Az időpont október hetedike, a helyszín valahol az Oktogon és a Széchenyi fürdő metróállomások között. A cikkíró elméjében a múltba tekint: az animés közösségek által régen szervezett conok az ország elszánt és maroknyi anime rajongóját hívták csatasorba, teljes menetpompában - a mostani con viszont egyenesen a Petőfi Csarnokban kerül megrendezésre. A helyszínnel semmi gond nincs, sőt: bármilyen kisebb hely bejelentése esetén a con maga teljes ignorálásra került volna, az elmúlt két rendezvényen jelen levő elképesztő zsúfoltság csak rossz tapasztalatokat hozott, így az írónak ezt az élményt esze ágában sem volt megismételni. Ezúttal nagy a helyszín, a szervezők szeirnt 2500 embert engednek be. Pár perc múlva kilenc, itt nem lesz semmi probléma.
A helyszín gyanúsan csendes: a gyalog megtett pár perces út során egy emberrel nem találkoztunk: vagy ENNYIRE eltévedtünk volna, vagy már mindenki ott várt a kapunyitásra. Sajnos ez utóbbi elmélet kerül beigazolódásra, amikor is egy kanyar után feltűnik egy (s mint később kiderült, kettő!) kőkeményen több száz emberből álló sor: ez lenne azok számára fenntartva, kik elővételben vásároltak jegyet. Egy óra türelem, akkor kezdődik a móka: a táskában lapuló DS szerencsére csak pár pillanat erejéig kerül elő, a díszes kompánia szerencsére nem sznob vásárlók hada, hanem hozzánk hasonló őrültek, kik szintén képesek néha egy japán dalra fakadni az utcán, a villamoson vagy bárhol: és most itt elnézzük nekik - és vica versa.
Animésnek lenni jó, most jó csak igazán. Van egy hely, ahová tartozunk, mindannyian, függetlenül attól, mi a kedvenc szériánk.
Hogy hány ember várakozott ott kilenc óra tájt? Baromi sokan, legalább ezer főre tessék gondolni - a "csak kétezerötszázan jöhetnek be" kijelentés megtette a magáét, erről senki nem akart lemaradni. A nyitás után megkezdődik a hajsza - van, aki az előadóteremben elhelyezett székeket próbálja minél előbb elfoglalni, míg van aki az itt debütáló Usagi Yojimbo, Princess Ai, Shin Angyo Oshi (Árnybíró) - Vagy épp Warcraft mangákra hajt: az utóbbi címekben pontosan annyi a közös, hogy mind ékes magyar nyelven, nevetségesen alacsony áron kapható, és ez még csak a kezdet. Természetesen nem ez volt az egyetlen kiárusított termék, rengeteg importált német, angol és természetesen japán manga, anime, artbook és figura várt arra, hogy gazdákra találjon: pár óra múlva gyakorlatilag teljesen lecsupaszították a kínálatot a rajongók. És ez így van rendjén. (Cikkírónk egy régóta áhított Bus Gamer Pilot Editionnel és természetesen két magyar kötettel lett gazdagabb).
A történések négy helyszínen folytak: a nagy teremben zajlott le többek között a cosplay vetélkedő is - s hogy mi az a cosplay? Az, kérem szépen, az igazi rajongók sajátja. Azoké, akik nem letöltik, hanem megveszik, nem csak olvassák, hanem írnak hozzá, róla, nem csak megnézik, hanem mögé néznek - azoké, akik felvállalják őrületüket, pont úgy mint a conon vörös "Nintendo rehabilitation team" feliratú pólóban rohangáló konzolos úriember. Ezek az emberek pénzt és időt nem kímélve öltöztek be kedvenc sorozatuk általuk éppen kultivált szereplőibe. És itt senki nem nézte őket hülyének (na jó, nyilván hülyének nézték őket valamilyen szinten, de ez most irreveláns: kivételesen ez a jelző nem pejoratív értelemben értendő) - a versenyen szépen egyesével (csoportosával, respektíve) vonultak fel a szereplők, akik vagy egy pár szót mondtak a karakterről, akit megszemélyesítenek, vagy pedig kőkemény monológokkal próbálták elszórakoztatni a nézőket: több-kevesebb sikerrel.
