Uncharted 3: Drake's DeceptionTeszt

Aranysárga horizont, tapintani lehet a forróságot. A homokbucka úgy fodrozódik, mint egy lassan szétfoszló hullám, görnyedt alak vonszolja magát a tetején. Egy lépés, egy újabb, még egy, még egy, aztán még egy. Az arany ragyogás átfordul mélysárgába, majd vakítóan fehérbe. A képernyő elsötétül, éjszaka van. Az Uncharted 3 egy percben úgy volt képes hangulatot teremteni, hogy közben nem robban fel semmi, nem szakadt a nyakadba az ég - csak a teljesen kimerült Drake lépdelt lassan a homoktengeren.

“Uncharted: A Vidámparki Attrakció” - írta annak idején a második részről írt kritikájában a Japánban élő, általam amúgy kedvelt amerikai kritikus. Igaza is van, meg nincs is. Az Uncharted sorozat valóban nem a játékos kezébe adott korlátlan lehetőségekről, vagy a komplex játékmechanikákról szól. Gyakran kézen fogva vezet, és gyakran tényleg úgy érzed magad, mint a kisgyermek a vidámparkban, jobbra egy színes körhinta, balra a kísértetkastély, a fejed felett szivárványszínű szappanbuborékok röpködnek. Le vagy nyűgözve, pedig csak a dodzsemben ülsz, és apu kormányoz. De: az Uncharted az a játék, ami sikeresen találta meg az egyensúlyt a sínen vezetett hullámvasutazás, és saját kézzel kezelt konfliktusok között. A második részre tulajdonképpen kiforrottnak mondható rendszer most is remekül működik, az Uncharted öt alappillére a lövöldözős akció, az ugrálós akrobatika, a közelharc, a rejtvények és a jól adagolt sztori.

Az a sztori, ami eddig se bonyolultnak se túlságosan jónak nem volt mondható, a második rész leggyengébb pontja a teljesen jellegtelen, klisés főgonosz volt - ezúttal sikerül jóval emlékezetesebbet alkotni. Maga a történet ugyan még mindig a jó bevált panelekből építkezik valahol az Indiana Jones és a Da Vinci kód között, de a tálalás ezúttal jóval fókuszáltabb, helyszínek és történések tekintetében is változatosabb. Plusz: nem csak változatosabb, hanem érzelemdúsabb is. Nem papír zsebkendőket tonnaszám használó picsogásra kell gondolni, sokkal inkább a hősök közti viszony emocionális elmélyítésére, leginkább Nathan- Sully vonalon, az eddig inkább barátinak mondható kapcsoltuk ezúttal sokkal inkább mester- tanítvány, vagy apa - fiú jelleget kap. Az első részhez hasonlóan személyes(ebb) történet a felvonultatott témák tekintetében is komolyabb egy fokkal a megszokottnál, leginkább arról szól, hogy meddig vagyunk hajlandók elmenni az álmainkért, és milyen áldozatokkal jár a megvalósításuk. Komolyabb téma ide vagy oda: az Uncharted most sem lett komor dráma, a könnyed párbeszédek, és a jó dumák továbbra is kurrens játékuniverzum legszerethetőbb csapatává teszik Drake-et és kicsiny kompániáját.

Az Uncharted második része vizuális szempontból alaposan feltolta a magasba az átugrandó lécet, kisebb csoda, hogy a harmadik felvonás tud még emelni rajta, esetenként nem is keveset. A “generáció legjobb grafikája”’, és ehhez hasonló címek osztogatásával mindig érdemes óvatosan bánni, de nehezen vitatható tény, hogy a harmadik Unchartednek összkép tekintetében nem nagyon van ellenfele a jelenlegi piacon. Az UC3 technológiai gyöngyszem, helyenként olyan dolgokat produkál, amit racionálisan nem is nagyon lehetne elvárni egy jelenlegi generációs konzoltól. A Naughty Dogot dicséri, hogy következtessen felülmúlják az előzetes várakozásokat, kevesen képesek erre. Szintén piros pontot érdemel, hogy nem estek bele a kínálkozó “minden percben történik valami baromi bombasztikus, mert megtehetjük” csapdába, a látványelemek időzítése tankönyvbe illő, kitűnően fokoznak, kitűnően robbantják a látványt, és azt is tudják, hogy mikor kell csendben maradni. Nehéz vizuális csúcspontot kiemelni a játékból, lesz, akinek a (E3-as demónál jóval-jóval hosszabb) hajós szekvencia akció-orgiája lesz az, nálam (ha már választani kell) a cikk elején már emlegetett, művészi igénnyel ábrázolt, abszolút lenyűgöző sivatag viszi a pálmát.

Nincs vége. katt a folytatásért!

