Far Cry PrimalTeszt

Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek van legalább egy vagy több olyan sorozata, amit bár minden évben figyelemmel követ, valahogy sohasem kelti fel annyira az érdeklődését, hogy foglalkozzon is vele. Na, nálam pont ilyen volt a Far Cry, amihez utoljára egy örökkévalósággal ezelőtt volt szerencsém, amikor is a második részt teszteltem. Most is a teljes véletlen (értsd: jelentkezett, hogy szívesen írna róla - a szerk.) sodorta hozzám a Primalt. méghozzá az Xbox One-os verziót.

Megmondom őszintén, hogy miközben települt a játék a Box-ra, végig azon gondolkodtam, hogy mennyire biztos vagyok abban, hogy a Ubi most tutira fullba tolta a kretént. Biztosra vettem, hogy a lehető legegyszerűbben fogják megoldani a dolgokat, és a lehető legkevesebb melóval próbálják majd a legújabb bőrt is lehúzni a sorozatról. És bár azért sok mindenben igazam lett, mégis szerencséjük volt. Igen, szerencse, mert a témával nagyon, de nagyon belenyúltak. Méghozzá olyannyira, hogy ez az, ami szó szerint elviszi a hátán és egyben lenyomja a torkunkon ugyanazt, amit immáron harmadszor is le akarnak a franciák.

A második részben szép volt minden, átjött a hangulat, viszont nem sikerült megtölteni a világot megfelelő tartalommal és időtöltéssel. Aztán jött a 3, ami sokak szerint a sorozat csúcspontja, hiszen mindent sikerült egy kicsit tovább fejleszteni, és egyben érdekesebbé tenni, így nem fulladt olyan hamar unalomba az egész. Tavalyelőtt jött a 3.5 illetve bocsánat, hivatalosan a 4. rész, ami pedig a vizuális látvány terén szó szerint Himalájai magasságokba emelte a szériát. Na, ezeknek a megkoronázása a Primal, amibe mindent beletettek amit csak tudtak (bár azért el is vettek innen-onnan) és a Frédi/Béni sármmal nyakon öntve üt a dolog, mint egy kőbunkó.

Az első 5 óra után kicsit az újszülöttnek minden vicc új érzés fogott el, mivel rendkívül jól szórakoztam annak ellenére is, hogy már itt láttam azokat a hibákat, amiket sokan felróttak a szériának a múltban. De annyira elkapja az embert a hangulat, hogy tátott szájjal rohangál Oros-ban (ez a világ neve), ami valójában az igazi főszereplője a sorozatnak. Bár jelen esetben ezt a posztot Takkar tölti be, aki egy angolul meglepő módón nem folyékonyan beszélő ősember, aki szeretné újra egyesíteni törzsét a Wenja-kat, amit a két másik ellenséges klán zilált szét a múltban. Nagyjából ennyi a történet, és egyben a játék felütése is, ezek után nem vár ránk más, mint belevetni magunkat a kőkorszaki kalandokba. A negyedik rész után ugrottunk egy elég nagyot, konkrétan 10ezer évet az időben, visszafelé. Szóval, aki gépfegyveres, lángszórós, tankos-romantikus kalandokra vágyik, az ezt a részt nyugodtan átugorhatja.

Aki mégis adna neki egy esélyt, annak így elől járóban súgom csak meg, hogy nem fog csalódni. A felállás ugyan az, mint korábban, a térkép egyik sarkából elindulva kell szépen felfedezni a világot. Őrposztokat és ez esetben kis tűzrakó helyeket elfoglalni, miközben összeszedünk mindent, amit csak találunk, hiszen a gyűjtögetés és a folyamatos cuccok gyártása még mindig esszenciális pillére a stílusnak. Viszont talán még soha nem volt ennyire élvezetes, hiszen az idősíkból kiindulva itt nem lehetett kisebb falvakkal, városokkal vagy akár járműves közlekedéssel feldobni a dolgokat, muszáj volt egy olyan élő-lélegző interaktív világot megteremteni ahol örömmel futkározunk ide-oda.

Napközben általában valamiért, éjszaka meg gyakran az életünkért, hiszen minden létező ragadozó ránk vadászik. Elsődleges feladatunk a történet fonalát tovább görgető küldetések mellett kis törzsünk népességének felduzzasztása. Első körben olyan kulcsfontosságú tagok kiszabadításával/megkeresésével, akik képességeikkel vagy eszközeikkel nagyban megkönnyítik a falu és persze a mi életünket is. Az egyik első ilyen „kolléga” nem lesz más, mint a nagyhatalmú sámán, aki rögtön meg is ajándékoz (pontosabban felébreszti bennünk) a vadakkal suttogó képességet, azaz innentől fogva képesek leszünk megszelídíteni akár egy kardfogú tigrist is.