De nem a cosplay volt az egyetlen szórakozás: lehetett konzoljátékokkal játszani ( igen: konzoljátékok. Egy ősrégi, nem szuperáló NES, egy Mario All-Starst meghajtó SNES, egy Sonic-al duruzsoló MEGADRIVE - és három darab Naruto Narutimate Hero-val küzdő PlayStation 2), érdekes élmény volt, s bár mindig akadt valaki, aki a Sonic-ot nyüstölte, szegény ősi NES-t (kurrensgen? :) senki nem méltatta figyelemre, az extrém alacsony színválaszték megtéveszthette a népet. Félre a tréfával: rengeteg magát animésnek valló egyed vállalkozott arra, hogy videójátékozásra adja a fejét: ez remek dolog, mindenképpen az. A másik szoba érdekesebb volt: karaokezni lehetett. Japán számokat (többnyire) - a cikk írójának régóta dédelgetett álma hogy egy Buck-Tick féle Dress előadását csodálhassa (?) meg a világ , de ezúttal eme dal hiányában inkább csak szemlélőként vett részt a mókában: egyik pillanatban még békésen énekelte a csodálatos Motherland (Fullmetal Alchemist harmadik ending, ha valakinek nem ugrana be) feldolgozást a bátor vállalkozóval, míg két perccel később sikítva menekült a POKÉMON főcímdalt éneklők zajai elől. Nem, nem a Nintendo aranybányájával van a gond: egyszerűen túl kontrasztos volt a váltás. A vetítőteremben, amikor éppen nem cosplay vagy beszéd volt, változó minőségű amv-ket (Anime music Video: egy tetszőlegesen választott zene ritmusára megszerkesztett videófilmről van szó, melyhez a képanyagot természetesen egy anime szolgáltatja.) mutattak, volt köztük pár nagyon szép és jó - egy Bikini féle Közeli helyeken előadás Wonderful Days módjára például mindig izgalmas élmény -, de volt néhány gyengébb eresztés is. Mindenesetre érdekes volt hallani, milyen elképesztő hangerővel üvöltött fel örömében az az ezernyi ember, mikor Dragon Ball, Pokémon, Sailor Moon vagy épp Inuyasha került terítékre. Nosztalgia mindenek felett, és szerencsére itt sokan nem feledkeztek meg a kezdetekről, délután három órai idősávban (respektíve hétvégén délelőtt) sugárzott klasszikusokról.
Animésnek lenni jó: jó cosplayezni, jó karaokezni, jó őrült sikolyokkal a pulthoz vetni magunkat, ha kedvencünket látjuk megvásárolható formában.
És mi volt még? Elképesztő tömeg, cosplay, mosolygó emberek hada, go-partik, cosplay, testfestés, japán írásoktatás, cosplay. Jah, és elképesztő tömeg.
"Jó volt a con. Lesz még rengeteg, Egyre többen leszünk - nem tudom, hogy növekedhet még ez a létszám, de fog. A lényeg, hogy évente háromszor lesz lehetőségünk arra, hogy egy egész napon keresztül önfeledtül mosolyogjunk a most már több ezer hozzánk hasonló őrülttel - elszánt, elkötelezett és végletekig hűséges, de őrült barátainkkal. Van még mit tanulni nekünk, konzoljátékosoknak, kik ilyen elképesztő dühhel, felizgatott harcikutyák módjára ugrunk egymásra a fórumokon. Nekünk is kellene egy con. Mikor lesz részünk benne?”
Az időpont október hatodika, valamikor este tájt, a helyszín a cikkíró lakása. Bár az izgalmasnak igérkező afterpartyt kihagyta, ettől függetlenül lelkesen várja az első fotókat, az első beszámolókat, miközben olvasgat a fellángolásnak köszönhetően ismét szimpatikusnak tűnő sorozatokról. Ez a con kifejezetten jóra sikeredett, a mangakiadás pedig reményteli helyzet: már csak egy dolog van hátra, hogy anyagi úton adózzanak a rajongók kedvenceik előtt. Ha ez megtörténik, nyert ügyünk van, hátradőlhetünk.