A Krampusz éjszakája és a HalállabirintusKönyvek

Az akkori barátaimmal természetesen elkezdtünk térképet rajzolni, de nagyon hamar rájöttünk, hogy (a Skorpió mocsara kivételével) ezekhez a könyvekhez nem lehetett alaprajzot csinálni, mert a szerzők is össze-vissza csaltak a szobák és folyosók elhelyezésével, amelyek semmiképp sem álltak össze következetesen. Ha valahol azt mondták, jobbra kanyarodsz, egyáltalán nem biztos, hogy az alaprajz szerint is volt kanyar. A következő lépés az volt, hogy a falu legokosabb gyereke kitalálta, hogy fog egy A2-es méretű papírt, és azon elkezdi gráf formájában megrajzolni mind a négyszáz bejegyzést. Amelyek kapcsolatban álltak, azokat összekötötte, a fontosabb "node-ok" mellé egy-egy szót írt, a kihagyhatatlan tárgyakat külön megjelölte, és így pontosan kirajzolódtak a csomópontok, és egyértelművé vált, hogy mi az optimális útvonal. Eközben pedig ki is olvasta a könyvet vagy négyszer észrevétlenül. Többen is rákaptunk erre a sokkal áramvonalasabb térképezésre, 12 évesen fantasztikusan jó móka volt. Meg vagyok győződve, hogy a Tűzhegyet enélkül a technika nélkül soha nem tudtam volna befejezni.

Azért jutott eszembe ez a több mint 30 éves történet, mert újraolvasva a Halállabirintust kicsit felemásak az érzéseim, és egyáltalán nem amiatt, mert öregedtem jó sok évet, hanem azért, mert az általa képviselt megközelítés már egyáltalán nem annyira szimpatikus (lásd még: "rosszul öregedett"), mint annak idején. Az, hogy a Halállabirintus nehéz, az bár igaz, de tulajdonképpen nem akkora probléma, a lapozgatós könyvek filozófiájából következik. Sokkal nagyobb baj, hogy túl egyszerű a koncepciója: az egymás után következő termeknek semmi más funkciója sincs, csak az, hogy válogatott módszerekkel kivégezze a játékost. A könyv a felfedező hajlamokkal bírókat kimondottan bünteti, ha megkérdezi, hogy megnézed-e azt az apró kis tárgyat a sarokban, akkor tudhatod, hogy még a szobából is távozni kellene két másodperc alatt, mert vagy felrobban, vagy a plafon ereszkedik rád, vagy ha szerencséd van, akkor "csak" átkozott lesz a tárgy, amit szerzel. Nem akar semmi történetet elmesélni, csak ötleteket dobálgat be egymás után. Ez nyilván 1982-ben forradalmi volt, manapság már nehezebb el- és befogadni. Emellett az egyik legnagyobb probléma, hogy tényleg csak egyetlen jó útvonal van, ami azt jelenti, hogy ha az első (!) kereszteződésnél rossz irányba indulsz, akkor is legkésőbb a labirintus legvégén meghalsz, tehát addig feleslegesen küzdesz, az egyetlen célod az lesz, hogy felkészült a következő körre. De a világért sem akarom leszólni ezt a legendás könyvet, a maga módján iszonyatos nagy királyság, van benne Vérvad is (ó de hiányzik az eredeti borító!), csak éppen elképzelni nem tudom, hogy negyven éves kor alatt örömöt tudna okozni bárkinek is.

Az, hogy a nyolcvasnas évek elejének eredeti Fighting Fantasy könyvei manapság már nagyobb nosztalgiafaktorral rendelkeznek mint élvezeti értékkel, nem én találtam ki, az elmúlt években megjelent kötetek is jól jelzik, nem csak a megengedőbb megközelítésük miatt, hanem azért is, mert már az elágazásokat sem azért írják beléjük, hogy szívassák a játékost, hanem azért is, hogy tényleg több jó és érdekes útvonalat kínáljanak fel. Nyilván az anyagi haszonszerzés mellett az újítás vágya is szerepet játszhatott abban, hogy Jonathan Green, aki korábban hét FF kötetet is írt, belevágott a saját sorozatába ACE Gamebooks címke alatt. A sorozat érdekességét az adja, hogy a szerző ismert történetek hőseit helyezi egészen új környezetbe, így gondolva újra az Alice csodaországbant, vagy éppen Óz, Beowulf és Dracula sztoriját. A Krampusz éjszakája magyarul is megjelent, és kiváló ízelítőt ad abból, hogyan lehet áramvonalasítani a lapozgatós könyvek több évtizede változatlan írott és iratlan szabályait.

Karácsony éjszakája van, hamarosan jön a Télapó, de az éjfélt ütő óra nem ajándéközönt hoz, hanem dulakodás felszűrődő hangjait. Akkora peched van, hogy pont a ti lakásotokból rabolja el a Krampusz a Télapót. Te papucsban és pizsamában felkerekedsz, és a mínusz húszban nekiállsz egy hosszú utazásnak, hogy kiszabadítsd az öregembert. A kalandok során találkozol klasszikus és modern helyszínekkel, míg el nem érsz a több millió gyerek kiszolgálására létrehozott rejtett játékgyárhoz és hozzájutsz jól megérdemelt jutalmadhoz. Talán a fentiekből is látszik, hogy semennyire nem veszi komolyan magát a történet, számtalan humoros szereplő és szituáció gondoskodik a szórakoztatásról, de maga a játékmenet is sokkal könnyedebbre van véve, elakadni szinte lehetetlen, ráadásul a könyv maga javasolja az elején, hogy ha nem akarsz harcolni, akkor csalj nyugodtan. És mindeközben meglepően jól meg van írva a sztori, persze se füle, se farka, de az ilyen paródiáknál ez teljesen megbocsátható. Elsőre kicsit felszalad a szemöldök, hogy egy kisgyerek pizsamában hogy hentel le egy démont két süti befalása között, de hamar hozzá lehet szokni. Végülis azt se sokkal könnyebb elhinni, hogy létezik a Télapó, miért ne lehetne megmenteni a karácsonyt pont ilyen módon?

A Krampusz éjszakája következetesen viszi végig a vállalását, kérdés csak azzal kapcsolatban merülhet fel, hogy valójában kik lesznek a könyv olvasói. Felnőttek számára ugyan a humor néhol egészen élvezetessé teszi, de mégis elég gyerekes az alaptörténet. Kisebbek számára teljesen jó választás lehet, de nem tudom, hogy egyrészt mennyire hajlandóak olvasni a kisebbek, másrészt ha akarnak is, nem tartják-e cikinek a sztorit. Szóval kicsit két szék közé esésnek tűnik a témaválasztás, ennek ellenére kiváncsian várom, hogy Jonathan Green mit hoz ki például Drakulából. Ott azért kicsit rezeg a léc, hogy gyerekere vagy felnőttekre céloz majd a történettel. Remélem, hogy a magyar piac képes lesz igazolni ezeknek a könyveknek a létjogosultságát, mert a maguk módján a mai napig teljesen egyedi, semmi máshoz nem hasonlítható szórakoztatási formát jelentenek.