Ezt úgy kell elképzelni, hogy adott x számú megszelídíthető vad, akiknek ha dobunk egy kis kaját és elég közel tudunk hozzájuk férkőzni, akkor bevetve „szuper képességünket” magunk mellé tudjuk állítani őket, mint saját kis háziállatunkat. Nyilván nem kell ecsetelnem, hogy milyen hatásfokkal tud egy kardfogú tigris vagy egy medve rendet vágni egy zsúfoltabb táborban. Bónuszként alapból kapunk egy baglyot is, akit akármikor előhívhatunk, és átvéve felette az irányítást szépen körbe tudjuk pásztázni a területeket, sőt ha rászánunk némi tapasztalati pontot, még bombákat is tud majd dobálni (éljen a korhű realizmus! - a szerk.) és természetesen ellenfeleket támadni. Ettől függetlenül én sohasem használtam, kizárólag akkor van értelme, ha valaki full MGS fan és kizárólag lopakodva szeretne kinyírni mindenkit.

Fegyverek terén sem lettünk túlzottan elkényeztetve, van egy íj, egy buzogány meg egy dárda. Ezeknek vannak alfajaik, de lényegében a funkciójuk nem fog változni, csak a hatásfokuk vagy eredményességük. Első olvasatra nem tűnhetnek túl soknak, de cserébe annál nagyobb élvezet aprítani velük a népet. Nincs is annál jobb, mint a feléd rohanó Bénit egy jól irányzót nyíllal fejbe lőni és végignézni, ahogy szinte egy hátra szaltót bemutatva távozik az örök vadászmezőkre. Illetve miket beszélek, van ennél is jobb, méghozzá a dárda! Na amikor Béni#2 szintén rohan feléd, és egy még jobban irányzott dobással konkrétan úgy kapod mellkasba, hogy 3 métert repül hátra, na az még egy közvetlen közelről leadott shotgun lövésnél is élvezetesebb. Lesz ezen kívül még dobókésünk, pontosabban kövünk, jó kis parittyánk, ami a kavicsokat teszi halálos fegyverré, valamint csapdák és bombák, amik pontosan arra valók, mint amire a nevük utal. Természetesen tudunk vadászni kedvenc állatkáinkkal is és a későbbiekben olyan képességekre is szert tehetünk, mint a medve és mamutlovaglás, amik azon kívül, hogy lényegesen felgyorsítják mozgásunkat és rettentő menő dolgok, elég hasznosak tudnak lenni nagyobb túlerővel szemben, vagy ha esetleg egy erősebb dögöt kell levadásznunk.

Apropó, képességek és fejlődés. Na, itt sem találták fel a spanyolviaszt, nagyjából ugyanúgy oszlanak el a passzív és aktív képességek, mint az elődök esetén, választhatunk, hogy életerőnket esetleg fegyvereinket, az állati dolgokat vagy gyűjtögetős szokásainkat javítsuk, illetve fejlesszük. A legtöbb magasabb szintű képesség azon kívül, hogy egy bizonyos karakterhez van kötve attól is függ, hogy mekkora éppen a falunk népessége és az adott mesterember jurtáját milyen fejlettségi szintre sikerült felhúzni. A populáció mérete több szempontból is fontos, először is minél többen vagyunk, annál több tapasztalati pont jár a tevékenységeink után, valamint van egy úgynevezett közös rejtekhely (illetve inkább egy ilyen univerzális kőláda-szerűség) ahova az embereink által összeszedett szajré kerül minden napfelkeltekor. Ezek lehetnek növények, botok, kődarabok, állatbőrök, nagyjából minden, amit mi is tudunk gyűjteni, viszont megspórolnak nekünk egy kirándulást, ha éppen kifogytunk volna valamiből. Mondanom sem kell, hogy egy közel 200 fős falunál azért már termelnek a srácok rendesen.

