JourneyTeszt

Gyerekkoromban imádtam a meséket. Grimm-testvérek, magyar népmesék, Hans Christian Andersen és még sorolhatnám. Pár évvel később, már felnőtt fejjel jöttem rá, hogy a legtöbb történet igazából nem is gyerekeknek szól. Ahogy a Journey sem.

Vannak napok, amikor nagyon jó videojátékosnak lenni. Amikor tudod, hogy amit éppen átélsz vagy átéltél, azt kevés más médium tudná visszaadni. Olvashatsz egy jó könyvet vagy nézhetsz egy jó filmet, de ilyenkor csak a képzeleted vagy az érzékszerveid azok, amiket használsz. Nem vagy benne, nincs beleszólásod, nem te irányítod. Nem te éled át. A szabadságod korlátozott.

A Journey nem más, mint egy csodálatos mese, aminek te vagy a főszereplője. Nem ismered a világot, nem ismered a történetet, még azt sem tudod, hogy te magad ki vagy mi a létezésed célja, miért vagy itt. De látod a célt a távolban. Nem tudod, hogy miért, de el kell jutnod oda. Érzed a késztetést belül, és tudod, hogy a világ sorsa múlik ezen.

A játék nem könnyíti meg a dolgodat, rögtön bedob a mélyvízbe és el is engedi a kezed. A minimális betanító rész abból áll, hogy megmutatják, mikor és hogyan használd azt a két gombot, amire szükséged lesz. Igen, kettő, se több, se kevesebb. Aki precíz harcokra vagy ügyességi részekre számit, annak tovább kell keresgélnie. A Journey csak nagyon óvatosan nevezhető tradicionális játéknak, és bár megizzadni nem fogunk, az a két óra maradandó élmény lesz. Igen, két óra, elsőre. Másodjára talán még kevesebb is. Viszont ez a két óra nem más, mint egy igazi vizuális orgazmus. Multi-orgazmus. Amit ha akarsz, nem egyedül élsz át. Kalandozásaid során belebotlasz más játékosokba, akikhez csatlakozhatsz. Ha akarsz. Kommunikálni egymás közt csak hangjegyekkel lehetséges, nem tudtok a szó konvencionális értelmében beszélgetni, csak jelezni egymásnak. Egyszerű jelek ezek, amik igazából csak arra szolgálnak, hogy megmutass helyeket, vagy átvigyél valakit egy bonyolultabb szakaszon. Vagy csak simán zenéljetek egyet a sivatag közepén egy dünén csücsülve, miközben lágyan fújja a szél a hatalmas homoktengert. Nem tudod, hogy ki ő, nem tudod még a virtuális becenevét sem (legalábbis a játék végéig), és mégis, ahogy telnek a percek, egyre jobban összenőttök, megvárjatok egymást, vigyáztok egymásra és a kaland végén már mint bajtársak nézitek végig a záró képsorokat. Nem kell rohanni vagy keresgélni, ha nem akarsz, azt csinálsz, ami csak jól esik, és ez itt a lényeg, a szabadság. Első alkalommal csak ámulsz és bámulsz, ahogy a csodásabbnál csodásabb tájakon száguldasz végig, másodjára pedig már tele szájjal vigyorogsz, mint egy kisgyerek, stresszmentesen, lazán. Csak élvezed a tájat és csodálod a világot.

És van mit csodálni, az egyszer már biztos! Talán a generáció legegyedibb, legcsodálatosabb világát dobta össze a thatgamecompany, ami nem is igazából technikai, sokkal inkább művészi bravúr. Nem kell poligon-milliókra számítani, de a vizuális dizájn egész egyszerűen döbbenetes. Lemászik a képernyőről és beleég az agyadba, soha többet nem felejted el. Hasonló a helyzet a zenékkel: dinamikusan változnak attól függően, hogy éppen mi történik, tökéletesen hozzájárulva a hangulathoz, ami aztán van bőven.

Viszont nem lehet elmenni szó nélkül a problémák mellett sem, amikkel nem árt tisztában lenni, mielőtt csengetünk a virtuális kasszába. A Journeyben nem nagyon lehet meghalni, ergo nincs igazan kihívás. Nincsenek logikai feladványok vagy nagyobb volumenű harcok. Igazából harc sincs benne. Ezen tényezők hiánya miatt jogosan merülhet fel pár emberben, hogy ez akkor igazából nem is egy játék, hanem egy "interaktív mozi". Meg kell érteni, hogy az Utazás valami más. Valami sokkal mélyebb, nagyobb volumenű dolog, amit egyszerűen látni kell. Akárcsak a fejlesztő cég korábbi játékánál, vagy elkap és teljesen magával ragad a hangulat, vagy szitkozódva állunk fel a két óra után, és fenyegető levelekben követeljük vissza a pénzünket.

A Journey-t nem lehet értékelni, mert nincsenek rá szavak. Nem lehet elmesélni, mert át kell élni. De legfőképpen érezni, mert ez valami nem evilági csoda.