NierTeszt

A Nier tipikusan az a videójáték, amelyhez mindenki hozzáállásának és preferenciájának megfelelően viszonyul majd. Azoknak, akik alapból negatívan állnak hozzá mindenhez, ami a Square Enix logót viseli magán, ez egy újabb elcseszett próbálkozás lesz a pénzéhes kiadó részéről. Azoknak, akik csak szimplán megnézik majd, és alaposabban kipróbálják, rájönnek, hogy ez bizony egy igazi, manapság kihalófélben lévő kalandjáték (és, mint később rádöbennek, sok minden más is emellett) - ez utóbbi réteg érthetetlenül fogja nézni, hogy hogyan szedik apró cafatokra ezt a játékot. A Nier tehát mindenképpen egy rétegjáték, amely meglepő módon kevés igazán nagy problémával rendelkezik, de azok többségét már az első percek alatt igen feltünően be is mutatja nekünk.

Háromig számolunk tehát, s ameddig számolunk, az három. Első: a Nier története elsőre minden, csak nem megkapó. Egy kiöregedett fazon, egy beteg kislány, a "meg kell mentenem a családomat bármi áron" klisé ezeregyedik felbukkanása (a japánok különösen kedvelik ezt, az animéik és a játékaik jelentős része ezen koncepció körül forog), és különös szörnyek, vagyis inkább árnyéklények, amelyek meg akarnak minket ölni. Második: a Nier nem néz ki túlságosan jól. Sőt, kifejezetten csúnyácska, már ha a hétközanpi környezetet vesszük alapul. PlayStation 2-n sem dicsértük volna meg őket ezekért a textúrákért, a mozgás animációi sem éppen elsőrendűek, de úgy összességében szinte semmi olyan effekt nincs a játékban, amelyet úgy nagyjából öt éve minden játék kötelezően használ.

Három: az első órában nem feltétlenül tudni, hogy mi akar lenni a játék, de a harcok nagyon nem mennek úgy, ahogy mehetnének. Középkategóriás mozdulatok, gyengének érzett kombózás, alig-alig támadó ellenségek, és a végén egy ötlettelen főellenség garantálja, hogy komolyan fontolóra vegyük a lemez azonnali kivételét a meghajtóból.

Még szerencse, hogy ez tényleg csak valami bizarr próbálkozás a fejlesztők részéről, hogy totálisan elriasszák a játékosokat a Niertől. A havas, totál ötlettelen pályát percekkel később egy fantasyból idecsöppent közepes méretű városka váltja fel, a sci-fi pedig fantasyvá válik - a játék pedig elkezd kibontakozni, elkezd valóban jó játékként viselkedni. A történetről még ekkor sem tudunk semmit, de a fiatal korát régen maga mögött hagyó apuka és a betegeskedő (halálos beteg, ha nem lenne egyértelmű) kislány megmarad - ezúttal pedig valóban igyekeznek körüljárni azt, hogy mi történt, és mi lehet a megoldás. A harcok itt még mindig nem fognak nagyon látványosan festeni, de nagyjából ekkorra mindenki rájöhet, hogy a Nier nem egy akciójáték, és nem is szerepjáték, hanem ezek különös, kalandjátékba összeolvasztott egyvelege.

Minden akar lenni, az irányítás pedig minden egyes helyzetben ugyan az - éppen ezért egyikben sem tökéletes. De mindegyikben irányítható - és ez később nagyon fontossá válhat. A Nier külső tereit klasszikus kóborlással járhatjuk be, a belső, kisebb épületekben viszont a játék átvált oldalnézetre. Látványos és egyedi megoldás, ami egy-az-egyben megoldja a kamera esetleges problémáját is. A játék néhány órán belül tovább bővíti a stílusokat, amikor is a Zeldára hajazó módon nagyobb "labirintusokba" kerülünk, ahol nem ritkán még egy-egy feladványt is meg kell oldanunk. Aztán vannak itt harcok, néha felül, néha pedig oldalnézetből platformozunk, ugrásokkal és ugyanúgy özönlő árnyékellenfelekkel - és ami ennél is extrémebb, hogy nem ritkán (főleg a főnökönél) átcsap a játék bullet hell shooterbe! Ez azt jelenti, hogy millió gömb száguld felénk, mi pedig kerülgetjük őket, neadjisten saját lövedékeket bocsájtunk útjukra - a végeredmény olyan, mintha a 2d-s lövöldéket három dimenzióba hozták volna át, hiszen az ugrás itt valóban hasznos mozdulatunknak számít. Néhány óra után tehát azok, akik még kitartanak, jól láthatják, hogy a Nierre a következő jelzők mindenképpen illenek : változatos, érdekes.

A Nier nem egy megszokott, x plusz egyedik lineáris szerep/kalandjáték. A játékban többször választhatunk bizonyos lehetőségek között, és a több befejezés garantálja, hogy a végigjátszás után is visszatérjünk ebbe avilágba. A változatosságot a Cavia úgy hozta el, hogy a szokásos vadászós, escort, túlélős és kincskeresős témák ügyesen váltakoznak - amint megunnánk az éppen aktuális pályát vagy küldetést, általában véget is ér, és nem nagyon fog két teljesen ugyanolyan feladat egymás után megjelenni. A fentebb említett stílusváltakozások is pontosan így lettek beépítve a játékmenetbe: egyszer egy hatalmas disznót meglovagolva utazunk, majd egy kis hack'n'slash szekciót követően platformos ugrálás, esetleg lövedékkerülgetés következik - egyes labirintusokban pedig még gondolkodni is megállhatunk néha. A Nier ahol kell modern: ez alatt azt kell érteni, hogy ha leküldenek minket egy dungeonbe, és a küldetés a legeslegutolsó szobában teljesül , akkor a játék értelemszerűen visszaküld minket a kiindulási pontra, ahelyett hogy újra be kellene járnunk a más ismert területeket.

