ReturnalTeszt

Bullet hell. Roguelike. Egyik sem a könnyed délutáni kikapcsolódásról ismert műfaj, a kettőt ötvözve pedig biztosra vehetjük, hogy a pulzusunk legalább annyiszor fog a magasba emelkedni, ahányszor a fejlesztők anyai ági felmenőit emlegetjük. A Returnal ugyanis olyan, mint egy ügyes bűvésztrükk. Először beetet a könnyű sikerélmény illúziójával, elhiteti, hogy itt valami csodára számíthatunk, aztán mire felismerjük az ingujjba rejtett kártyát, már kellően magával ránt ahhoz, hogy a megannyi viszontagság és csalódás ellenére is kitartsunk mellette.

A történet szerint az Astra asztronautája (micsoda áthallás), Selene egy titokzatos jelet érzékel az Atropos bolygó felszínén és a leszállás viszontagságaival és felettesei utasításával dacolva landolást kísérel meg, hogy kiderítse annak forrását. A földetérés azonban nem zajlik zökkenőmentesen, az űrhajós járműve, a Helios megsérül és lezuhan, ő pedig nem csak egy idegen planétán reked, de egyben egy időhurokban is.

A feladatunk innentől nem csak a rejtélyes jel felderítése, de a halálos körforgás megtörése is lesz, az pedig hamar egyértelművé válik, hogy ezek egyike sem lesz sétagalopp. Atropos ugyanis nem csak veszedelmes lényekkel rendelkezik, de attól sem riad vissza, hogy átrendezze körülöttünk a világot. A Returnal minden ciklusa során nem csak a procedurálisan generált pályarészekkel zsonglőrködik, de a rajtuk lévő tárgyakat is véletlenszerűen cserélgeti.

Az állandó változások egyben azt is eredményezik, hogy a Returnal tanulási íve egyrészt az átlagosnál hosszabb, másrészt teljesen nem is létezik. Ez abból a tényből fakad, hogy míg az egyes, kisebb "szobákból" felépülő helyszínek területei kiismerhetőek, a kialakításuk tanulható az ellenfelek támadásaihoz hasonlóan, addig a rendelkezésre álló eszköztárunk minden egyes halál után teljesen lecserélődhet, így lehetetlen két ugyanolyan kört futni egy szakaszon.

Ha pedig a futást szóba hoztam, ez egyben a játék harcrendszerének egyik mozgatórugója. A folyamatos mozgás. A Returnal összecsapásainak szerves részét képezi az Adrenaline rendszer, melynek lényege, hogy ha kellő ellenfelet sikerül bekapott sebzés nélkül likvidálnunk, akkor egyre több passzív tulajdonságot szerezhetünk meg. A maximálisan 5 szinttel rendelkező Adrenaline a legmagasabb értéket elérve egy pajzsot generál karakterünk köré, mellyel egy találatot sérülés nélkül átvészelhetünk. Azt azonban szem előtt kell tartani, hogy nem számít, mekkora szintre tornáztuk fel az Adrenaline-t, elég egy rossz mozdulat és

vagyis kezdhetjük nulláról újra meglépni a szinteket. Ennek a megoldásnak leginkább a bossfightok során látjuk majd kárát, ugyanis hiába sikerül az odáig vezető úton összeszedni a maximális Adrenaline-t, ember legyen a talpán, aki a főnökök ellen egy karcolás nélkül megússza a harcot.

A harcrendszer alapja tehát a lehető legtökéletesebb helyzetfelismerés és reakció, ameddig ezt sikerül fenntartani, addig a Returnal elképesztően élvezetes összecsapásokkal kecsegtet. Amint azonban bekapjuk az első pofont, elkezd kicsit meginogni ez a kártyavár. Nem elég ugyanis, hogy ilyenkor a már korábban taglalt Adrenaline bónuszainkat is bukjuk, az elszenvedett sérülés sem elhanyagolható. Legfőképpen azért, mert a Returnalban a gyógyulás is szinte kiváltságnak tekinthető. A pályákon elszórtan (és néha meglehetősen ritkán) adagolt kristályokkal tölthetjük vissza az értékes életerőt, már amennyiben szerencsénk van. Ezek egy része ugyanis csak a maximális életerőnket növeli, aminek aligha vesszük hasznát, ha egy hajszál választ el attól, hogy megkezdjük a következő ciklust, ilyenkor ugyanis nem fogunk gyógyulni. Mivel mindkét kristály (a gyógyító és az életnövelő is) ugyanolyan ikonnal jelenik meg a radarunkon, nem lesz könnyű dolgunk eldönteni, hogy egy heves harc közben megkíséreljük-e a begyűjtésüket. Alkalomadtán találhatunk vagy gyárthatunk kisebb-nagyobb gyógyító csomagokat, de mivel ezek száma is kellően alacsony, nem tanácsos arra építeni, hogy annyit felhalmozunk belőlük, hogy a keményebb harcokban sokat hibázhassunk.

