Redemption ReapersTeszt

A játék helyszínéül egy sötét hangulatú, apokaliptikus világ szolgál, a közel harminc pálya egyikén sincs napfény, az emberiség nagy része halott. A lakott településeket a Mortnak nevezett ork-szerű szörnyetegek perzselik fel, a szórványos ellenálláson kívül szinte senki nem állja az útjukat. Kivéve minket. A csupán néhány főt számláló Ashen Hawk brigád megpróbálkozik a lehetetlennel, hogy útját állja a hatalmas seregnek. A néhány főt nyugodtan lehet szó szerint érteni, hiszen a játékban összesen öt karaktert fogunk irányítani (és további öt NPC-vel kerülünk közelebbi kapcsolatba), ennyi a rendelkezésünkre álló erőforrás, ennyiből kell gazdálkodni. Ez több dolgot is magával von a négyzetrácsos pályákon végighaladva. Először is mindenkinek van egy nagyon fontos, megkerülhetetlen szerepe. Az íjász, aki távolról tud támadni. A csapatot vezető vékony kardmester, aki precíz, de akár egy bekapott ütéstől fekszik. A tank, aki kopasz, nagydarab és magas az életereje. A dárdás, aki közelharcban és két mező távolságból is megállja a helyét. És a kihagyhatatlan “mindenben kicsit jó” lány, aki azért hasznos, mert…mert mindenben kicsit jó. Ideáltípusok, akik az elmúlt évtizedek körökre osztott játékaiból léptek elő, és se kinézetükkel, se képességeikkel nem cáfolnak rá arra a legelső képre, amit a korai pályákon körvonalazódik róluk.

A másik fontos tényező, ami a karakterek alacsony számából következik, hogy idővel viszonylag kevésnek bizonyulnak a kombinációs lehetőségek. Ezen két dologgal segít a Redemption Reapers. A kimondottan konzervatív, máshonnan (oké, mindenhonnan) ismerős harcrendszer központi szerepet szán a karakterek együttműködésének. Ez azt jelenti, hogy szinte minden támadást úgy kell felépíteni, hogy abban minél több csapattárs részt tudjon venni. Aki a megtámadott ellenfél melletti mezőn áll (és nem lőfegyveres), az jogosult erre, akár korlátlan alkalommal. Ennek az lesz az eredménye, hogy a helyezkedésnek még nagyobb szerepe lesz, mint a hasonló játékokban (na nem mintha nem ez lenne eleve az egyik legfontosabb szinte mindben), úgy kell megtervezni minden kört, hogy nem csak az egyéni pozíciókkal törődünk, hanem azzal is, hogy egymáshoz képest ki hol végez a saját tennivalójával. És ez jól működik, ad az egész rendszernek egy egyedi ízt. Hasonlóan érdekes az akciópontos rendszer, amiről szintén azt hittük, hogy már nem lehet újat kitalálni, de itt akad néhány elegáns megoldás a pontok több körön keresztül történő halmozásától kezdve az elérhető limitek menet közbeni bővítéséig. Ez a két rendszer, a csapatos támadás és a akciópontok megszokottnál komplexebb felhasználási lehetőségei viszi a hátán a Redemption Reaperst - több-kevesebb sikerrel.

Ha már ilyen kevés az elérhető karakter, felmerül a kérdés, hogy mi történik, ha meghal valamelyikük egy küldetés során. Ezzel kapcsolatban egyszerre szigorú és megengedő a Redemption Reapers működése, ugyanis a negyed órástól egy órás hosszúságig terjedő pályákon ha valakit elveszítünk, az a következő küldetésben újra elérhetővé válik. Viszont mivel eleve kevés az irányítható szereplő (a túlerő pedig hatalmas), ezért a kieső tagok hiánya óriási hátrányt is jelenthet. Ezen az sem segít, hogy menet közben egyáltalán nem lehet menteni (suspend opció van, de az mégiscsak másra jó). Tehát ha rossz helyzetbe kerülünk, simán lehet, hogy újra kell játszani fél órákat. És bizonyára lesz erre példa, mert a Redemption Reapers elég nehéz játék. A játék első felében lehetőség van valamilyen szintű farmolásra a skirmish pályákon, de félúton ez az opció megszűnik, épp ezért azt javaslom mindenkinek, hogy halmozzon fel a tizenötödik pályáig annyi pénzt, amennyit csak tud. Abból ugyanis sosem elég, mert a fegyverek tartóssága minden ütéssel csökken, és ahogy korábban említettem, a lényeg pont az, hogy elérjük azt, amikor mindenki sokat tud ütni. És itt a fegyverek jelentenek mindent, ugyanis az erősebbé válásunk kulcsa ezek fejlesztésében rejlik, valamint viszonylag keveset is találunk belőlük. Az a furcsa helyzet is gyakran előfordul, hogy néha érdemes a méregdrága javítás helyett venni egy gyengébb fegyvert jóval olcsóbban. A játék kapott már a megjelenés óta egy patchet, ami valamelyest javított az erőforrások elérhetőségén, de drasztikusan ez sem változtatott a helyzeten.

A pályáktól nagyjából azt kapjuk, amit egy húsz évvel ezelőtti Fire Emblem-ben élhettünk volna át, a játékban előrehaladva egyre nagyobbak és az útvonalakat tekintve komplexebbek is lesznek, mégis nehéz nem észrevenni, hogy a feladatokat tekintve mennyire fantáziátlan a legtöbb: győzz le mindenkit, kísérj el valakit… majd ha elkísértél valakit, utána még győzz is le mindenkit. Ennél már jóval előrébb tart a zsáner mostanra, hiába van rendben a pályaépítés, izgalmat és váratlant csak az ellenfelek nehézsége rejt magában. És ha már itt tartunk, ez működik is, nagyon oda kell figyelni ugyanis minden egyes lépésre. A sebzések és az életerők egyensúlya úgy van beállítva, hogy nagyjából két jól megtervezett ütéstől bárki meghal, de ez igaz ránk is, tehát folyamatosan az ellenfelek hatótávját kell lesni és előre gondolkodni. Közben pedig szinte észre sem vesszük, hogy maga a világ mennyire üres, és nem csak a poszt-apokaliptikus setting miatt. Keveset tudunk meg a történelemről, a kultúráról, a benne élőkről vagy az egymással harcoló felekről. Találhatunk ugyan feljegyzéseket és meglepően gyakoriak a rendervideók is, mégse érezzük magunkhoz közelinek az egészet, ahogy az angol mondja, sérül az immersion minden saroknál. Ezen persze az sem segít, hogy a szereplőket sem a személyiségük alapján jegyezzük meg, hanem sokkal inkább a harcban betöltött szerepükre emlékszünk vissza.

A fentiek fényében talán fura, de a Redemption Reapers mégis játszatja magát a 25 órányi hosszúságú történetben. A legnagyobb problémája ugyanis nem az, hogy rossz, hanem hogy nem elég jó. Az alapjai kimondottan stabilak, igazából egy percre sem inog meg a játék egésze, csak éppen minden létező elemében láttunk már jobbat, érdekesebbet, emlékezetesebbet. Hiába jó a taktikai része, a konkurencia az évek alatt elhúzott és egyszerűen jobbat tud kínálni. A 21 ezer forintos árcímke is teljesen indokolatlan, ennyit a többség nem lesz hajlandó adni érte, amikor pedig a felébe fog kerülni néhány hónap múlva, lehet, hogy sokan már emlékezni sem fognak rá. Mert összességében sajnos pont annyira hamuszürke lett, mint a helyszínként szolgáló világ földig égetett falvai.