Mi a közös a Doom-ban és a Command & Conquer-ben? Nem kell találgatni, elárulom: mindkettő “kiteljesítő” játék. A Wolfenstein 3D annak idején lerakta egy műfaj (az FPS-ek) alapjait, a Doom pedig igazén népszerűvé tette, kiteljesítette őket - eredeti környezetbe helyezte, új ötletekkel pakolta meg az eredeti elképzelést. A Westwood hasonlót vitt véghez a Dune II és Command & Conquer párossal: a kettes számú Dűne Frank Herbert remek univerzumára építette fel a valósidejű stratégiák első jeles képviselőjét, a C&C pedig a széles tömegek számára is fogyaszthatóvá, a kilencvenes évek sikerműfajává tette az RTS-eket.
A Command & Conquer jókor volt jó helyen: a játékvilág 1995-ben készen állt a változásra, beleunt a hagyományos stratégiai játékokba, újat, izgalmasat, látványosat óhajtott. A C&C pedig új, izgalmas és látványos volt: felépítette a maga saját történetvonalát (a világmegmentő ambíciókat dédelgető nemzetközi GDI a nagyon gonosz NOD Testvériség ellen), adott számos érdekes egységet, adott multiplayert, és a kor divatjának megfelelően meglocsolta az egészet jó kis élőszereplős videókkal. Az egyszeri játékos minden szempontból a moziban érezhette magát, csak éppen ő irányította a csatát, nem a soros hálivúdi szépfiú.
Az első rész megjelenése óta eltelt erős évtized során több folytatás, mellékág is született a Command & Conquer zászlaja alatt - változó sikerrel. A széria az ezredforduló után a kifáradás jeleit mutatta: az eredeti fejlesztőcsapat ezerfelé széledt, az Electronic Arts már inkább brand-ként, mindenki által ismert márkanévként használta a Command & Conquer-t - a legutóbbi epizód, a Generals történeti szempontból úgy viszonyult az előzményekhez, mint a mákos tészta a töltött káposztához. A két gyűrűkurás RTS sikere után az EA gondolt egy merészet: mi lenne, ha IGAZI folytatást, harmadik részt kapna a C&C széria?
Az eredményt a Command & Conquer 3: Tiberium Wars feliratú doboz rejti.
A harmadik rész 2047-ben veszi fel a Tiberian Sun által eldobott történet-fonalat: a NOD-ot ismét csúnyán megverték, a Testvériség karizmatikus vezére, Kane halott, a titokzatos, áldás-átok energiaforrás, a tibérium pedig csendben terjeszkedik. A világ három részre szakadt: a tibériummal fertőzött vörös zónák gyakorlatilag lakhatatlanok, a sárga zónákban súlyos a helyzet, a zöld zónákban pedig vígan, a tibérium által háborítatlanul dúl a viszonylagos jólét. A GDI az idegen ásvány visszaszorításán fáradozik, a NOD meg nagyon csendben van - a közvélekedés szerint a Második Háborúban elszenvedett vereség teljesen szétzúzta a Testvériséget. A közvélekedés, mint általában, rosszul értelmezi a dolgokat: a NOD nagyon is aktív, a jó öreg Kane sem dobta fel a talpát. A NOD hosszú készülődés után ismét lecsap, kinyúvasztják a GDI rakétavédelmi rendszerét, az ellenérdekelt fél éppen nagygyűlést tartó vezetőségét a GDI űrállomással együtt átrobbantják a nemlétbe, a Zöld Zónák békésen vásárolgató polgárainak fejére pedig bombákat szórnak.
A választott oldaltól (ismét: GDI vagy NOD) függően ágazik kétfelé a történet... illetve annyira nem is ágazik, hiszen nagyjából ugyanazt a sztorit nyomhatjuk végig, kétféle szemszögből. Az EA okosan visszahozta az eddigi részeket jellemző élőszereplős filmbetéteket. Ma már persze annyira nem divatos az ilyesmi, mint tíz éve volt (szinte senki sem használja), de a Command & Comquer-hez nagyon illik, Kane kopasz feje és őrült vigyora (ismét Joe Kucan domborítja az önjelölt messiást) nélkül nem C&C a C&C... Meg amúgy is: a Command & Conquer világa igazi rágógumi sci-fi univerzum, B-filmes gyökerekkel, magát sem nagyon veszi komolyan, és a játékostól sem várja el, hogy összeráncolt homlokkal filozofáljon egy-egy átvezető filmecske után. A filmek ennek megfelelően leginkább sorozat-sztárokat (Lost, House, Battlestar Galactica) és a játékosok által jól ismert kedvenceket (Michael Ironside, aki mellékállásban már amúgy is Sam Fisher hangja) vonultatnak fel, ők pedig teszik a dolgukat - azaz megfelelő lelkesedéssel adják elő a szombat délutáni kalandos-misztikus-jócsajos tévésorozatok bájosan egyszerű világát idéző monológjaikat.
