világban elszórt (gyermekekre optimalizált) puzzle-ök megoldásával a térkép újabb szakaszait nyithatod meg, az ügyességi kihívások teljesítésével pedig emlék-szilánkokat kapsz, ezekkel gyakorlatilag magát a (bájosan bugyuta) sztorit görgeted előre.

A fent leírtak első blikkre a kilencvenes évek collect-a-thon korai háromdés ügyességi játékait idézik, de a Frontiers esetében nem feltétlenül erről van szó, bár a gyűjtögetés tényszerűen a játék egyik pillére, de a fejlesztők soha nem gördítenek komoly akadályt az útjába, minden cucc megszerezhető kellő mennyiségben, sőt, még azon túl is.

Minden játékelem hozza azt, ami elvárható tőle, a klaszikus pályák jók (bár láthatóan több ponton kölcsönöznek a korábbi részekből), a nyitott világba pakolt ügyességi szekciók javarészt élvezetesek, Sonic gyors (néha nagyon gyors), és mindig van elötted egy vagy több feladat, amit meg kel oldanod. A begyűjthető gyűrűk miatt sem kell hogy nagyon fájjon a fejünk, az elsőként megtanulható speciális képesség (a kör-rajzolás) bónuszként gyűrűket szór elénk a talajból, így egy nagyobb összecsapás után, minimál készlettel sem kell közvetlen életveszélyben éreznünk magunkat, csinálunk pár kört, és voila, ismét van annyi a tarsolyunkban, hogy ne nyiffanjuk ki egy csapástól.

Apropó, csapások: a Frontiers-ban meglepően nagy szerepet kap a harc, a korábbi részek (javarészt) egy gomb őrült nyomkodásából álló küzdelmeit egy komplexebb, többféle speciális támadást felvonultató harcrendszer váltotta fel, ami határozottan jól áll a játéknak, pláne úgy, hogy az új lehetőségek nem csak szimpla alternatívaként vannak jelen a játékban, hanem a mini-boss / boss harcoknál ügyesen alkalmaznunk is kell őket a siker érdekében. Megnyitni őket egy skill-fán kersztül tudjuk – ezt a magam részéről némileg feleslegesnek érzem, lehetett volan őket ennél linerárisebb módon is kezelni, a skill-fa mintha csak azért lenne a játékban, hogy legyen ilyen is, ha már máshol is van. Ettől függetlenül: a boss-csaták a játék fénypontjai, kifejezetten élvezetes a kisebb-nagyobb Főnökök ellen harcolni.

A Sonic Frontiers grafikai szempontból decens, de semmi több, a látvány határozottan az előző generációt idézi. Semmi különös, viszont képes arra, hogy a vizuális dizájnnal, és Tomoya Ohtani remek soundtrackjével karöltve egyedi hangulatot kölcsönözzenek a játéknak, határozottan megkapó, ahogy naplemente idején végignézel a furcsa alakzatokkal, csövekkel, izgő-mozgó lényekkel teleszórt tájon, és elámulj azon, ahogy a távolban megjelenik egy, a levegőben hullámozva repkedő sárkányszerű szörnyeteg, akivel pár perc múlva jó eséllyel meg kell majd küzdened.

Nem lehet elmenni ugyanakkor a Frontiers technikai hiányosságai mellett sem. A legfájóbb pont a minden platformon (kisebb vagy nagyobb mértékben) jelentkező pop-in. A szemünk láttára materializálódó tereptárgyak nem csak vizuális szempontból zavaróak, de a játékmenetet is negatívan befolyásolhatják, értsd: nem látod, hogy hová ugrassz, vagy minek futsz neki, egyszerűen azért, mert a játék még nem méltóztatott megjeleníteni az adott objektumot.

A framerate sem tökéletes, a teljes körű sebességélményt nyújtó 60 képkocka/másodperc jelenleg kizárólag PlayStation 5 és Xbox Series X konzolokon, és megfelelően felszerelt pécéken érhető el, minden más platformnak meg kell elégednie ennek a felével. Nem mondom, hogy a 30fps játszhatatlan (nem az), de ha egyszer megtapasztaltad a hatvanat egy ilyen, a karakter sebességét kifejezetten az előtérbe toló játéknál nehezen áll vissza a szemed a harmincra. Különösen igaz ez a Switch verzióra – a Nintendo konzolja egy remek kis masina, de megvannak a maga korlátai, és ezek a korlátok a Frontiers esetében bizony erősen megmutatkoznak.

A Sonic Frontiers pozitív meglepetés, amennyire semmilyennek tűnt az előzetesek alapján, legalább annyira jól szórakoztunk vele a gyakorlatban. Csiszolni való még így is bőven akad rajta, de az irány jó, ezen a vonalon haladva, további újításokkal és némi áramvonalasítással a következő epizóddal bekövetkezhet a Sonic széria igazi reneszánsza.