Sunset OverdriveTeszt

A sandbox stílus a videojátékok varázslója. A szabadság illúziójával áltat, de közben egy (kétségkívül méretes) kalickába zár, feladatok tömkelegével csábít, de a végén legtöbbször ugyanazt kell csinálni újra és újra, miközben haszontalan apróságokkal próbálja elterelni a figyelmünket erről a tényről. Azonban ahogy az illuzionistának se rójuk fel, hogy átvernek minket, úgy ennél a stílusnál is elfogadjuk a szabadság ilyetén megkötéseit és inkább élvezzük a körítést: a történetet, a játékmechanikát, a karaktereket, küldetéseket. És az a helyzet, hogy a Sunset Overdrive egy betyár jó illuzionista lett.

Zárjuk gyorsan rövidre a dolgot: morális döntésekre, mélyenszántó, sírásra ösztönző történetre, már-már az uncanny valley felé robogó kinézetre vágysz? Akkor itt hagyd abba az olvasást, a Sunset Overdrive nem a te játékod lesz. Viszont ha szeretnél egy szórakoztató, száztíz százalékon pörgő, tipikusan „over the top” történetet, őrülten mókás karaktereket és még náluk is őrültebb fegyvereket, hatalmas robbanásokat és úgy összességében: jól szórakozni és menő csávónak (vagy csajnak) érezni magad, akkor itt a helyed, ez az, amit a Sunset Overdrive nyújt.

Itt ugyanis minden annak van alárendelve, hogy a játékos minden egyes másodpercben felhőtlenül szórakozzon, akár röhögve az átvezetőkön, akár halomra robbantva az Overcharge Delirium XT energiaitaltól mutánssá vált népeket, akár ezerrel grindelve az áramkábeleken, vagy gazellaként szökellve a trambulinként funkcionáló autókon. Az akció egyetlen másodpercre se áll le, mindig találunk valamit, amit meglovagolhatunk, összeszedhetünk, vagy éppen lelőhetünk. Ez viszont azt is jelenti, hogy mi sem állhatunk le egy pillanatra sem, mert jó eséllyel a következőben már az egyik mókás respawn animációt kell néznünk. A Sunset Overdrive lényege a folyamatos mozgás, ahogy az egyik reklámban is mutatták, ez nem arról szól, hogy fedezékről fedezékre vonulunk, onnan pedig vásári céllövöldeként szedjük le a fel-felbukkanó ellenfeleket. Nem, itt ugrálunk, csúszunk, repülünk és persze miközben ezeket kombináljuk, folyamatosan tüzelünk.

Bonyolultnak hangzik? Pedig egyáltalán nem az, talán csak egy kicsit szokatlan elsőre. Sunset City szó szerint a játszóterünk lesz, a várost tudatosan úgy építették fel, hogy könnyedén tudjunk ide-oda pattogni, lényegében nagyon kevés olyan tereptárgy van, melyről ne tudna főhősünk több méter magasba felszökkenni. Ha pedig valaminek éle van (legyen az kábel, párkány, háztető, korlát és még sorolhatnám) akkor ott egy gombnyomásra grindelhetünk is - az egészet a Jet Set Radio és a Tony Hawk's Pro Skater furcsa, egyszerűsített keverékeként képzelhetjük el. A kulcsszó az egyszerűség, még ha elsőre talán nem is érződik, a játék ott próbál segíteni ahol tud, nem kell milliméterre belőnünk a dolgokat, karnyújtásnyi távolságból a megfelelő gomb lenyomásával már elkapja főhősünk a peremet, vagy amit épp el szeretnénk kapni. Van az egésznek egy minimális tanulási görbéje, leginkább addig, míg hozzászokunk, hogy itt tökösnek kell lennünk és bevállalhatunk nagyobb ugrásokat is, illetve mire a kezünkbe rögzül a néhány ügyes irányításbeli trükk, de az első óra végére már teljes önbizalommal lehet a kombó számlálót a százas zónába feltolni. Az egész nagyon jól összeáll, nagyon jól működik és nagyon lehet élvezni, olyan szinten, hogy én sokszor inkább mentem „gyalog” át a város egyik feléből a másikba a gyorsutazás opció használata helyett.