Választott oldaltól függetlenül sok lesz a dolgunk: mind a GDI, mind a NOD öt fejezetre, és fejezetenként több (2-4) küldetésre osztott kampánynak vághat neki. A harmadik fejezet végén mindkét frakciónál befejeződni látszik a történet, de... nem fejeződik be. Normál esetben hatalmas, vörösen villogó SPOILER felirattal riogatnám az olvasót - de nem teszem, mert a Nagy Meglepetés már a játék reklámkampányában ki lett tárgyalva. A Tiberium Wars kétharmadánál megérkeznek az Idegenek. Az ufók. A földönkívüliek. A Scrin, vagy ahogy én becéztem őket: Büdösbogár Úrék. A Scrin félreérti a harmadik fejezet végén a NOD által... oké ez már tényleg spoiler, félreértenek valamit, és kész, jönnek a tibériumszagra. A többszereplőssé váló történet ismét szétágazik, a hadviselő feleknek most már két irányban kell harcolniuk - egészen az epikus végkifejletig, ahol egyszerre kell odasóznunk mindenkinek, akik nem mi vagyunk.
[Nincs vége, katt az oldalválasztóra a folytatásért!]
Konkrét játékmenet szempontjából a Tiberium Wars nem sokat változott az elő részekhez képest. Gyűjts tibériumot, építsd ki a védelmed, gyárts és fejlessz, aztán verd szét az ellenfeled. Ugyanakkor belepakoltak mindent, amit 2007-ben egy RTS-től elvárható: a kezelőfelület dicséretesen letisztult és átlátható, lehet több ágon építkezni, visszatérnek a kedvenc egységek, a harcban tapasztalati pontot kapnak, és veterán státuszt érhetnek el (azaz: erősödnek), a csapatok most már tényleg csapatok (a gyalogsági egységek nem egy, hanem több tagból állnak - ahol ésszerű), többféle viselkedésformát adhatunk meg nekik. A régi C&C rajongók talán csak a falak felhúzásának teljes mellőzését hiányolhatják. Meglepetés: az előzetes infókat meghazudtolva mindhárom frakció kapott játszható single player kampányt - a Scrin küldetéssorozat a GDI / NOD hadjárat befejezése után nyílik meg, bár én inkább csak bónusznak nevezném - a négy küldetésből álló bogárinvázió inkább tekinthető rövid kóstolónak az új oldalt előnyben részesítőknek, mint teljes értékű kampánynak.
A Nagy Kérdés: melyik oldalt válasszam? Ez leginkább ízlés, és játékstílus függvénye. A GDI a leghagyományosabb, viszonylag drága, de erős egységekkel. A GDI oldal sztárja ismét a Mammoth tank: gyárts le belőlük egy tucatot, szereld fel őket a sugárfegyver fejlesztéssel, tegyél mögéjük néhány Juggernaut tüzérségi egységet, esetleg némi Firehawk (vadászbombázó) légi támogatást - és told le az ellenfeled a térképről, a szó legszorosabb értelmében.
A NOD egy fokkal taktikusabb megközelítést igényel: több lopakodó (“láthatatlan”) egység található a repertoárban (köztük tank is), kapunk nagy mennyiségben gyártható / bevethető gyalogsági csapatokat (a bombákat magukra drótozó öngyilkos merénylők csoportosan épületek ellen is jól használhatók - ha elérnek odáig), plusz a levegőben sincsenek elveszve - a lopakodó tulajdonsággal felruházott Vertigo bombázó nagy kedvencem volt, gonosz, csoportosan bevetve nagy és váratlan pusztításra képes egység.
A Scrin erőket leginkább a skirmish / multi játékmódban fogod kiismerni: a három frakció közül ők igénylik a legnagyobb odafigyelést, Büdösbogár Úrék előnyei leginkább a végjátékban - maximumra fejlesztett technológiákkal és egységekkel, teljes arzenállal - bontakoznak ki, igaz, akkor nagyon durvák tudnak lenni. A Starcraftes protos cirkálókat idéző Planetary Assault Carrier légi és földi célpontokat egyaránt hatékonyan képes támadni, mellesleg a Tiberium Wars egyik legjobban kinéző, és leghangulatosabb egysége.
