Demon's SoulsTeszt

Sosem felejtem el, amikor már bőven a játék megjelenése után beszereztem egy PS3-at és összeírtam a játékok listáját, amiket mindenképpen ki akartam próbálni. Természetesen a DS nagyon előkelő helyen szerepelt rajta, pedig sok “jót” az átlag gamer barátaimtól nem hallottam róla. Megjött a játék, direkt egy tesztet vagy videót nem láttam még belőle, így szinte szűz és tiszta lélekkel ugrottam bele a történetbe. Amikor a második ellenfél levert mint a... szóval csúnyán, már kezdtem érezni azt a nyomást a tarkómnál, ami általában semmi jót nem jelent. Ha még sosem játszottál Souls játékkal és nem is néztél utána, akkor szerintem nagyon nehéz lelkileg felkészülni arra, ami vár rád.

Teljes kétségbeesés, amit gyakran felvált némi düh majd reménytelenség. És mint egy torz, beteg hullámvasút, ahova beszíjaztak és még be is drogoztak, ezek az érzések váltakoznak folyamatosan. Mondanám, hogy elsőre vagy akár sokadjára is, hogy egy kellemes élmény a DS, de igazából nem az. Egészen addig, amíg valami nem kattan át és érted meg, hogy ez teljesen más szintű kihívás, mint amikkel eddig szembe kellett nézned. Kegyetlen, brutális, szigorú és kicsit sem megengedő. Viszont olyan szintű sikerélményt ad, amit nem nagyon találsz meg máshol csak nem szabad feladni, mert ami összességében rád vár, az minden erőfeszítést, könny- és vércseppet megér, azt megígérhetem. Főleg ebben az új köntösben, amiben a “király” visszatért.

A PS5-ös “launch” vitathatatlan ékköve a DS. És ezt a kijelentést úgy is tartom, hogy a nap végén “csak” egy remake-ről van szó. Na de micsodát remake-eltek ezek a srácok ott a Bluepoint Games-nél. Tudjátok, ők a Sony go-to csapata ha valamit fel kell újítani. Ja és valószínűleg meg is veszik őket gyorsan. A DS úgy néz ki és szólal meg, hogy azt tényleg nem hiszed el. Elcsépelt zsargon, de tényleg látni kell. Olyan brutál mega durva látványt pakol elénk betonstabil 60 fps-ben, hogy nem is érted, hogyan tudtad élvezni ezt bárhogy máshogy korábban. A két grafikai mód, a full natív 4k 30 fps-t kipakoló “Cinematic” és a 1440p-s 60 fps-t megcélzó “Performance” beállítások közötti különbség megmondom őszintén, hogy mozgás közben egyáltalán nem olyan nagy, hogy bármi indokolná a “Cinematic” használatát. Vagizni, hogy natív 4k, meg képeket csinálni a beépített Photo móddal tökéletes, de a 60 fps ebben a játékstílusban egy akkora előnyt jelent, hogy egyszerűen botorság nem kihasználni.

Az első egy órát azzal töltöttem, hogy az új helyszíneken ide-oda váltogattam és bár természetesen kiszúrható a különbség, egyáltalán nem éreztem annyira nagynak, hogy bármiről is lemaradnék. De a látvány minden szinten döbbenetes, semmihez sem fogható, amit az előző vagy igazából a jelenlegi generációban (egyelőre természetesen) láthattunk. Az a rengeteg kis részlet, ami minden falon, résben, fegyveren és páncélon ott van az teljesen döbbenetes. A pályák bevilágítása, az effektek az elképesztő Bossok és a környezet. Ahh, betelni sem lehet vele. Ehhez jön még hozzá a fantasztikus audio design, ami nagyot dob a már amúgy is maximumon pörgő hangulatnak, hiszen a DS-ben borzasztó fontos a folyamatos figyelem és igazából hallgatózás, hiszen minden sarok mögött van valami, ami meg akar ölni. Ritkán szoktam ilyeneket írni, de a DS a tökéletes audiovizuális csomag, amibe lehetetlen bárhogyan is belekötni.