Felmerülhet a kérdés: oké, pattogunk mint a nikkelbolha, csúszkálunk fel-alá, de hogy a fenébe lehet így pontosan célozni? A válasz egyszerű: sehogy. Ezzel teljesen tisztában voltak az Insomniacnál a harcrendszer felépítésekor, úgy alakították ki a fegyverek és ellenfelek kapcsolatát, hogy ne kelljen azzal foglalkoznunk, hogy a célkeresztet milliméterekkel lökdössük ide-oda. A rendkívül bőséges fegyverválasztéknak elenyésző része (számszerűsítsük: egy darab) igényel csak pontosabb célzást (cserébe mondjuk az üt is rendesen), a többi jellemzően területre hat, viszonylag könnyen fogja be magától a célpontokat, vagy akkor lép életbe ha ellenfél van a közelben. Ellenfeleink pedig vagy nagyok, vagy sok van belőlük, tehát pont jók ahhoz, hogy egy robbanó plüssmacit közéjük vágjunk. Az egész picit kaotikusnak tűnhet és igazság szerint valahol az is, de a jó értelemben: színes rakéták durrognak, lövedékek süvítenek mindenfelé, a mutánsok narancssárga lével töltött lufiként durrannak ki (technikai közbevetés: egy csipetnyi röccenés nélkül), nekünk pedig arra kell figyelnünk, hogy 1. folyamatosan mozgásban legyünk és 2. a megfelelő helyzethez a megfelelő fegyvert válasszuk. A Sunset Overdrive harcrendszerének mélysége itt érhető nyomon, meglepően sok különböző ellenféllel kerülünk szembe, csak a mutánsokból van úgy fél tucat a szimpla ólomfogótól kezdve a böszme nagy szörnyeken keresztül a repülő, savat köpő, fagyasztó vagy hatalmasakat ugró fajtákig és akkor még ott vannak az emberi, vagy a robotikus ellenfelek is, melyek mindegyikéhez van (legalább) egy megfelelő fegyver. Tömegével támadnak? Rakéták és bombák lesznek a barátaink. Hatalmas szörnyek jönnek? Elő Dirty Harry-vel a piszok erős pisztollyal. Robotok támadnak? Van ám energiafegyverünk is. A játék kő-papír-olló rendszere rendben teszi a dolgát és mivel egy pillanat alatt válthatunk egy másik fegyverre egy pillanatra se szakad meg az őrület még akkor se, ha kifogyunk az aktuális eszközünk lőszerkészlete.

Persze nem maradhatott ki a mostanában kötelező szerepjáték- és crafting rendszer sem, de szerencsére nem erőltetik nagyon ránk őket. A lényeg: nem karakterünk fejlődik, hanem a használt fegyverek, melyeket később külön extrákkal tudunk tovább erősíteni. Ezeket az Ampokat a pályán elszórt összeszedhető cuccokból tudjuk megvásárolni, ami már csak azért is jó dolog, mert nem az van, hogy csak a játékidő kihúzása érdekében szórták szét ezeket (bár be kell valljam: olyat is találunk), hanem tényleges hasznuk is van. Ha pedig ez nem lenne elég, akkor különböző aktív és passzív képességeket is ráaggathatunk karakterünkre, előbbiek egy bizonyos Style szint felett aktivizálódnak, melyet - kitaláltátok! - látványos ugrásokkal és természetesen látványos csatákkal tudunk felpumpálni. A dolog jól működik, nem tolakszik a képünkbe, elég a bázisokon egyszer-egyszer beállítanunk és onnantól kezdve maguktól működnek.

Összefoglalva: a Sunset Overdrive mechanikája, harcrendszere rendkívül fluid, nagyon jól működik, ami tök jó, de azért kell valami, ami az egészet meghajtja, ami motiválja a játékost, hogy tessék tovább haladni: ez pedig nem más, mint a történet, szereplők és feladatok szinergiája. Kezdjük ez utóbbival: a Sunset Overdrive nem lesz az a játék, mely túllép a stílusra jellemző „menj ide és tedd azt” küldetéseknél, cserébe viszont mindegyikben találunk egy kis mókás csavart. Élelmet kell gyűjteni? Oké, a feladat az lesz, hogy hatalmas lángszóró csapdákkal minél több galambot süss meg. Fegyvert kell szerezned? Mit szólnál egy Nukleáris Halálosztó Kard elkészítéséhez? Minden feladatból csöpög a jókedv és az őrület, a három-négy főellenfél csata pedig megkoronázza az egészet, nagyon rég volt már olyan, hogy percekig vigyorogtam egy-egy ilyen szekvencia alatt. Még a máshol helykitöltőként szolgáló mellékküldetések is mosolyt csalnak az ember arcára, például azonnal kedvencem lett az, ahol a mellékküldetés-jelző ikonokat árusító hölgynek kell visszaszereznünk a már elhasznált ikonokat. Ez az önirónia, rendszeres kikacsintás és a negyedik fal nagyon ügyes lebontása egyébként rendszeresen felbukkan a játékban és nagyon-nagyon jól áll neki. Teli szájjal röhögtem, mikor a Játékosként jelzett főhős nem tudta a saját nevét, mert csak multiplayerben van a feje fölé írva és nem olvasta el, vagy mikor lecseszi a fejlesztőket a játék egy bizonyos eseménye miatt jelezve, hogy ezért bizony szét fogja őket szedni a NeoGAF. Minden egyes karakter, minden egyes párbeszéd potenciális humorforrás, egy olyan apokalipszis ez, melyet senki se vesz komolyan és ez nagyon jól áll neki. Egy ponton húztam csak össze a szemöldököm: van egy feladattípus (Védd meg a bázist!), ami jó móka, de nem annyira, hogy négy-ötször is felbukkanjon.

