NiohTeszt

Az ötlet szintjén 2004 óta létező, és eredetileg Akira Kuroszava Oni című forgatókönyve alapján PS3-ra készülő, majd 2008-ban a Koei és az addigi fejlesztő Tecmo egyesülésével ideiglenesen háttérbe szorult Nioh-t végül az időközben kiadói szerepbe lépett Koei Tecmo egyik fejlesztőcsapata, a Team Ninja alkotta újra PS4-re szinte a semmiből. Az évek alatt csak a szőke főhős, és a japán történelem Sengoku periódusnak nevezett, akciójátéknak kedvezően mozgalmas polgárháborús időszaka maradt.

Az angol William Adams a valóságban is létezett történelmi személy, aki a kelet-indiai társaság tengerészeként honfitársai közül elsőként jutott el Japánba, majd egy egzotikus idegen kultúra képviselőjeként a Tokugava-sógunátus fontos alakja lett. A japánok számára is kedves nyugati szamuráj sokat tett a szigetországért, ezért számos történet őrzi emlékét, és az ő kalandos élete ihlette James Clavell Sógun című regényének főhősét is. A játék több korábbi verzióját könyörtelenül elkaszáló producer, Kó Sibuszava sem véletlenül tartott ki az Adamsről mintázott főhős mellett, a cél ugyanis egy olyan nyugati közönséget is megszólító történelmi témájú játék létrehozása volt, amely ugyanakkor ízig-vérig japán.

William a játékban egy ír kalóz, aki Erzsébet angol királyné szolgálatában harcolt a spanyol armada ellen, majd amikor utólag kínossá válik a győzelemben játszott szerepe, társaival együtt a London Towerben landol, ahonnan a prológusban megszökik. A külsőre Ríviai Geralt kevéssé összeszabdalt képű változataként leírható William szökése közben találkozik a gonosz alkimista Edward Kelley-vel, aki elrabolja tőle elválaszthatatlan társát, a Saoirse nevű őrző lelket, hogy világuralmi ambícióihoz használja fel. Saorise különleges képessége, hogy gazdáját elvezeti az Amrita nevű nagyhatalmú lélekkövekhez, amelyeket a játék során magunk is állandóan gyűjteni fogunk a szintlépéshez. William egészen Japánig követi Edward nyomát, ám amikor partra száll, egy belháború-sújtotta és démonoktól hemzsegő idegen földön találja magát. Szerencséjére harci képességei felkeltik a leendő sógun Tokugava Iejaszu szolgálatában álló nindzsa, Hattori Hanzo figyelmét, akivel megállapodnak: ha bandita- és démondarabolással segít elhozni a békét, akkor cserébe támogatják Edward Kelley kézre kerítésében.

A rövid londoni bevezető után egy tengerész emlékiratait lapozgatva William megismerkedik Japán kultúrájával, mi pedig eldönthetjük, milyen fegyverre akarunk specializálódni, és választhatunk egy kezdő Guardian Spiritet. Az itt adott válaszaink semmiben nem korlátoznak minket a későbbiekben, a karakterosztályokat mellőző Nioh igen soktényezős fejlődési rendszerében ugyanis menet közben is bátran kísérletezhetünk új irányokkal. Az öt típusba sorolható közelharci fegyverek használatánál számítanak az alaptulajdonságokra elosztott pontjaink, a fegyvertípuson belül elköltött képességpontok, amikkel kombókat és egyéb technikákat tanulhatunk, de az sem mindegy, mióta és milyen harci pózban lóbáljuk az adott bökőt. Magasra tartott katanával lassan, de nagyot vágunk, a defenzíven lefelé tartott pengével gyors, de kevésbé fájdalmas mozdulatokat teszünk, közepes magasságba tartott karddal pedig ötvözzük a két végletet. Ha egy bizonyos fegyvert sokáig használva kiismerünk, a sebzését és képességei hatását is növelhetjük, arról nem is beszélve, hogy a kovácsnál fejleszthetjük, átdizájnolhatjuk, és így tovább (meg idővel vágathatunk trendi frizurát is).

A rendkívül sokrétű harc jellegét tekintve sokkal inkább a Bloodborne-ra emlékeztet, mint a Dark Soulsra, hiszen pörgős és mellőzi a pajzsot, a részletek tekintetében mégis egészen sajátos. A bármikor megváltoztatható fegyvertartás, a stamina helyett Ki-vel ügyeskedés (amit a Ki pulse képességgel visszatöltve nem csak tovább támadhatunk, de akár a Ki regenerálódást akadályozó ún. Yokai Realmet is eltüntethetjük), a kitérés és félregurulás, a kombók, és sok más dönti el az összecsapások kimenetelét. Rengeteg lehetőségünk van egészen testreszabott módon küzdeni, kezdve a felszerelés és a használt kombók alapos megválogatásától a tárgyak és távolsági fegyverek ügyes használatán át az Onmjó és Nindzsucu mágiáig. NPC fantomok és más játékosok szellemének legyőzéséért dicsőség pontokat kapunk, amelyeket további bónuszokra költhetünk, és az idővel egyre több megszerezhető védőszellem társ, a Guardian Spirit sem csak arra való, hogy az általuk biztosított Living Weaponnel olykor rövid ideig büntetelenül kaszaboljunk, hanem eltérő passzív bónuszokat is adnak.