Maga a játékmenet - ha lenne még bárki aki nem ismerné - igazából elég egyszerű. Egy akció/kaland RPG játék, ahol a saját karakterünk útját egyengetjük egy kietlen és brutális fantasy világban, amiben túl sok barátságos arccal nem fogunk találkozni. Fontos már az elején a fegyver választás, mivel rendhagyó módon itt ez a nehézségi szint választás is. Én pl szuper béna vagyok a Souls játékokban, így szépen kiválasztottam a varázsló szerűséget és messziről intézek el mindenkit, akit csak tudok. Őszinte leszek, cserébe sokkal kevésbé is élvezem a harcot, mivel a DualSense-nek és a már említett remek audio design-nak köszönhetően egy jól irányzott vágás a kardunkkal, vagy egy tökéletes parry mozdulat a pajzzsal még sosem volt még ennyire furcsán, de tökéletesen kielégítő érzés. Beleremeg az egész kezed, akkorát szól a fejedben a fémes csattanás, hogy szinte megsüketülsz, na egyszóval rengeteget ad az élményhez. Relatíve korán eljutunk a központi “hub”-ba, ahonnan kis túlzással bárhová mehetünk tovább, a világ felfedezésének a sorrendje szinte teljesen ránk van bízva.

No persze: a szabadságnak ára van, hiszen így könnyen belefuthatunk majd olyan területekbe és ezáltal ellenfelekbe, akik jóval keményebbek, mint mi. Ezért kezdőknek mindenképpen javasolnék egy kis utána olvasást, rengeteg idegeskedéstől tudjuk így megkímélni magunkat. Frusztrációból meg elég sok lesz, ezt garantálhatom, mivel van az az aprócska kis mechanika, hogy minden lekaszabolt ellenfélnek felvehetjük a lelkét. Ami tök jó, hiszen ebből tudjuk fejleszteni a képességeinket. Viszont minden halálkor, elhagyjuk ezt a kis lélek csomagot, méghozzá pont ott, ahol elesett a hősünk. Ha ez mondjuk 40 percre van a pálya elejétől, ahova ebben az esetben vissza kerülünk, akkor nincs más hátra, mint előre és újra eljutni odáig. A baj csak az, hogy minden halálkor a pályán lévő összes ellenfél újraéled, ergo gyakhatunk le újra mindenkit. És ha esetleg újra meghalnánk mielőtt visszatudtuk volna szerezni az áhított lelkeket, azok sajnos örökre elvesznek.

Igen, ez nem az a játék, ahol első alkalommal majd szépen rohansz előre. Mert, hogy nem csak az élő, az élettelen dolgok is pont annyira veszélyesek tudnak ránk lenni, lépten-nyomon csapdákba vagy rejtett szakadékokba botlunk és elég csak egyszer nem 100%-osan fókuszálni, vége is a dalnak. Az első halálunk után szellem formába kerülünk mi is, ameddig vissza nem szerezzük az “életünket” és ilyenkor csökkentett életerőnk is van, ami csak fokozza a mókát. Ja amúgy meg ha élő formában kalandozunk, akkor bármikor megtámadhatják a világunkat másik emberi játékosok, hogy a maradék lelkünket és egyben kedvünket is elvegyék a játéktól.

De nem szabad odáig eljutni és saját tapasztalatból mondom, hogy valahogy sokkal kevésbé frusztráló a kaland mint a PS3-as eredeti verziónál volt. Valószínűleg ennek sok oka van, de az például rengeteget segít, hogy másodperceket kell csak várni egy halál után, hiszen az SSD itt is teszi a dolgát ahogy, az elvárható. Valamint felfedezni az új (igazából régi) helyszíneket és az újragondolt boss-okat, egyszerűen akkora pluszt adott, hogy sokkal kevésbé akartam szétverni azt a kontrollert. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a DS mindenkinek való. A Bluepoint Games nagyon nagy tisztelettel nyúlt az eredetihez, ezért ez még mindig ugyanaz a kegyetlenül nehéz játék, ami volt. Kicseréltek pár szinkronhangot, van új soundtrack, végre megcsinálták, hogy rendesen, 8 irányba lehet doge-olni és korlátozták a health potion-ök számát, amit a minket megtámadó játékosok magukkal hozhatnak. De ettől függetlenül minden egyes ellenfél és pálya részlet ugyanott és ugyanúgy vár ránk, mint 11 éve. Nem is lehetett volna egy ekkora klasszikushoz másképp hozzányúlni, a játék minden elemén érződik a törődés, a tisztelet és a szándék, hogy ha lehetséges, még jobbá tegyék az élményt nekünk, játékosoknak.

A Demon’s Souls PS5-ös remake-je egy hatalmas tisztelgés egy legendás játék előtt, ami ebben az új köntösben arra is képes, hogy 2020-ban az összes játék közül egyedül mutasson egy kis ablakot a jövőre, arra, hogy mi vár ránk az új generációnak köszönhetően. Mindeközben hű tud maradni 11 évnyi történelemhez és megmutatja, hogy még így ennyi év után is egy pokoli jó játék, ami talán most kapta meg azt a törődést ami mindig is kijárt neki.