Chronos: Before the AshesTeszt

Amivel még önmagában nem lenne különösebben probléma, elvégre a klasszikus iparági mondás szerint “jótól lopni nem bűn,” a Chronos azonban vét egy komoly hibát az alapkoncepció során, ami alapjaiban ássa alá a játékkal eltöltött időt. Ez pedig a fejlődési rendszerhez köthető. A műfaj népszerű képviselői az előrehaladás során történő elhalálozást nem tekintik komoly tényezőnek, hiszen ha valaki könnyebben ráérez a harcok dinamikájára, annak nem kell fölöslegesen ellenőrzőpontoknál újraélednie, míg aki nehezebben rázódik bele, az a tanulási idő alatt extra szinteket gyűjthet össze, míg egy területen gyakorol a mobokkal.

4 tulajdonságunkat tudjuk növelni, ráadásul ezek között olyan szintű átfedések vannak, hogy akkor is növelhetjük az életerőnket, ha a sebzésünket növeljük. Az igazi nagy dobást a speciális képességek megszerzése jelentené, ehhez azonban meg kell halnunk. Sokszor. A Chronos ugyanis annyival megfűszerezi az elhalálozásainkat, hogy ilyenkor a karakterünk minden egyes alkalommal egy évet öregedik. Tíz éveként pedig lehetőségünk nyílik választani egyet az éppen megnyíló 3 passzív képesség közül, amivel könnyebb lehet az előrejutásunk.

Ez még jól is hangzana, az azonban már kevésbé, hogy erre kicsit olcsó megoldásokkal kényszerít minket a játék, vagyis sokszor azért fogunk meghalni, mert a körülmények terelnek minket ehhez. Kezdődik az egész ott, a nálunk lévő élettöltők száma rendkívül korlátolt és visszatölteni csak úgy tudjuk őket, ha meghalunk. Nincs tábortűznél pihenéssel regenerálódó készlet, nincs árus, akinél alternatív gyógyeszközt vehetünk, nincs semmi. Az egyetlen kiskaput az jelenti, ha szintet lépünk, ekkor ugyanis az életünk automatikusan feltölt a maximumra.

A fentiek után felvetődhet a gondolat, hogy a harcok után is tudunk eképpen gyógyulni, akkor csak kellő számú ellenfelet kell megölni és mindig tele leszünk élettel. Igen ám, de ez sem működik, ugyanis a legyőzött ellenfelek nem termelődnek újra, kivéve, ha... igen, eltaláltátok, ha meghalunk. Ez pedig azt jelenti, hogy előbb-utóbb kénytelenek leszünk feldobni a papucsot, hogy aztán feltöltött készletekkel indulhassunk neki újra. De hé, ezzel végülis nyerünk, hiszen újratöltődnek a készleteink, újra jönnek ellenfelek, akikkel szintet léphetünk és még a passzív képességekhez is közelebb kerülni. Vagyis win-win szituáció. És ez sem igaz, ugyanis minél idősebb a karakterünk, annál kevésbé profitál az olyan tulajdonságokból, melyek fiatalon jelentenek előnyt, mint a gyorsaság vagy az erő, sőt, adott életkor fölött ezeket az értékeket már nem is növelhetjük. Tehát meg is kéne halnunk, meg nem is. Enyhén kontraproduktív megoldás.

Ha nem lenne ez az önmagát lábon lövő rendszer, akkor a Chronos egy egészen kellemes játék lenne, ugyanis a staminára épülő harcrendszer elég megengedő (csak a sprint és a védekezés csökkenti a naftánkat), akadnak a harcokat megtörő egyszerű logikai feladatok és a felfedezőket is jutalmazza a játék új fegyver vagy néhány apró küldetés, esetleg háttér-információ ellenében. Sajnálatos módon a fejlődési rendszer ellentmondásossága mellé a harcrendszer sem éppen a legkiforrottabb, a meglehetősen egysíkú támadási mozdulatok mellé az ellenfelek sem kimondottan változatosak, ráadásul a gyógyítás is ellenünk dolgozik, ugyanis ilyenkor nem csak azzal kell számolnunk, hogy a karakterünk mozdulatlanná dermed, hanem még vele járó animációt is mindig végig kell néznünk. Amit az ellenfelek néha kivárnak, néha nem, tehát könnyen meglehet, hogy éppen aközben vágnak le minket, amikor éppen az életünket mentenénk.

A Chronos: Before thew Ashes a Gunfire Games eddigi leginkább soulslike ihletésű címe, egyben ékes bizonyítéka, hogy a csapatnak nem feltétlenül kell ennyire igazodnia a műfaj kereteihez, hogy élvezetes játékot alkosson. Hiába próbáltak a lehető legtöbb párhuzamot állítani az ihletadó zsánerrel, az egyedi ötleteik itt éppen visszás hatást váltottak ki, amivel még az egyébként rövid játékidő is tud kellemetlen perceket tartogatni.