The Stanley ParableTeszt

Van egy Steam achievement a The Stanley Parableben, melyet akkor lehet megszerezni, ha négy perc huszonkét másodperc alatt befejezi valaki a játékot. Gondolhatnánk, hogy biztos valami trükkös, nehezen felfedezhető utat kell találni, de az igazság az, hogy nem kell nagyon kutatnunk, ennyi idő tényleg elég ahhoz, hogy eljussunk a játék végéig - egyik végéig, legalábbis. Ugyanis ahogy a töltőképernyőn olvashatjuk, itt a befejezés sosem a befejezés.

Oké, próbáljuk meg kicsit kevésbé titokzatosan: a The Stanley Parable, ahogy a címe is mutatja egy példabeszéd. Példabeszéd, vagy inkább tanmese arról, hogy a videójátékokban ki az, aki irányít és ki az, akit irányítanak. Hogy a Játékos igazából egy kísérleti patkány csak a játék készítőjének labirintusában, aki azért halad előre, mert visszafelé nem lehet, aki ha válaszút elé kerül, akkor a szabad akarat álcája mögött csak két (három, négy, sok) előre elkészített, kipróbált lehetőség közül választhat, hiszen minden utat bejártak előtte, minden kérdést eldöntöttek előtte. A kérdés az, mi történik, ha a játékos nem hallgat a fejében lévő hangra (nevezzük azt Cortanának, GLaDOSnak vagy akárminek)? Mi történik akkor, ha egyszer úgy dönt, hogy visszafordul?

Hogy ezt hogyan lehet bemutatni? A játék első néhány percében kitűnően megtapasztalhatjuk. A történet szerint Stanley, a vállalat 427-s dolgozója, akinek a feladata az, hogy a képernyőjén megjelenő utasításoknak megfelelő gombokat nyomja le. Mikor azonban egyszer megszűnnek ezek az utasítások, Stanley feláll a gép mellől és elindul kinyomozni, mi is történhetett. (Elindul kinyomozni? Vagy ott marad az irodában?) Néhány kanyarral később két ajtót találunk, melyből Stanley a bal oldalit választja - mondja a Narrátor. De vajon te, a játékos tényleg a bal oldalit választod? Mi történik, ha a másikon lépsz át? Mi történik, ha egyiken se lépsz át? Bármit megtehetsz, a történet aszerint fog csavarodni (és kapunk különböző befejezéseket, még akkor is, ha a „befejezés” azt jelenti, hogy a Narrátor inkább újraindítja a játékot), de mindegyik végén kiderül, hogy 1. a döntésünk nem rengette meg a világot és 2. nem vertük át a programot, a program vert át minket. És ami a legjobb: erre folyamatosan felhívja a figyelmed - mit felhívja, lényegében cikizni kezd néha vele! A Narrátor nem csak azért van, hogy elmondja, mit teszel, elmondja, mit fogsz tenni, vagy elmondja, mit kell tenned, ő pont annyira van rád hagyatkozva, mint amennyire te rá (még ha ezt nem is valljátok be egymásnak), ha nem azt teszed, amit szerinte tenned kellene, akkor a haverból könnyedén válhat ellenségessé, könyörgővé, cinikussá.

Könnyel elrontható recept ez, azonban itt tökéletesen működik. Attól függően, hogy az ember mennyire irányítható, az első „végigjátszás” személyenként más és más lesz. A játék folyamatosan döntési kényszer elé állít, még akkor is, mikor azt észre sem veszed és minden egyes döntés egy picit más irányba fordítja el a történetszálat. És mikor ezt észrevesszük, akkor szinte biztos, hogy megpróbáljuk „megtörni” a játékot, megtalálni azt, amire a készítők nem számítottak csak hogy újra és újra rádöbbenjünk: a látszólagos szabadság álarca mögött minden döntés el lett döntve már, nincs olyan lehetőség, melybe úgy érkeztünk volna, hogy arra ne lenne a játék felkészülve. Kedvenc példám (ugyan pici spoiler, de a töménytelen lehetőség közül engedtessék meg, hogy egyet lelőjek), mikor menet közben bezárkóztam a tisztítószer raktárba. Miért? Mert ki lehetett nyitni az ajtót. A Narrátor percekig próbált kicsalogatni, elmondta, hogy semmi nincs amiért érdemes lenne bent maradnom, sértegetni próbált, majd eldöntötte, hogy minden bizonnyal meghaltam (Mármint én, a játékos. Nesze neked, negyedik fal!) és megkérte a közelemben lévőket, hogy távolítsák el a testem és rakjanak olyasvalakit a helyére, aki ismeri az FPS játékokat és a modern történetmesélési fogásokat. Poén? Az, jót is nevettem, majd folytattam a játékot. Aztán a következő nekifutásnál egy hirtelen ötlettől vezérelve újra bementem és meglepetés: függetlenül attól, hogy teljesen új játékot kezdtem, a Narrátor kikelt magából, hogy mit keresek már megint itt, mikor semmi látnivaló nincsen! Oké, erre is készültek, döntöttem el, így természetesen a következő játéknál már tudatosan ki akartam próbálni, hogy mi történik, ha újra belépek ebbe a szobába. A válasz: semmi, ugyanis a játék biztos ami biztos alapon bedeszkázta az ajtót. Ilyen, akár több újrakezdésen átívelő „történetszálak” tömkelege az, amit a The Stanley Parable nyújt, lehetőségek tárházát, melyek újra és újra bebizonyítják, mennyire is látszat csak a szabad akarat a videójátékokban.

És igazából ez is volt a célja ennek a tanmesének, a célt pedig tökéletesen elérte. Megmosolyogtató, szatirikus, azonban soha nem bunkó módon mutatja be a ma ismert történetmesélési módozatokat. Nem cikizi ki a többi játékot, nem neveti ki a különböző megoldásokat, a görbe tükör nem feléjük, hanem a játékos felé van állítva. Egy kitűnő gondolatébresztő, egy olyan kísérlet, melyre minden bizonnyal innentől többször is fognak majd hivatkozni, egy olyan élmény, melyet nem éri meg elszalasztani.