A Nioh legvonzóbb tulajdonsága az az elképesztő mélység és változatosság, amelyet a játékmenet terén nyújt, legyen szó küldetésekről, harcról, pályákról, vagy felszerelésről. A küldetésválasztó képernyő egy egyre több régiót megjelenítő térkép, amelyen kiválaszthatjuk a szintünknek megfelelő következő feladatot, meglátogathatjuk a kovácsot, esetleg elvonulhatunk a dodzsóba gyakorolni, vagy egy funkciójában a Dark Souls tábortűzéhez hasonlatos szentélyhez imádkozni. A fő küldetések elvégzése nem csak a történetet gördíti tovább, hanem a mellékküldetéseket, és az eredeti pálya brutálisan nehéz Twilight Mission változatát is megnyitja.

A Nioh hossza azért is olyan relatív, mert minden feladat kényszeresen maximalista teljesítésével jóval 50 óra fölé lehet menni, és a jutalmak miatt érdemes is elmerülni a feladatokban. Egyes képességek megnyitása csak bizonyos mellékküldetések teljesítésével lehetséges, akárcsak néhány Guardian Spirit vagy különleges felszerelés megszerezése, ráadásul ezek a feladatok annak ellenére szórakoztatóak, hogy gyakran egy korábbi pálya részben újrahasznosított és átalakított helyszínein játszódnak.

A pályák szerény méretük ellenére kellően egyediek és szövevényesek, és ha alaposan át akarjuk fésülni minden zegét-zugát, akkor némelyiken 3-4 órát is eltölthetünk. Van köztük halászfalu, hegyi falu, barlang, szentély, katakomba, bánya, különböző klánokba tömörülő daimjók hűbérbirtoka, meg amit még el lehet képzelni ebben a korszakban, és bár sokaknak hiányozhat a Souls-játékok keresztül-kasul bejárható nyílt világa, ezek a kisebb, de összetett helyszínek önmagukban is megállják a helyüket, és szintén rejtenek titkokat és egérutakat. Mindegyikre jut két-három oltalmat nyújtó szentély, ahol imádkozva ügyes-bajos dolgainkat intézhetjük (szintlépés, fölös kacatok amritáért felajánlása, dobócsillag-készítés, miegyéb), és ahol az azokat őrző kodamák drop ratet növelő áldását kérhetjük. Ezek a rettentően aranyos, ágyékkötőt és fejükön tálat viselő kis zöld lények az erdő szellemei, akik félreeső helyen ácsorogva tanácstalankodnak, amíg William útba nem igazítja őket a legközelebbi szentélyig, és megéri felkutatni mindet a korábban említett áldás, és egyéb jutalmak miatt.

A Nioh sajátosan keleti ízzel átitatott dark fantasy világának talán legizgalmasabb aspektusát a sokféle méretben és alakban feltűnő démonok és egyéb természetfeletti lények jelentik, amelyeket a szigetországban jókai gyűjtőnéven emlegetnek. Sok démoni ellenfelünk valaha ember volt, akit a vérszomj és a hatalomvágy változtatott szörnnyé, mint például a leginkább ördögre hasonlító, de alapvetően humanoid formájú Joki. Más démonok az emberi gonoszságból vagy a harcok során elhunytak bosszúszomjas lelkeiből öltenek alakot, esetleg helyi lelkek és istenségek sötétebb énjének megtestesülései (utóbbira az egyszemű óriás jó példa).

Ahogy haladunk, egyre cifrább bestiákkal futunk össze, amelyek közül a komolyabbak elpusztítása egészen sajátos stratégiát követel meg, márpedig a Nioh harcrendszere a nehéz helyzetekben remekel leginkább. A környezet ügyes kihasználása mellett türelemre tanít, mert a gyorsasága ellenére nincs meg benne a Bloodborne agresszivitása, hanem sokkal inkább a taktikus böködést és az utolsó pillanatban tökéletes időzítéssel bevitt döféseket jutalmazza. A pályavégi főgonoszokra mindez fokozottan igaz, és a támadásaik kiismerése után sokuk a Souls-veteránoknak nem fog komoly gondot okozni.