Hasonlóan faramuci helyzetben vagyunk a fegyverek és egyéb használati tárgyak esetében. Előbbiek rejtett ládákból vagy keményebb ellenfelekből szerezhetőek be, természetesen ezek mindegyike is véletlenszerűen kerül ki a 10 különböző fegyvertípus közül, ráadásul még a tulajdonságaik is teljesen eltérőek lehetnek, még azonos típus esetén is. A flinták mindegyike a különböző értékeken túl rendelkezik egy alternatív tüzelési móddal, illetve különböző kiegészítő perkekkel. A másodlagos lövedék elsütése visszatöltési idővel rendelkezik, a perkek pedig csak úgy fejtik ki hatásukat, ha kellő ellenféllel végzünk, hogy megnyissuk őket. Annyi könnyítést kapunk, hogy a már feloldott perkek permanensen megnyílnak, így egy későbbi ciklusban már ennyi előnnyel indulunk. Nem sok, de a Returnalban minden morzsának örülni kell.

Már csak azért is, mert ritka azon esetek száma, amikor negatív következmény nélkül ad valamit a kezünkbe a játék. A fegyverhasználattal bár növelünk egy jártassági szintet, melynek köszönhetően egyre magasabb szintű golyószórókat tudunk találni, ez nem jelenti azt, hogy az új mordályok mindig jobbak lesznek a nálunk lévőnél. Könnyen megtörténhet, hogy a friss szerzemény pont a sebzés értékben szenved hátrányt a nálunk lévővel szemben, ahogy azt is mérlegelnünk kell, hogy az alternatív lövedéke, illetve a perkjei mennyire jelentenek előnyt a számunkra.

A fenti szituáció könnyen átvihető a játék további tárgyaira, a parazitákra és a különböző fertőzött holmikra, valamint a relikviákra. A paraziták a bolygó élősködői, melyek ránk tapadva adnak ugyan egy pozitív tulajdonságot, de cserébe egy negatív hatást is hoznak magukkal. Belőlük egyszerre 5 lehet rajtunk, megszabadulni tőlük pedig nem a legegyszerűbb dolog, csak az erre a célra létesített gépeknél inthetünk nekik búcsút, hacsak nem tudjuk őket más módon kijátszani.

Selene a bolygó felfedezése során rendre összeakadhat különböző fertőzéssel sújtott holmikkal, legyen az egy láda, egy gyógyító tárgy vagy egy titokzatos kulcs. A fertőzéstől két módon szabadulhatunk meg. Vagy sikerül megtisztítanunk a fertőzött tárgyat, vagy kockáztatjuk, hogy vele kapcsolatba lépve meghibásodjon az űrruhánk, mely ilyenkor szintén egy negatív státuszt kap. Szerencsére a meghibásodás elhárítható, amennyiben eleget teszünk az ilyenkor kapott mellékes feladatnak.

Végezetül pedig a relikviákról kell szót ejteni, melyek bár csak egy-egy ciklus alatt lehetnek velünk, ezen idő alatt különböző módosításokkal látnak el minket, mint az erősebb fegyversebzés vagy az olyan életmentőnek nevezhető segítség, mint az alacsony életerőnél öngyógyítás. Ha pedig sikerül megütni a főnyereményt, megtalálhatjuk azokat a figurákat, melyek egy halál után azonnal feltámasztanak minket (akár egy bossfight kellős közepén) vagy kellő nyersanyag ellenében beaktiválhatjuk az idegen technológia gépezeteit, melyek egy alkalommal rögtönzött checkpointként működhetnek.

PONT, PONT, PONT ERRE VAN SZÜKSÉGEM

A játékként remekelő Returnal egyben technológiai erődemonstrációnak sem utolsó, hiszen a Housemarque igyekezett a lehető legjobban kiaknázni a Sony konzoljában rejlő erőforrásokat. Nem elég, hogy a töltési idők elképesztően rövidek, még a folyamatos akció közepette is koncentrálnunk kell, hogy észrevegyük, ha a képfrissítés esetleg beesne a bűvös 60-as szám alá. Emellé egy egészen pofás látvány társul, bár a készítők ügyesen játszanak a környezet méretével és a látótávolság nagyságával, de az összképre így sem lehet panasz. Végezetül pedig a DualSense kontroller funkcióit is ügyesen aknázzák ki, a haptikus visszajelzésnek köszönhetően az ujjainkon érezzük az esőcseppek kopogását, az adaptív ravasz segítségével pedig szempillantás alatt hívhatjuk elő a fegyverek alternatív tüzelési módjait, a gyorsaságra pedig harcok hevében szükség is lesz.

Olcsó közhely lenne azzal zárni, hogy a Returnal nem való mindenkinek, pedig ennél jobban aligha lehetne összegezni. Sokakat elriaszthat, hogy bizonyos helyzetekben mennyire nem tolerálja a hibázást, mennyire kevés segítséget ad a játékos kezébe, mennyire komoly mértékben büntet vagy hagyatkozik a tudáson és képességeken túl a szerencsére.

A fentiek mindegyike kétségtelenül igaz, amikor azonban többszöri próbálkozással, hosszú órák (vagy napok) után sikerül túllendülni egy akadályon, akkor olyan élményt nyújt, amire kevés játék képes és ad új lendületet a folytatáshoz. Kár, hogy ehhez egy ennyire szigorú szabályrendszert alkalmaz.