Nagyon sok kis mellékküldetés van, amit a fő szál mellett kaphatunk a főbb karakterektől valamint bóklászásunk során gyakran fogunk beleakadni honfitársainkba, akik vagy egy pár perc alatt teljesíthető kis feladattal bíznak meg, vagy konkrétan ki kell őket szabadítanunk az ellenség fogságából. Az ellenség pedig a már korábban említett két törzs, a kannibálokból álló Udam és a tűz mesterei, az Izila-ák. Itt is a szokásos formula van, vannak kisebb Bénik meg nagyobb Frédik, akiknek már jutott egy jó kis állatkoponya sisak, hogy ne lehessen őket insta-killezni és természetesen a bunkójuk is nagyobb. Vannak főellenfelek is, akiket majd szintén jól le kell gyakni, és sajnos nagyjából ennyi a történet. Ja és persze ez már többször kiderült, hogy valaki a Ubi-nál nagyon szereti a tudatmódosító szereket, mivel itt is (mint eddig minden részben), lesznek jó kis tripjeink. (Trip = olyan a saját elménkben játszódó minden szinten szürreális utazások, amiknek az elősegítéséhez alapfeltétel valamilyen tudatmosósító szer használata. Természetesen mi minden ilyet szerkesztőségileg elítélünk, ezt is a Wikipédiáról másoltam ki.) Ezek a jó kis utazások amúgy roppant szórakoztatóak és pont jókor is válnak elérhetővé, mindig jó egy kicsit kiszakadni a való világból, ami azért bármennyire is lenyűgöző eléggé repetitív tud lenni.

Sajnos a történetre megint nem fektettek akkora hangsúlyt, mint lehetett volna, sem a saját sem pedig a konkurens törzsek múltjáról vagy történetéről nem tudunk meg túl sokat, ami egyébként igaz főszereplőnkre és társaira is. Fentebb említettem egy fél mondatban azt is, hogy Takkar nem tud angolul, amivel igazából ara utaltam, hogy a készítők összedobtak (amennyire egy ilyet csak úgy összedob az ember) egy saját nyelvet, ami elég nagyot dob az élvezeti faktoron, ad egy egyedi hangulatot és bájt az egész játéknak.

Vizuális szempontból egy igazi mestermű a játék, legalább is konzolos szinten és bár One-on ez sem fut full hd-ban semmi okunk nincs a panaszra, teljesen rendben van a látvány. Minden mozog, él, fúj a szél, rohangálnak az állatok, fel lehet gyújtani szinte mindent, nem annyira zavaró a látótávolságot elfedő köd (de azért sajnos jelentős) sem és amikor a nyitó képsorok alatt az (ős)ember meglátja a vonuló Mamut csordát, az eléggé döbbenetes. (Ide szúrnám be így zárójelben azt, hogy Thomas kollegámnak megígértem, hogy megemlítem, hogy minden jámbor lelkű állatbarát vonjon le egy pontot a kezdő képsorok utáni sokk hatás miatt ahol ugye azt kell tennünk amit…). A hangok is nagyon rendben vannak ahogyan azt már megszokhattuk, felismerni messziről a különböző állatokat, minden recseg, ropog körülöttünk, közel tökéletes az élmény.

A játék elején még azon gondolkodtam, hogy mennyire nehéz dolgom is lesz, amikor majd pontozni kell, hiszen nekem biztos, hogy jobban befognak jönni olyan dolgok, amitől egy Far Cry veterán már üvöltve veti le magát a hegyről. Hiszen nekem az elmúlt részek teljesen kimaradtak, így nem untam meg olyan gyorsan a folyamatos gyűjtögetést, újdonság volt a Mamutlovaglás, hiszen nem lovagoltam az elefántokon és teljesen lenyűgözött a világ és a látvány, hiszen ez volt az első „új” generációs epizódom. Viszont olvasva az értékeléseket a neten, látván a kommenteket a játék rajongóitól érdekes módon mindenhol egyöntetűen pozitívak voltak a vélemények, mert annyira adja magát ez a kőkorszaki buli, hogy simán el tudjuk neki felejteni a negatívumokat. Akkor is, ha most találkozol a sorozattal először, és akkor is, ha az összes megvolt. Igen, nincs olyan érdekes történet, igen nincs benne gépfegyver és a legfájóbb talán, hogy teljesen kimaradt a többjátékos móka lehetősége, sem co-op sem pedig bármiféle multiplayer nem került bele. Viszont ettől függetlenül én nyugodt szívvel tudom ajánlani mindenkinek (ilyen is ritkán van) mert aki nem vár tőle többet, mint ami, jelen esetben egy remek, kényelmes tempóban eltöltött 20-30 órányi kalandot az garantálom, hogy rettentő jól fog szórakozni. Aki meg már unja a banánt és másra vágyik, az nyugodtan vonjon le egy pontot az értékelésből.