Men of war II – elhamarkodott háborúTeszt

Az első benyomás

Az ember egy ilyen játéktól azt várja, hogy a golyók zápora és mozsárok durrogása közben egy hadsereget irányíthat, ami épp a vezetés által kiadott parancsoknak megfelelően védekezik, támad, vagy teljesít egyedi feladatokat. A Men of War furcsasága, hogy a harctéren nem mindegyik, a saját oldalunkon harcoló egységet mi irányítunk, ezzel a játék azt sugallja, hogy sokkal inkább vagyunk csak egy szelete a harcoknak, mintsem az adott térség mindenható parancsnokai.

Ezen egyébként viszonylag gyorsan felül lehet emelkedni, azonban több olyan dolog is van, ami fura még egy olyan embernek is, aki már számos stratégia játékkal játszott.

A csatatér középpontjában

A Men of War II a második világháború borzalmai közé visz minket, ahol átérezzük, hogy minden talpalatnyi földet emberéletekben számolhatunk, ahogy a frontvonal fel-alá változik a harcok során. A fejlesztők ígérete szerint változatos fegyverarzenál és egységek összeválogatásával nyerhetjük meg magunkat az adott térséget, úgy, hogy minél több terület fölött uralkodunk. Szerencsére ez meg is valósult, hiszen a játékosok megannyi egység, fegyver, tüzérség és tank közül válogathatnak, hogy összeállítsák saját, mindent kiálló hadseregüket.

Kicsit fura, kicsit fapados?

Igen. Sajnos a Men of War 2 egyik legnagyobb gondja, hogy sok eleme nem haladott a korral. Első ránézésre, de még sokadikra is az egész menürendszer, a HUD és az ikonok is olyan hatást keltenek, mintha legalább 10-15 évet mentünk volna vissza az időben, és sajnos nem a jó értelemben.

A játék alap mechanikája ismerős lehet már sok helyről, hiszen az RTS-ek csak ritkán újítanak igazán nagyot. Itt is van population cap, vagyis maximális lélekszám, behívható erősítések, fedezéknek használható házak, mindenféle visszajelzés, hogy egyes egységekkel mi a helyzet. De 2024-ben ezeket már mind ismerhetjük, ha mást nem a korai Command & Conquer játékokból, csak itt a hátország építése teljesen hiányzik, a cél, hogy a behívható egységekkel uraljuk a térséget.

Az irányítás helyenként fura, érthetetlen, hogy egyes csapatok miért úgy terveznek útvonalat ahogy, vagy miért kell olyan körülményese kiválasztani, hogy valaki kiszálljon egy autóból. Ugyanígy az is fura, hogy egy meghatározott tüzérségi pozíció esetén miért kell külön visszamenni és mikromenedzselni az ágyúk lecsatolását, majd újra kijelölni az ágyú helyét.

A kampányt játszva, pedig több olyan dolog is jött szembe, amik miatt elmegy az ember kedve, vagy legalábbis kevésbé hozza lázba, hogy kipróbálja magát minden sztori alapú szituációban. Az egyik ilyen az volt, amikor két szovjet katona beszélt az átvezető alatt, az egyik tiszta angollal, míg a másik akcentussal. Persze ez nem egy kulcsfontosságú kérdés egy RTS játéknál, ahol az emberek leginkább többjátékos módban fogják kipróbálni magukat, de mégis kicsit kevésbé tudjuk magunkat beleélni a történetbe. Elég lett volna, ha megegyeznek egy stílusban és azt viszik végig. A másik ilyen problémám az volt, amikor az egyik, a küldetés szempontjából nem kulcsfontosságú személyt már lelőttek, később az átvezetőben mégis ő beszélt. Vagy amikor fegyvereket kellett szerezni, mert csak pisztolyaik voltak, de a lelőtt katonáktól nem vettek el semmit. Ezek apróságok, mégis rengeteget számítanának a következetesség terén.

Egyes funkciók nem, vagy nehézkesen működnek, ilyen például a taktikai szünet, vagy a játéksebesség felvétele, lassítása, amiket hiába nyomkod az ember és próbálja megérteni, hogy mit csinál rosszul, mivel nem lehet működésre bírni őket. Ezen felül pedig állandóan a szerverekre kell várni, még a kampány esetében is, ami rengeteg játékosnál kiverte a biztosítékot. A töltési idők sem a legjobbak, még egy felsőkategóriás géppel sem, ezt összerakva a szerverre várakozással pedig nem érzi úgy az ember, hogy minden simán megy a háttérben.

Rövid csata, véres történelem, vagy hosszú hadjárat

Az egyjátékos játékmódokra ellenben abszolút nem lehet panasz, bőven van miből válogatni, hiszen 6 szovjet, 6 amerikai és 6 német misszió is várja a játékosokat a sztori módban, ezek nem annyira hosszú küldetések, de kellően változatosak és jól felkészítenek a komolyabb hadműveletekre. Ami esetleg hiányérzetet hagyhat, hogy nincsenek angol, japán, vagy esetleg olasz csapatok.

A historical játékmódban a Bagratyion és az Overlord hadműveleteket is át lehet élni, ha valakinek a történelmi események fontosak, valamint a Conquest módban külön frontokon, több fordulón keresztül támadhatjuk meg az ellenséges vonalakat, majd elfoglalva a végső célt. Azok, akik pörgős, és gyors harcokra áhítoznak a raid játékmódban találják meg a maguk kihívását.

Miben más, mint a konkurencia?

A Men of War 2 megjelenés előtti hétvégéjén, a Company of Heroes nagy leárazást kapott, a Steamen jelenleg vegyes értékelésű harmadik részt is féláron lehetett beszerezni, de mitől lesz másabb a MoW2, mint a CoH3, és egyáltalán jobb-e?

A látvány terén abszolút egyértelmű, hogy a CoH3 jobban átgondolt, letisztultabb, és biztosan több időt töltöttek azzal, hogy milyenek legyen az egyes menük is, ahogy a kampány sem egy 2000-es éveket idéző térkép, hanem egy 3D-s terepasztalhoz hasonlít, mint anno a R.U.S.E. Az eddig felsorolt sok furcsa, vagy zavaró dolog azonban nem feltétlen kell elrémissze a játékosokat, ugyanis sok olyat tud adni, amit más játékok, mint pl. a CoH3 nem. Az egyik kedvencem az volt, hogy milyen változatos módon lehet állásokat kiépíteni, lövészárkokat ásni, vagy bármi egyebet tenni azért, hogy megvessük a lábunkat a fronton. A riválishoz képest számomra az is egy szimpatikus dolog, hogy a katonákat lehet egységenként és egyénenként is kezelni, így például nem kell egy teljes osztagot előre küldeni az ismeretlenbe, csak, hogy lássuk mi folyik a túloldalon.

Összességében nézve is a Men of War 2 sokkal jobban testreszabható, és emellett realisztikusabb, mint a CoH3, amit csak a fentebb említett dolgok tudnak elrontani. Az inkább realizmushoz közelítő játék viszont bár tényleg jobb bizonyos részeiben, egészében nem tudja felülmúlni a kihívóját.