A szokásos keleti pihentetős megoldások ezúttal a farmerkodás és a halászat lett: fontos megjegyezni, hogy egy korai küldetésben bár kötelezően kell halászni, három sikertelen próbálkozás után a kevésbé ügyes játékosok automatikusan megkapják a kért halat - elvégre anélkül nem haladhatnánk előre a sztoriban.

Bár technikailag nagyon, nagyon nincs a toppon (az idei középmezőny játékosai is csúnyán a földbe tipornák szegényt), mégis az összhatást, a valódi látványt tekintve mégis egy kiemelkedő, abszolút párja nélküli játékról van szó. A fény-árnyék hatások talán a grafikus részlegben egyedüliként nagyon jól néznek ki - de erre szükség is van egy sötétség-szörnyekkel operáló játékban -, de ennél is fontosabb, hogy változatos és valóban egyedien kinéző helyszíneket kreáltak a tervezők. Az egyszerű zöld rétet a későbbiekben különös tárnák, egyiptomi hangulatot árasztó városkák, és igazán beteges helyszínek is felváltják majd. Néhány óra játék után találkozunk például egy olyan pályával, ami után minden kétségünk elszállhat azzal kapcsolatban, hogy mit kaphatunk a játéktól. Ez az ominózus szekció egy hegyoldalra épített falu, ahol hatalmas létrák kötik össze a különböző szinten elhelyezkedő kunyhókat. A fény csak elvétve világítja meg a helyszínt, a szél zugását folyamatosan érezzük, a vörös, sasmintás zászlók pedig hátborzongatóan lengedeznek, próbálnak ellenálni a természet erejének. Ezt a képet megtoldja az itt tényleg csak földöntúliként leírható zenei aláfestés.

Törzsi dobszólók, különös kántálások, szükség esetén becsatlakozó gitártéma, a szintetizátor ügyes használata - a Nier zenéi fergetegesen jól teremtik meg a hangulatot, megerősítve a szemünk által felfogott látványt. A Nier mindig tökéletesen használja a zenéket, a nyugodt, nagyon gyakran énekkel megtámogatott dallamok a külső terekre, a mélyebb, hátborzongatóbb dalok pedig a sötétebb szekciókra vannak tartogatva. A Nier mindenképpen emlékezetes élményt nyújt ezekkel a különleges helyszínekkel és az egyedi zenékkel - amelyek egyébként remekül mennek ahhoz a történethez, ahol egy fertőzött "nővel" (aki inkább férfiasan káromkodva kommunikál velünk - de ennek is megtudjuk majd később az okát) és egy beszélő varázskönyvvel utazva próbálunk gyógyírt keresni kislányunk megmentéséhez. Apropó történet: nem nagyon szeretnénk semmi poént lelőni, de egy dolgot muszáj megemlíteni: a klasszikus utaztatós sztorik és regények hangulatát adja vissza, és ritkán látott, de remekül működik, ahogy a szarkasztikus, mindenbe beleszóló varázskönyv, a kegyetlenül káromkodó és negatív Kaine és a naív, de jóindulatú főhős minden apróbb küldetést vagy új eseményt megvitat, akár egymást savazva - de csak miközben megyünk tovább, így nem kell unott arccal egy helyben álló szereplők beszélgetéseit végignézni ezekben az esetekben.

Manapság egyre inkább a túlzások jellemzőek a véleménynyilvánításra. Amikor azt mondjuk egy játékra, hogy game of the year, amikor azt mondjuk egy játékra, hogy hatalmas csalódás, gyakorlatilag csak a szakadékot növeljük egyes stílusok és egyes játékok és azok rajongói között - nem szükséges minden játéknak az adott kategória Egyértelmű Legjobbjának vagy Legutolsó Szemétkupacának lenni. A végletek világában a Nier egy bukás - a valóban a játékot magát megvizsgáló szemlélődők azonban egy egyedi darabot, egy emlékezetes pillanatoktól roskadozó kincseskamrát találhatnak majd. A Nier valódi problémáinak felsorolásához még csak háromig sem kell folytatnunk a számolásunkat: hiányzik mögötte a soktízmilliós büdzsé, és hiányzik mellőle néhány hónap csiszolás, hogy a főszereplő mozgása minden egyes játékmenetben (platform, lövölde, mászkálás,harc) folyamatos és ne furcsa legyen. A büdzsé hiányával azonban egy középszerű grafikus motorral kellett dolgozniuk, a mozgás kérdését pedig vagy megszokjuk, vagy nem - azon múlik minden, hogy mennyire szeretnénk egy változatos, valóban egyedi helyszíneket, kiemelkedő zenéket, különös (néha pejoratívan, néha azonban szívszorítóan az) történettel bíró játékkal játszani a sok modern lövölde és a klasszikus témákat újra és újra feldolgozni próbáló szerepjáték mellett. Ha mindenképpen a technikai tökéletességet és az emészthető sztorit tartjuk szem előtt akkor is, ha így elesünk az érdekesebb daraboktól, akkor a Nier nem lesz jó választás - a kalandjátékok kedvelői azonban jobban teszik, ha lenyelik az első órák kellemetlenségeit, és alaposabban ránéznek erre a valóban érdekes és tartalmas játékra.

A Nier az, ami akkor történik, ha a Twilight Princess és az Ico találkozik, egy kevésbé kivilágított mellékutcában - nem feltétlenül illenek össze, de hogy egyedi a végeredmény, az tagadhatatlan.