Diablo 2: ResurrectedTeszt

Ha vannak emberek, akinek picit megkárosította az életét az akció-rpg addikció (vagy ahogy akkoriban hívtuk: a "Diablo-klónok műfaja"), az én vagyok. Brutális WOW-os játékidőmet talán csak a Path of Exile-el eltöltött órák überelik, és ahogy telnek az évek, egyre kevésbé vagyok képes nem tragikusan szemlélni mindezt. És hát persze a proto-ősbűn (nem, nem a Magic, nem a Legend of The Five Rings meg a magyar kártyajátékokba ölt zsebpénzeim): a Diablo II ami épp hogy normálisan futott az öreg vasamon, és arra pont jó volt hogy az érettségi előtti estéimet a net nélküli verzióval töltsem el, szörnyebbnél szörnyebb buildeket próbálva életképessé tenni hell nehézségen. Gyerekként tudtam hogy ez egy ponton túl tényleg felesleges időtöltés - de hiába, a core loop (amire még mindig keressük a jó magyar megfelelőt) nehezen eresztett.

Vannak olyan játékok, amiket teljes egészében a nosztalgia tart el: vissza tudsz menni hozzájuk, MERT megvannak róla az emlékeid, de egyébként egy új játékosnak túlságosan sokat nem nyújtanak. Na, a Diablo II nem tartozik ezek közé. A játékmenet 20 év alatt sem ment tönkre, és az első néhány szintlépést követően bármelyik osztályt választva komoly döntések várnak rád, hogy milyen irányba is akarsz fejlődni, és egy modern arpg-fan is teljesen érthető rendszerek közepébe csöppen, ha megismeri a rúnaszavak, ritka/szet/unique tárgyak rendszerét, és elkezd célzott boss-farmolásokon gondolkozni. Szerencse, hogy bár az irányítás már inkább archaikus kicsit, mint modern, de a grafika nagyon szépen rejti mindezt el. Egyszerűen lefolyik a képernyőről a Diablo 2 Resurrected, és gyönyörű a látkép. Ilyen vagy olyan megfontolásból EGYETLEN gombnyomással azonnal válthatunk régi és új külalak közt, ez a fícsör meglepően hasznos volt arra, hogy árgus szemekkel ellenőrizzem le, hogy tényleg minden epikus zóna saját atmoszféráját sikerült-e áthozni. Még hogy sikerült: az olyan vizuális katyvaszok, mint az Act 3 dzsungele is egész kellemes köntöst kaptak! Az persze hozzátartozik az összképhez, hogy a nosztalgia néha túl erős: én ha bossfarmolásba fogok a Resurrectedben, akkor bizony átváltok a rend kedvéért a régi kijelzőre...ahhoz szoktam, 60fps ide vagy oda.

Engedtessék meg nekem némi játékelmélet, a magam pongyola módján. Szóval az a helyzet, hogy egy évtizedes Path of Exile-károsultként azt hittem, hogy igen, majd belépek ide és lesajnálom az egészet, mert hát mennyire “meg van ez már haladva”.... és nem teljesen ez a kép fogadott. A Path of Exile szinte már egy második állás, amely folyamatosan többfajta meta-nyomás alá helyezi a játékost (elég jó-e a builded, mennyire hatékonyan és mit tudsz vele farmolni, mi a következő lépés, hogy upgradelsz értelmesen, stb), ami mentálisan is tehert rak rád, akár játék közben is. A Diablo II-ben, lehet hogy a rutin miatt is, de igazándiból a tárgyak farmolásán kívül azért ANNYIRA sok teendőd nincs. Itt is lehet piacról meg metáról gondolkozni, de a teljes talentfa a szinergiákkal együtt ott van egy gombnyomásra, és nincs még tizenöt végjáték. Ok, nincs is igazi végjáték, vagy hát az Über bossok (sok sikert hozzájuk, álmodni sem akarok arról hogy odáig grindeljem magam), de ez nem hasonlít ahhoz, amit mai fejjel endgamenek nevezünk. És mit kínál cserébe a Diablo II? Kiszámíthatóbb, sőt: átláthatóbb játékmenetet. A POE-hoz képest itt nincs már-már szadisztikus módon kikerülhetetlen "one-shot", amikor a karaktered a full hp-ről valami teljesen 0-ra pukkan úgy, hogy ellenfél nincs a képernyőn. Ilyenekbe itt is bele lehet szaladni persze, de úgy, hogy mondjuk egy aurás ritka meg három champion szörny vár az ajtó túloldalán, te meg csak mentél előre. De az alapszörnyek és a nehézség nehezedése valahogy követhetőbb, kicsit úgy érzed hogy van szereped a játék során, nem csak a statok maximizálása és az ellenfelek eltörlése (varázslók, hammerdinek kíméljetek). Mindegy, na, a lényeg: ez az öreg játék meglepeően jól megállja a helyét még a mai riválisok mellett is, ha nem is permanensen, hanem pár hétre. Akkora baj az, hogy a lelkedet pluszba még nem kéri? Egyszer már úgyis megkapta anno...

A Blizzard nincs jó helyzetben. A végstádiumú kapitalizmus egyik iskolapéldájává vált a videojátékok iparágában, annak mementójává, hogy még a legjobb fejlesztők sem úszhatják meg a leépítéseket, a kizsákmányolást és a céges bullshitelést (és a vezetők egóját), hiába raktak le nagy (és hát valljuk be: brutálisan profitábilis) dolgokat arra a képzeletbeli asztalra. A Warcraft 3 elcseszett felújításához képest azonban a Resurrected, nos: nagyon rendben van. Tud kínálni meglepetéseket a régi fanoknak és az újoncoknak egyaránt, nem kérnek érte teljes árat, és még az is lehet, hogy valami plusz kontent is fog érkezni hozzá (legalábbis erről sugdolóznak már egy ideje). Már csak konzerváció szempontjából, a régi változat megőrzése miatt is érdemes lehet foglalkozni vele. Aztán ki tudja: lehet, hogy ez lesz az utolsó Blizzard-játék, amiről ezt nyugodt szívvel el tudom majd mondani.