Project Zero 4: Mask of the Lunar EclipseTeszt

Elöljáróban muszáj megjegyeznem, hogy hatalmas Fatal Frame, pardon, Project Zero rajongóként az alábbi sorokat a kritikus teszter vs. lelkes rajongó tudathasadásos állapotában írtam. Az Európában a kissé semmitmondó Project Zero címen futó japán játéksorozat a túlélőhorrorok egy egészen sajátos variánsát adja. Valamennyi rész a 80-s években játszódik Japánban, ahol a természetfeletti iránt fogékony tini lányok merészkednek valamely elhagyatott, tragédia sújtotta és szellemjárta helyre, hogy egy múlt árnyait is rögzíteni képes antik fényképezőgéppel játsszanak szellemirtósdit. Az erősen történetorientált kalandot az elképesztően nyomasztó hangulatú sötét, klausztrofób és lepusztult helyszínek, valamint a falak közt kísértő, rendre szörnyű és tragikus véget ért szellemek teszik vérbeli horrorrá.

A Tecmo által fejlesztett első három rész a PS2-éra terméke, amelyek a fix kameranézettel és a tank irányítással a Resi zombijai és a Silent Hill megelevenedő traumái mellett színesítették a túlélőhorror-palettát. A 4. rész több szempontból is vízválasztó volt: a 2008-ban megjelent előzmény-játékot az eredeti csapat mellett a Grasshopper Manufacture fejlesztette, így Suda51 keze is alaposan benne van, továbbá a Nintendo adta ki Wii-exkluzívként, ráadásul mostanáig nem jelent meg Japánon kívül. Régi rajongóként én az utóbbi kettőt olyan szintű személyes támadásként éltem meg, hogy amint lehetőségem nyílt rá, végigjátszottam többször is Wii emulátoron egy ráhegesztett rajongói angol fordítással, és imádtam, mert sok kritikus véleményével egybecsengően szerintem is a sorozat legjobbja lett. Közben eltelt több mint tíz év, és a Project Zero 4-et most végre kiadták minden jelenlegi konzolra angolul (bár a sorozatban egyedüliként angol szinkron nélkül), és én most is imádom, pedig de szörnyen elavult már így 2023-ban!

A három főszereplőt mozgató, három szálon futó cselekményű 4. részben Rougetsu szigetének múltját kell felgöngyölítenünk, ahol a történet kezdete előtt tíz évvel egy turistalátványosságnak szánt helyi szertartás az előadók megmagyarázhatatlan halálával végződött, ezzel egy időben pedig öt kislánynak is nyoma veszett, akiket később ugyan megtalált egy magánnyomozó, de egyikük sem emlékezett semmire. A tragikus eset és az amnéziás kislányok előkerülése után két évvel mintha járvány söpört volna végig, a sziget teljes lakossága kihalt, és ezt követően senki mer az elátkozottnak hitt sziget közelébe menni. További nyolc évvel később az öt egykor eltűnt lányból is váratlanul meghal kettő, mire a másik három azonnal visszatér Rougetsu szigetére, hogy szembenézzenek a múltjukkal és elkerüljék két barátnőjük sorsát. Madoka és Misaki érkeznek elsőként, majd őket követi Ruka, akinek aggódó édesanyja a lánya után küldi a tíz éve a gyerekeket megtaláló detektívet, Kirishimát is.

A nevesített karakterekből végül két kamaszlányt, Rukát és Misakit, valamint a detektív Kirishimát fogjuk terelgetni, a két lány esetében a sorozat korábbi részeiből már ismert módon, a Camera Obscurát szellemfotózásra használva, míg a pasas egy holdfénnyel működő varázs-zseblámpával abuzálja a nyughatatlan szellemeket. A Project Zero 4 játékmenetében és megvalósításában gyakorlatilag egy PS2 játék, amely most elérhetővé ált PS5-ön ás más jelen generációs konzolokon is. A felújítás olyannyira hű az eredetihez, hogy a karaktermodellek és pár textúra, valamint a bevilágítás némi modernizálásán, illetve az irányítás Wiimote-ról kontrollerre adaptálásán túl teljesen megegyezik az eredeti Wii verzióval. A modern konzolokra ültetésbe Tecmoék nagyjából ugyanannyi energiát fektettek, mint a 2014-ben WiiU-ra megjelent és két éve újrakiadott 5. rész esetében, vagyis kaptunk fotó módot, megnyitható bikinit, némileg átgyúrt felhasználói felületet, és a már említett minimálisan feljavított grafikát, de minden más a régi.

A legrosszabbul az őrjítően lassú játékmenet öregedett. A Project Zerok mindegyikében felfoghatatlanul lassan vánszorognak a főszereplők, ami mai szemmel egészen röhejes. Nehéz nem felvihogni, amikor az aktuális feladat valakit üldözőbe venni, vagy egy szellem elől menekülni, majd nézni, ahogy az irányított karakter belassult totyogását. Az ajtónyitást és minden más környezettel való interakciót is hasonlóan belassulva végeznek, és néha tényleg majd’ lekapartam az arcom, mire A-ból B-be elvergődtem, pláne a végjáték felé, amikor végtelennek ható lépcsőkön vagy folyosókon kellett többször végigmennem. A tárgyfelvételre külön minijáték van: nyomva kell tartani egy gombot, mire a karakter lassan elkezd a tárgy felé nyúlni, és ha eközben egy szellemkéz kinyúl a semmiből és nem engedjük el a gombot, bukjuk a tárgyat. Néha a szellemirtás is kissé komikus: jön a szellem, előkapjuk a fényképezőgépet, átváltunk belső nézetbe és a keresőbe nézve igyekszünk megfelelően időzítve minél nagyobb sebzést okozó portrét lőni róla, ám ez olykor kínosan hosszú farkasszemet nézéssel jár, mire ellenfelünk végre támadásba lendül.