Mindhárom frakció rendelkezik szuperfegyverekkel: lassan feltöltődő, területre ható pusztító csapások ezek, ügyes és jól időzített alkalmazásuk sok esetben sorsdöntő lehet.
A mesterséges intelligencia decens (skirmish ütközetek esetén mind nehézségében, mind viselkedésében állítható), helyenként kifejezetten ügyes húzásokra képes: kinézi magának a bázisod kevésbé / egyáltalán nem védett részeit, és ott harap, ahol a legjobban fáj - szétlövi a tibériumgyűjtő kombájnokat, villámgyorsan megtámadja a frissen, új tibériummezők kiaknázása céljából létrehozott bázisodat, sőt, még a támadásra egy helyen gyűjtött egységeidre is képes sunyin bombákat hajigálni, ha nem figyelsz rájuk. A jó öreg rush-taktikák persze itt is működnek: az MI visszafogottan csinálja, te viszont bőszen alkalmazhatod, lesz olyan küldetés (típuspélda: GDI horvátországi misszió) ahol a hosszadalmas taktikázás és mikro-menedzsment (egy lerobbant bázist kell megvédened és kiépítened a gyárépület-felhúzó egység a térkép másik feléről történő átkísérésével, folyamatos energiahiány mellett) helyett egyszerűbb húsz percig elkeseredetten védekezni és pénzt gyűjteni, aztán a viszonylag olcsó Predator tankok és gránátosokkal teletömött csapatszállítók aktív segítségével eltakarítani a NOD bázisokat az útból - így rögtön egyszerűbb lesz a baráti konvoj ellenséges területen való átvezetése.
A kampányok kivégzése után az MI ellen vívott ütközetek, és a multiplayer marad: utóbbi területen a Tiberium Wars egyelőre felemásan teljesít. A multi szempontjából rendkívül kényes egység-balansz nagyjából rendben van, viszont a megjelenése óta kidobott foltozások ellenére a multi még mindig bugos, és több helyen is nyitott a csalásokra. Egyszerre nyolcan nyomhatjátok egymás ellen, a térképválaszték is jó - ha gatyába rázzák az egészet technikailag, nem látom akadályát, hogy a Generals-hoz hasonló népszerűségre tegyen szert. Jópofa új lehetőség a BattleCast: a multi hirigeket valós időben “sugározhatod”, audio-kommentárt csatolhatsz hozzá - az ingyenesen letölthető kliens segítségével pedig bárki megnézheti. Apropó, nézelődés: a befogadásnak a C&C3 esetében most már nyelvi korlátai sincsenek, a játék teljesen (és kitűnően!) lokalizálva - magyar menük és szöveganyag, magyar feliratok az átvezetők alatt, még a letölthető pecsek kísérőszövege is magyar - került a boltok polcaira.
Nem esett szó a grafikáról, pedig igazán megérdemel néhány pozitív jelzőt: maradjunk annyiban, hogy nagyon jól néz ki a Tiberium Wars, masszívabb csatáknál ünnep a szemnek a látványos, nagypályás rombolás, a szuperfegyverek bevetése pedig tovább fokozza a hatást. A gépigény ehhez mérten meglepően alacsony, egy manapság abszolút középkategóriásnak számító gép már kifejezetten jól birkózik meg a feladattal, még magasabb felbontásokban is - a Generals óta érlelt, a LOTR RTS-ekben tovább fejlesztett motor minden szempontból megfelel a mai elvárásoknak.
A Command & Conquer 3 érdekes jószág. Bizonyos szempontból rendkívül jó folytatása a C&C szériának: hozza azt a vizuális színvonalat, lehetőségeket és fejlesztéseket, amiket a sorozat régi rajongói elvárnak tőle. Viszont: ezen felül szinte semmit nem tesz hozzá a zsánerhez. Jól néz ki, jól játszható, jól irányítható, korrekt a körítés - de semmi forradalmi, vagy előremutató nincs benne, új ötleteket nagyítóval keresve sem nagyon találsz. Ez azért baj, mert pont az ilyen “nagynevű” cuccoknak kéne új irányokba lökniük a műfajt: a névtelen, alig reklámozott és hypeolt játékoknak minimális az esélyük arra, hogy radikálisan befolyásolják egy zsáner jövőjét (ahhoz nagyon, irgalmatlanul jónak kell lenniük). Az EA biztosra ment, a “nyerő csapaton ne változtass” szlogent követve újrakeverték és modernizálták a régi sikerreceptet - az eredmény egy kétségtelenül szórakoztató és látványos, a műfaj kedvelőinek beszerzésre mindenképpen ajánlott folytatás, amihez nagyobb bátorsággal kellett volna hozzányúlni az új ötletek frontján.