FAR: Changing TidesTeszt

A poszt-apokaliptikus témát sokféle módon meg lehetne közelíteni, a legtöbb esetben azonban mégis az erőszak és a kegyetlenség kerül a fókuszba. Már csak ezért is felüdülés volt a 2018-as FAR: Lone Sails, amely sokkal inkább a magányra és a világ kietlenségére helyezte a hangsúlyt, egy egészen egyedi járműves mechanikával megfűszerezve a modern cinematic platformerek egyre gyakrabban használt receptjét. Ezt a koncepciót viszi most tovább a „folytatás” (hivatalosan „társjáték”), a FAR: Changing Tides, amely egy teljesen új karakter szemszögéből, újfajta kihívásokkal tarkítva mutatja be számunkra ezt az elhalt miliőt.

A Changing Tides lényegében már a legelső pillanatban egyértelműsíti a játék legfőbb motívumát, hiszen a vízbe zuhanva, a jéghideg tenger mélyéről felevickélve kell megtalálnunk a módját az előrejutásnak. Ez – rövid bóklászást követően – ezúttal is egy jármű lesz, amivel jóval hatékonyabban tudjuk szelni a kilométereket. A kontraszt tehát megvan, hiszen az első rész sivataga után ezúttal hajóra szállva utazhatunk, a fő jellegzetesség ugyanakkor megmarad, a játékmenet központi eleme ugyanis a lokomotív üzemeltetése ezúttal is.

Kezdetben nem lesz nehéz dolgunk: csupán vitorlát kell bontani, majd módszeresen belekapaszkodni a szél jótékony lökéseibe. Utazásunk során azonban folyamatosan újabb és újabb elemekkel bővíthetjük ezt a különleges gépezetet, ami nemcsak gyorsabbá teszi az előrehaladást, hanem tőlünk is nagyobb figyelmet követel. Alighanem a legmegosztóbb eleme lesz ez a Changing Tidesnak, hiszen jópofának hangzik, hogy tüzelőt gyűjtünk, befűtjük a kazánt, szinten tartjuk azt, majd időnként lehűtjük, nehogy lerobbanjon. Ez a rendkívül önismétlő, hosszú távon meglehetősen egyszerű, időnként pedig (az „alapanyaghiány” miatt) igencsak nyögvenyelős folyamat rettentő unalmassá tudja tenni a játékot. Értem, hogy ez is egy fontos motívuma a FAR-nak, mint ahogy azok a meditatív, történésmentes percek is, amikor csak szeljük a vizet, bámulva a táj fel-felbukkanó sebeit a horizonton. Egy-egy ilyen üresjárat során azonban inkább a telefonomhoz nyúltam már, ami lehet, hogy az én szegénységi bizonyítványom, de összességében mégis úgy érzem, hogy mesterségesen lett megnyújtva a játékidő – nagyjából a kétszeresére annak, mint amit az első rész kínált, de így is öt órán belül végezni tudunk.

Mindezek tükrében nem véletlen, hogy legjobban azokat a részeit élveztem a Changing Tidesnak, melyek sokkal inkább a műfaj „hagyományos” képviselőit idézték, felfedezéssel, egyszerűbb-összetettebb feladványokkal és némi háttérsztorit csepegtető expozícióval. A játék utolsó harmada ilyen tekintetben kifejezetten erős – konkrétumokba nem bocsátkoznék, mivel spoilerezni sem szeretnék, illetve beszélni sem nagyon szabad róla a megjelenésig. Így ha – a hősidők német gaming magazinjai előtt tisztelegve – egy grafikonon vagy függvényen ábrázolnánk az élményfaktort, lenne bőven integrálnivaló (értsd: szépen megugrik a végigjátszás végére). Leginkább itt szembesülünk a bevezetőben említett univerzumépítéssel is, és tényleg jó látni, hogy már az indie fejlesztők is egyre bátrabban merik meglépni ezt. Mert bár szeretjük az új IP-ket és az új ötleteket, a gaming pont egy olyan terület a szórakoztatóiparban, ahol talán a legnagyobb létjogosultsága van egy jól elkészített folytatásnak.

Hogy a Changing Tides valóban jobb lett-e, mint a Lone Sails, arról garantáltan meg fognak oszlani a vélemények. Az Okomotive csapata ugyanis vitán felül erős atmoszférájú, bravúros audiovizuális tálalással megtámogatott világot épített fel, melyet a folytatásban még tovább mélyítenek, csak éppen a játék sajátosságának szánt fő gameplay ciklus hosszú távon nem túl szórakoztató – pláne másodjára. Az unalom és az önismétlés mellé szerencsére jut érzelem, ámulat, sőt, még katarzis is, ám nagy kérdés, hogy kinek melyik marad meg leginkább ezek közül végső benyomásként...