Sok olyan apróság is színesíti a Nioh világát, amelyet csak sok óra vagy a fórumok figyelmes olvasása után fedezel fel. Ilyen például a Dark Soulsokból ismert mimic Nioh-s interpretációja. Itt is akadnak ládák, amelyek alig láthatóan eltérnek a többitől, ám ha ezeket kinyitod, előugrik belőle egy Mudzsina nevű mosómedve démon, amely azonnal felveszi William alakját (a felszerelését is lemásolva), viszont ha támadás helyett utánozzuk a gesztust, amellyel köszönt minket, akkor búcsúajándékot hátrahagyva békével távozik. Hasonlóan trükkös a Nurikabe, amely egy magát falnak álcázó roppant erős jókai, és ha nem bosszantjuk fel, teljesen ártalmatlan, a leszerelésére a legjobb mód pedig, ha elé állva szintén gesztikulálás útján igyekszünk kommunikálni. Ha rokonszenves neki a hadonászásunk, akkor önként félreáll, ha viszont nem, akkor fel kell kötni a gatyát. Ez a két példa jól mutatja, hogy még a gyűjthető gesture-ök sem csak a co-op miatt vannak a játékban, hanem részben általuk is megjelenik a japán kultúrában gyökerező hiedelem, miszerint némelyik démonnal lehet „beszélni", de a játék szinte valamennyi eleme hasonlóan átgondolt.

A Nioh a Dark Souls “YOU DIED” feliratát is költői magasságokba emeli, és itt azt olvasod állandóan, hogy megszabadultál evilági béklyóidtól, holott itt is folyton visszatérsz a halálból, és egy esélyed mindig van a maradványaidat őrző Guardian Spirited mellől begyűjteni az elvesztett amritát. A felszerelési tárgyakat pénzért adhatjuk-vehetjük vagy fejleszthetjük, és rendezgetésük kétségkívül a játék legmacerásabb elfoglaltsága, ugyanakkor hatalmas az öröm, amikor végre összegyűlik egy erős és baromi stílusos páncélszett. A tárgymenü és a vásárlóképernyő idővel kitanulva áttekinthető, hiszen mindent kategóriákba rendezve tárolunk és több szempont alapján szortírozhatunk, viszont rövid idő alatt olyan ipari mennyiségű szemét (értsd: alacsony szintű és/vagy használhatatlan cucc) gyűlik össze, hogy nem győzzük majd eladni és alkotóelemeire zúzni, ami néha kissé lélekölő. Cserébe igazán jó érzés az átvezetőkben a fegyvereivel és öltözékével a japán szereplőkhöz igazodó daliás szamurájunkat elnézni, amint a legnagyobb természetességgel cseveg angolul, amire a helyiek többnyire japánul válaszolnak, és a magát nem mindig komolyan vevő történetnek természetesen erre is van magyarázata.

A bilinguális jelleg kifejezetten jól áll a játéknak, és a japán szinkronhangok közül több is ismerősen csenghet azok számára, akik láttak pár ismertebb animét, de William és Edward orgánuma is kellemes, a zörejek vagy komoly harcok alatt felcsendülő zenék pedig fenomenálisak. A grafikáról lehet olvasni hideget-meleget, de a művészeti rendezésnek és a pályákon elhelyezett számos látványelemnek hála abszolút kellemes, olykor egyenesen szemet gyönyörködtető az összhatás. Persze mint mindenbe, ebbe is bele lehet kötni, mert a mai játékokra jellemző bizonyos post-processing effektek hiánya miatt helyenként valóban elég puritánul fest, illetve olykor teljesen tudatosan idézi fel a Team Ninja Ninja Gaidenes aranykorát mai köntösbe bújtatva. Nem szabad azt sem figyelmen kívül hagyni, hogy az eltérő igyényeket kiszolgáló játékmódok okán a Nioh az első PS4 játék, ami egy jobb tévével megtámogatva igazán jól kihasználja a Pro lehetőségeit, mert az action mode-ot választva viszonylag magas felbontás mellett sziklaszilárdan tartja a 60 FPS-t, miközben látvány terén sem kell komoly kompromisszumot kötnünk.

Oldalakat lehetne még megtölteni azzal, miért nem ereszt a Nioh, mert amikor épp a pokolba kívánod egy leküzdhetetlennek tűnő főellenfél vagy pályaszakasz miatt, akkor is piszkálja a fantáziádat: mi lenne, ha másik fegyverrel, másik alapállással próbálnám? Vajon ha sikerül, mit kapok és milyen borzalmak várnak a következő pályán?

A Nioh magabiztosan ötvözi a masocore műfajt meghatározó Soulsborne játékok alappilléreit a Diablós loot rendszerrel, miközben a Team Ninja a maga szűrőjén átpasszírozva annyi saját ötletet tesz ezekhez, hogy végeredményben egy egészen egyedi, erős japán jelleggel és identitással bíró akció-szerepjátékot kapunk. Bármennyire is úgy tűnhet tehát, a Nioh jóval több egyszerű Dark Souls-klónnál, mégis nagyrészt ugyanazok a játékosok fogják értékeni a szadizmusát, miközben valami újat kapnak, amely számukra az év játéka is lehet.