Az apokalipszis nem volt még ennyire mókás, hirdeti a játék nagyon helyesen, mi pedig még egy dologgal kiegészíthetjük: nem is nézett még ennyire jól ki soha. Aki akar az beleköthet az Insomniac által használt palettába (mondjuk feleslegesen: végre valami, ami nem sötét és komor!), de azt nem lehet elvitatni, hogy a Sunset Overdrive pofátlanul jól néz ki. Sunset City gondosan és részletekben gazdagon lett felépítve, a szörnyek, de még inkább a szereplők extrém jól ki vannak dolgozva - mi sem mutatja ezt jobban annál, hogy a fejlesztők a verbális humor mellett bátran használhatták a karakterek mimikáját, különböző arckifejezéseket, nem töri meg az élményt, ha szuperközeliben mutatják őket. Ja igen, mivel a trailerekben látott szereplő nem mindenkinek tetszett, egy fontos dolog: karakterünket teljesen személyre szabhatjuk, mint nem, mind testfelépítés, bőrszín, vagy ruhatár szempontjából (akár játék közben is). Egy szoknyában és szuperhős maszkban flangáló szakállas melákot akarsz alakítani? Semmi gond, nyugodtan megteheted. És nem csak a látvány kitűnő, a szinkronszínészek is tökéletes munkát végeztek és a zene választék is tökéletesen illik a témához: vad, riffekben gazdag rockzenét kapunk, melyek akár egy Tony Hawk's játékból is előbújhattak volna. Kellett egy év hozzá, de lassan elkezdenek felbukkanni azok a játékok, melyek már nehezen lennének elképzelhetőek az előző generációs masinákon, a Sunset Overdrive is ezek közé tartozik.

Ami nem annyira működik, az a játék multiplayer része. Nyugi, itt működnek a szerverek, inkább arról van szó, hogy a nyolcfős koop küldetések tényleg nyolc főre vannak belőve és nem igazán skálázódnak lefelé. Vannak olyan küldetések, melyeket a maximálisnál kevesebb fővel is meg lehet oldani, de viszonylag gyakran bele tudunk futni olyan feladatokba, melyek olyan szűk időhatárt adnak, vagy olyan magas pontszámot várnak el, hogy azt lehetetlen mondjuk párosban sikerrel teljesíteni. Ezt a problémát természetesen el lehet kerülni úgy, hogy publikus meccsekbe szállunk be, megfelelő csapattal könnyedén sikeresek tudunk lenni. Legalábbis egy ideig, ugyanis a többszereplős mód úgy van felépítve, hogy folyamatosan nehezedjen, így minél tovább játszunk annál komolyabb kihívással kerülünk szembe, cserébe viszont a megnyerhető díjak is egyre komolyabbak, melyeket utána egyébként tovább vihetünk az egyjátékos kampányba is. De ezen kívül már tényleg csak apróságokba lehet belekötni: nekem például előfordult, hogy egy-egy küldetés scriptje nem indult be, de ez egyrészt nem jellemző hiba, másrészt könnyedén újra lehetett a feladatot indítani és akkor már működött a dolog.

Megreformálja a Sunset Overdrive a sandbox stílust? Egyáltalán nem, de végeredményben nem is ez volt az Insomniac célja. Készítettek egy jól működő, látványos, hangulatos, könnyed és vicces játékot, amivel egyszerűen jó játszani, amivel elfelejtjük az idő múlását és egyszerűen csak elveszünk Sunset City mutánsokkal tömött utcáin, hogy aztán (maximalizmusunktól függően) húsz-negyven óra múltán vigyorogva állhassunk fel. Ritka manapság az ilyen élmény és különösen ritka ebben a stílusban, így ha nem ijesztenek el a színek, ha nem bánod, hogy többet fogsz röhögni, mint sírni, akkor nincs kifogás: a Sunset Overdrive-val játszanod kell.