Játékmenet tekintetében az UC3 erősen az Uncharted 2-ben lefektetett alapokra építkezik. Az “építkezést” tessék konkrétan érteni, a korábbi ötletek eszes, jól megvalósított továbbfejlesztéséről van szó, pár érezhetően átdolgozott játékelemmel megszórva. Ezek közül van, ami üdvözlendő (a rejtvények sokkal jobbak, mint korábban), és van, amihez nem feltétlenül kellett volna hozzányúlni. Jelesül: a közelharchoz. Az új szisztéma első blikkre a Rocksteady-féle Batman játékok rendszeréhez hasonlít, de csak első blikkre, mert jóval korlátozottabb annál. Az “ütés - megragadás - counter” hármasra építő szisztéma korrektül működik ugyan, de túlságosan szűkre szabja a lehetőségeinket, a közelharcok helyenként inkább tűnnek időzített QTE gombnyomogatásnak, mint dinamikus bunyónak. A rendszer korlátozottságát a Naughty Dog roppant változatos animációs arzenállal ellensúlyozza, Drake baromi látványos ütésekre és mozdulatokra képes - nem te “érdemled ki” őket, de még így is megkapóak. Az igazi győzelem (ahogy a második résznél) továbbra is az, ahogy az Uncharted 3 a lövöldözést, a lopakodást és a bunyót kombinálja, vannak ugyan dedikált szekciók (csak lövöldözés, vagy csak bunyó), de az esetek többségében teljesen összeolvad a három, és javarészt rád van bízva, hogy mikor, és milyen ütemben váltogatod őket.

Ha már a győzelmekről beszélünk: kevés olyan játékot találni a jelenlegi kínálatban, ami ennyire jól adja vissza a klasszikus kalandfilmek hangulatát. Drake nem szimplán Indiana Jones klón, hanem egy nagyon jól felépített, a harmadik részre kellő mélységekkel rendelkező karakter, saját múlttal, és az ebből fakadó motivációkkal. Az Uncharted világa egyszerre gyönyörű és veszélyes, egyszerre interaktív és filmszerű. A Naughty Dognál néha mintha a fejedbe látnának, a helyszínek, és a rajtuk való közlekedés ritmusa tökéletesen szolgálják a “Nagy Kaland” érzését, a (remek!) zene együtt hullámzik az akcióval, elámulsz, amikor el kell ámulnod; és elakad a lélegzeted, amikor el kell akadnia.

A multiplayer igazi meglepetés. Tudtuk, hogy az UC2 korrekt, de alapszintű többjátékos kínálata után a harmadik résszel erre is ráfeküdtek - de valószínűleg kevesen gondolták, hogy ennyire. A multiplayer tartalmi szempontból gyakorlatilag megegyezik egy kurrens AAA kategóriás FPS hasonló módozatával, ami nagy szó, mert azokban a játékokban ez most már komoly elvárás, és vannak címek (leginkább: a Call of Duty széria) amik perverz mennyiségű pályával / játékmóddal csábítják magukhoz a játékost. Az Uncharted 3 is ezt teszi. Kooperatív fronton kapunk egy ötpályás, saját sztoris, saját párbeszédes külön koop kampányt, játszhatunk hullámokban támadó ellenfeles mészárszéket, és egy hibrid koop módot is, ahol a két kétfős csapat felváltva áll be az ellenfelek közé, hogy a másik kettő dolgát megnehezítse.

A kompetitív módozatok is hasonlóan bőségesek, és a koophoz hasonlóan itt is több vonalon végigvezetett karakterfejlődéssel indul a menü. Tapasztalati pont és pénz - szinteket léphetünk, és új cuccokat vásárolhatunk, megkapjuk a CoD-os perkek és killstreak bónuszok helyi megfelelőit, sőt, még némi Killzone-os hatás is érzékelhető, az egyik feladat-alapú játékmód gyűjteményes módozat, ami öt módot kombinál ugyanazon a pályán belül, dinamikusan váltogatva őket. A pályakínálat is emberes, tizenegy van belőlük. Vagyis: a Naughty Dog ezen a téren is kitett magáért, noha valószínűleg kevesen éreznék sértve magukat, ha az Uncharted 3 nem kínálna különösebb multit a koop kalandon kívül...

Summázva, és az epikus jelzőket kikerülve: az Uncharted 3 minden szempontból méltó folytatása a remek második résznek. Nem nagyon látok okot arra, hogy tizenegynehányezer játékcélra szánt jó magyar forint birtokában PlayStation 3 tulajdonosként miért ne kerüljön fel a beszerzési listád tetejére a játék. Ismétlem önmagam, két évvel korábbról: szép volt, Naughty Dog, így kell ezt csinálni.

(Az Uncharted 3 tesztpéldányt Martintól, a PlayStation Community főszerkesztőjétől kaptuk, hatalmas köszönet érte!)