Nemrég felbukkant egy vicces kép a Redditen arról, hogy hogyan változott meg a játékok pontozása az évek alatt, hogyan lett a tízes skálából lényegében vagy-vagy választó a mágikus nyolcasnál, felette értékelhető címekkel, alatta olyan játékokkal, melyekhez maximum a fanboy fórumharcosok mennek katasztrófaturistáskodni, teli szájjal „game pass töltelékezni”. A poén helyességéről vagy a változás esetleges okairól hosszasan lehetne vitázni, de most nem ezért vagyunk itt, mindössze azért említettem meg, mert folyamatosan ez a kép járt a fejemben a Jet Kave Adventure-l eltöltött idő alatt. Ebből a játékból ugyanis sugárzik, hogy olyanok készítették, akik imádják a 2D side-scroller játékokat, akik szerelemből és szeretettel formálták ezt a játékot is – és akik sajnos elég messze vannak attól, hogy a stílus nagyágyúival felvegyék a versenyt. Amolyan tipikus hatpontos cucc, amivel üres percekben jól el lehet szórakozni, de nem lesz az esti kikapcsolódás főfogása.

Szóval, kétdimenziós, oldalnézetes platformer, mint mondjuk a klasszikus Mario, de még inkább a Donkey Kong, sőt annál is sokkal inkább a Prehistorik, amihez témájában is hasonlít. A sztorira nem is érdemes időt vesztegetnünk, (h)ősemberünkre valahogy felkerül egy űrből érkezett jetpack, ő meg elindul megkeresni a gazdáját, vagy valami ilyesmi. Legyünk őszinték, nem egy ilyen játéktól várunk komoly dramaturgiai mélységeket vagy fordulatos történetet.

Annál inkább várunk változatos pályákat és kihívásokat, amiket pusztán számszakilag meg is kapunk, csak eléggé sótlan módon. A játék a lehető legősibb hagyományokat követi, balról jobbra, menet közben biszbaszokat összeszedve, ellenfeleket jól megcsapdosva haladunk, a nagyjából negyven pálya tízes csoportokra bontva adagolja az újabb és újabb helyszíneket és valahogy sikerül elérnie azt, hogy egyszerre legyen túl sok és túl kevés. Ha pusztán az időt nézzük, akkor néhány óra alatt bőven végig lehet szaladni a játékon (cserébe ennek sokszorosa kell, ha maxolni akarjuk), de a pályák a változatos és helyenként határozottan kellemesen kinéző környezet ellenére is annyira repetitívek, hogy egyszerűen nem bírtam egyszerre féltucatnyinál többet letolni. És akkor még nem is beszéltem az esetenként felbukkanó különlegesebb kihívásokról, mikor valami random ősállat elkezd kergetni, vagy jetpackünk turbóját bekapcsolva törünk felfelé. Sajnos egyértelműen ezek a pályák a játék mélypontjai és itt jön ki egyrészt az, hogy az irányítás annyira nem acélos, másrészt kifejezetten nem mókás, mikor mindenféle előrejelzés nélkül kell az ismeretlenbe repülnünk...

És ha már repülés, ez, mármint a jetpack használata lenne a játék Nagy Húzása, a dolog, amitől valamivel egyedibbé válik és ez alapvetően nem is rossz ötlet. A jetpack nem kifejezetten a dupla ugrás helyi szinonimája, annál picit több és néhány különleges funkciója is van, néhány helyen, ahol éppen összejönnek a dolgok, egészen kellemes mutatványokat tudunk vele végrehajtani. A probléma az, hogy egy pont után előjön a fent említett érzés, mármint hogy a játék azért annyira nem preckíz, amennyire kellene és erre sokszor akkor döbbenünk rá, mikor kifejezetten kicentizős feladatot követel meg egyik-másik pálya és annak újra és újra neki kell futnunk, csak mert karakterünk kicsit tovább ragadt oda ahhoz az istenverte falhoz.

Hasonlóan egyszerre egyszerű és frusztráló a játék harcrendszere is. Egyszerű, mert ellenfeleink egy, de maximum két csapástól megfekszenek. Frusztráló, mert cserébe a hitboxok nem túl pontosak, a játék pedig szeret néha rémisztően apró helyen több ellenfelet is ránk ereszteni. Jó platformerhez hűen itt is kapunk néha ilyen-olyan főellenfelet, általában egyszerűen kitanulható, de pont a pontatlanság miatt elég nehezen kivédhető támadási mintákkal. Az egésznek a csúcsa mindenképp a játék utolsó pályája, ahol a fejlesztők látszólag minden maradék anyagot bele akartak még tolni, így gyors egymásutánban talán négyszer kell mindenféle menekülős és harcolós helyzetbe keverednünk.

És mégis, dacára minden nyavalyájának, mégis valahogy újra és újra visszataláltam a játékhoz, valószínűleg mert az egészet belengi egyfajta kellemes együgyűség és megfelelni akarás. Látom a hibáit, de közben érezni, hogy azok nem lustaságból ilyenek, hanem egyszerűen ennyire tellett a srácok erejéből. A fejlesztők megpróbáltak mindenfélét bepakolni, van itt time trial mód minden pályához, extra kihívások és rejtett tárgyak, lehet ilyen-olyan fejlesztéseket megnyitni (melyek bár egyszerűbbé teszik dolgunkat, egyáltalán nem kötelezőek), szóval minden adott lenne egy nagyon jó játékhoz, csak egyszerűen a lendület fogyott el valahol félúton. A Jet Kave Adventure nem rossz játék, csak épp nem is kifejezetten jó – mondom, amolyan hatpontos.