Castlevania: LoS - Mirror of FateTeszt

Vámpír eposzok, vámpír románcok, vámpír szappanoperák - mostanából a csapból is a vámpírok folynak. A Castlevania azonban nem az aktuális divathullámokat lovagolja, hanem bő húsz-huszonöt éve a minőségi franchise-ok között tudhatja magát. Persze apróbb botlásokat ennyi idő alatt lehetetlen lett volna megúszni, a megújulás és a kíséreltezés azonban szerintünk inkább üdvözölendő, még akkor is, ha néha zsákutca (és nem koporsó) van a csapásvonal végén.

Mercury Steamék például bátran nyúltak a Konaminál érlelt alapanyaghoz - az általuk készített Lords of Shadow már inkább egy God of War-ra emlékeztető, pasztellszínekből megálmodott modern akciójáték volt, mintsem a régi tradíciók követője. A megújító szemlélet pedig a 3DS-re érkező mellékágat is alapvetően definiálja.

A Mirror of Fate ugyanis nem retro-Castlevania huszonegyedik századi köntösben, nem az Igarashi-féle „Metroidvania” dicső képviselője, de nem is kétdimenziós God of War. Hogy akkor mégis micsoda? Hát ezen összetevők furcsa keveréke. A játékmenet kétdimenziós mivolta gyakran kiegészül a térben is kidolgozott hátterek mozgalmasságával, a szörnyekkel vívott harcok kombó- és hárítás alapúak, a felfedezés pedig egy egybefüggő kastélyban történik, amely azonban töredezettebb felderítést kínál, mint az Igarashivaniák organikusan magukba tekeredő térképei.

A játékmenetet alkotó szeletkéket külön-külön nézve a Mirror of Fate alulmarad szinte minden téren a korábbi hivatkozási alapoktól. A harc például olyan bakikat tartalmaz, amit egy modern beat 'em up mechanikától már nem várnánk. A finisher kivégzőmozdulat animációjának végén random besebeznek az ellenfelek, egyes szörnyikék inkább gombpüfölést, mintsem kidolgozott taktikát igényelnek, a dash/parry kombó pedig bekerítés esetén (és a védhetetlen támadásoknál) van, hogy csődöt mond. Az ellenefelek típusai csak halványan idézik a korábbi kézikonzolos epizódok színes monszta-palettáját, de a felfedezés mélységei is kimerülnek néhány bestiárium-bejegyzésben, életerő/mana-turbóban és az elhullott katonák jegyzeteiben. Nehézség? A Mirror of Fate bőkezűen osztogatja az ellenőrző pontokat, és az újratöltődő mana/hp kutakat.

Akkor mégis mitől jó a 3DS epizód? Leginkább attól, hogy más mint azt megszokhattuk, és ez a másság végig frissnek tűnő lendületet pumpál a végigjátszás 7-8 órájába. A külön-külön nem annyira kiemelkedő szeletkék összessége még mindig meghaladja az átlagos kézikonzolos játékélményt, a csodásan kihasznált 3D terek, és a látványos grafika pedig szájtátásból tamáskodó pislogásba vezetik a játékost. A klasszikus horror-hangulatot az európai fejlesztőstúdió nagyon érzi (sokkal inkább európai művészeti felfogásról beszélünk ez esetben, mint a korábbi belsős Konami címeknél), és az atmoszféra fokozására olyan nagyzenekari muzsikák csendülnek fel a háttérben, hogy a hideg futkos az ember hátán.

A három főhős összefonódó sztorija is példás ritmusban tárja elénk az egyébként nem túl bonyolult, a korábbi kánonra néhol látványosan tojó történetet. Fegyverek helyett itt a régi varázslatok reformjába pakolták a kreatív energiákat az itt-ott felbukkanó puzzlek pedig garantálják, hogy ne csak a Layton játékokban lásson a 3DS tulaj kirafinált gépezeteket és fejtörést igénylő ötletsorozatokat. Főnökökkel is összehoz minket majd a sors - rég találkoztunk már ilyen ötletes (a látszatnál azonban végül könnyebbnek ígérkező) bossfightokkal.

Dracula él, de három hősünkkel most is tenni fogunk azért, hogy ez ne így legyen. A Lords of Shadow - Mirror of Fate egy friss irányvonal a tradicionális kézikonzolos Castlevania játékok történetében, de minekután egy kicsit túl magas a megmászásra váró kastélytorony, a végén nem mindegyik karó ér csont nélkül célba.