Így is a szellemfotózás a játék legélvezetesebb része, mert egy alaposan felfejlesztett fényképezőgéppel, a megfelelő lencsék és filmek rutinos használatával, valamint a tökéletes időzítéssel nagy katarzist okoz, amikor brutálisan elintézünk egy pár pillanattal korábban még baromi félelmetes szellemet. Noha van némi kiszámíthatóság a felbukkanásukban, azért néhány váratlan jump scare-re, vagy hátunk mögött felbukkanásra nehéz összeszedetten reagálni. Nagyjából emlékeztem az ijesztőbb pillanatokra, de így is előfordult, hogy megugrottam ültömben, és főleg szűk helyen szellemek gyűrűjében ragadni egyszerre frusztrálóan sportszerűtlen és baromi félelmetes. Ha a hotelszerű elmegyógyintézet, az épület másik szárnyában működő kórház, vagy a történet végső helyszínei önmagukban nem lennének eléggé hátborzongatóak, a nyomasztó hangulathoz sokat hozzátesznek a rémisztő hangok és váratlan zörejek is.

A tizenkét fejezet során felváltva irányított Ruka, Misaki és Kirishima egyre többet tud meg saját múltja fehér foltjairól, a szigetről, valamint a Haibara család által itt működtetett, kétes és rendhagyó módszerekkel kísérletező szanatóriumról, amelynek egykori betegei egy természetfeletti, gyógyíthatatlan, és halálos betegségben szenvedtek. A holdfény szindrómás betegek eleinte memóriazavarral küzdenek, majd fokozatosan leépülnek, idővel egyre inkább kifordulnak önmagukból és szinte egy másik emberré, majd egy kiüresedett ronccsá válnak, az utolsó stádiumot követően pedig eltorzult arccal szörnyethalva végzik. A tünetek késleltetésére a Haibarák mindent bevetettek zeneterápiától kezdve agyműtéten át az okkult módszerekig. Ruka és Misaki hamar rájönnek, hogy maguk is a betegségben szenvednek, gyerekként az intézet bentlakói voltak, és csak akkor hagyhatják el élve a szigetet, ha megtörik az átkát (ami nem átok, de nem akarok spoilerezni). A lányokat kereső, valamint a gyilkossággal vádolt Yo Haibarát üldöző Kirishima eközben szörnyű felismerésre jut, és szintén alaposan kiveszi a részét a túlvilági küzdelemből.

A történet nekem újrázva is libabőrös élmény volt, pedig sok részlet csak a rengeteg begyűjthető naplóból és feljegyzésből, valamint kazettás hangfelvételből és visszaemlékezésből áll össze, a több szál miatt pedig nem is mindig triviális követni. Vannak egészen diszkréten elrejtett, nagyon sötét dolgokat sejtető utalások (például az egyik leglabilisabb egykori ápolt esélyesen vérfertőző kapcsolatból született), illetve a sorozat rajongóinak érdekes adalékok a Camera Obscurát feltaláló Asou professzorról. Ezek az ügyesen szőtt mellékszálak, a szellemként és emlékekből is megelevenedő érdekes szereplők, valamint a helyszínek és a nyomasztó légkör a Mask of the Lunar Eclipse sok korábban ecsetelt hibáját bocsánatossá nem, de elviselhetővé teszi. Megőrülök tőle, hogy úgy megyek, mint aki jön, de csak még a következő szobába benyitok, még a következő mentő lámpáig elmegyek, még ezt a fejezetet befejezem!

Biztos holdkóros lettem megint, mert alig várom, hogy nekiállhassak a New Game+nak és lefotózhassam a kimaradt szellemeket, nehezebb fokozaton csapjak szét a lidércek között, és a felpimpelt kamerámmal bosszút álljak minden korábbi game overért. Hab a tortán, hogy mindezt goth lolinak öltözve, vagy épp szörfös gatyában fogom tenni, ezzel is utólag jól kiröhögve az összes korábbi hátborzongató jelenetet, és talán még a photo mode-ban is elmélyülök! Kétlem, hogy aki sosem játszott a sorozat korábbi részeivel, osztaná a lelkesedésemet, mi több, nehezen tudom elképzelni, hogy 2023-ban bárkinek egy ilyen újrakiadás miatt jönne meg a kedve a Project Zero maratonhoz, pedig a maguk idejében fantasztikus játékok voltak. Szerintem sok szempontból most is, de a józan eszemmel tudom, hogy ezt az immár öt játékban elsütött formulát nem lehet egy esetleges folytatásba átemelni, mert mindent a nosztalgia sem bír el.