The Town of LightTeszt

Sétaszimulátorral lassan Dunát lehetne rekeszteni, az olasz LKA független csapata azonban szokatlan utat választott, és ijesztegetés helyett egy valós eseményeken alapuló személyes történet rendhagyó bemutatását választották. A Town of Light egy Renée nevű fiatal lányról szól, akinek az emlékein keresztül betekintést nyerhetünk egy valóságban is létező elmegyógyintézet lehangoló és sokszor megrázó mindennapjaiba, ahonnan sok beteg már sosem ment haza.

Az Ospedale Psichiatrico di Volterra nevű intézmény 1887-tól egészen a hetvenes évekig működött, fénykorában közel ötezer beteggel a falai között, és leginkább a korabeli orvostudomány szempontjából úttörő, ám rendkívül kegyetlen terápiás módszereiről volt hírhedt. A betegek napokig tartó ágyhoz kötözése, a hideg zuhany, vagy az elektrosokk-terápia bevett gyakorlat volt, a menthetetlennek ítélt betegeken pedig gyakran hajtottak végre lobotómiát. A lobotómia portugál feltalálója orvosi Nobel díjat kapott, és az ötvenes évek közepéig az Egyesült Államokban is gyakran alkalmazták, holott rendkívül kockázatos és morálisan megkérdőjelezhető orvosi eljárás volt (egyik leghíresebb áldozata a magatehetetlenné vált Rosemary Kennedy, aki 86 éves kort ért meg a saját teste foglyaként).

A Town of Light akár egy tényfeltáró interaktív dokumentumfilm is lehetne, a múlt eseményei azonban a súlyos mentális problémákkal küzdő Renée szemén keresztül elevenednek meg, aki emlékezetkieséstől, tévképzetektől és vad hallucinációktól szenved, és a már említett orvosi módszerek javán maga is átesett. A rémült, saját világából kiszakított kamaszlányról érdekes módon épp az orvosi feljegyzésekből nem derül ki, mi baja és mi állhat neurotikus viselkedése hátterében, saját zavaros emlékfoszlányaiból azonban több végigjátszás után kirajzolódik a szörnyű igazság.

Története tizenöt hosszabb-rövidebb fejezetből áll, és szinte mindvégig a kórház épületén belül, vagy annak környékén bolyongva próbáljuk keresni a válaszokat az emlékek hatására a lányban feltoluló kérdésekre. Miért nem jött érte anya és miért nem írt többé levelet? Miért bántották, ha ő csak tette, amit parancsoltak neki? Miért nem mondták el neki soha, mit miért tesznek vele? Mi történt az egyetlen benti barátjával, Amarával? A történet fordulópontjain Renée belső hangjaként eldönthetjük, hogy a józanság, avagy az őrület és a paranoia uralkodjon-e el rajta, hogy aztán ennek megfelelően gördítsük tovább a cselekményt a megváltoztathatatlan végkifejlet felé. Valahányszor másképp döntünk, más részigazságot tárunk fel, így a 2-3 óra hosszúságú, ám több ponton szerteágazó történet teljes megismeréséhez nagyjából négy végigjátszásra van szükség.

A ma teljesen elhagyatottan álló épületegyüttes omladozó, graffitis falait, rozsdás vaságyait és kerekesszékeit rendkívül lehangoló fotósorozatokon több művészfotós is megörökítette, a fejlesztők pedig élethűen lemodellezték, így kalandjátékukban virtuálisan mi is bejárhatjuk. A helyszíneket szürreális atmoszféra hatja át nem csak a rendszeresen megelevenedő múlt árnyai miatt, hanem mert ifjú narrátorunk valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva napjainkban barangolja be a funckióját vesztett szellemkórházat, holott 1938-ban került az intézménybe.

Az évszám azért is fontos, mert a nem sokkal később kitörő második világháborúból ugyan vajmi keveset érzékel az intézet falai között, sok szenvedése a háború miatti nélkülözésre vezethető vissza, márpedig a játék által felvetett témák közül az egyik leghangsúlyosabb a kiszolgáltatottság gazdasági, szexuális, és minden egyéb értelemben. A történelem alakulása legalább olyan fontos szerepet játszik Renée sorsának tragikusra fordulásában, mint az otthoni körülményei, és közvetlen környezete. Gyerekkori emlékeibe ugyanúgy beleszövődnek a Mussolinit éltető dalok, mint az őt kiközösítő osztálytársak, vagy a szigorú katolikus neveltetés, ami később állandó szorongáshoz vezet.

Lehetne még példákat hozni olyan apró mozzanatokra, amiktől a figyelmes játékos számára az egyszerű játékmenet ellenére is rendkívül összetett élménnyé válik a Town of Light. A fejlesztők legnagyobb érdeme, hogy legalább annyit mesél a helyszín és az olykor váratlanul felvillanó rémképek, amelyek hol valós emlékek, hol Renée legbelsőbb félelmeinek beteges megnyilvánulásai, mint a lány szájából elhangzó mondatok (amelyek döntéseink tükrében mindig változnak). Kevés játék hangolja össze ennyire jól a vizuális és verbális történetvezetést és építi ilyen jól egymásra az egyes rétegeket: a valóságot és a képzeletet, az általános és a személyes vonatkozásokat.

Játékként nézve nem tűnik nagy eresztésnek, hiszen meglehetősen nyugodtan, már-már unalmasan indul, és néhány kivételtől eltekitve tényleg csak csigalassan sétálunk egyik pontból a másikba a négyszintes kórház fokozatosan megnyíló szárnyaiba. Mégis, mivel hátborzongatóan valósághű az egész, egyre inkább beleéljük magunkat a világtól évekig elzárva élő, egyre megrázóbb dolgokat átélő és ezek hatására egyre közönyösebb lány helyzetébe, a záró képsorok láttán pedig végleg tudatosul bennünk, hány szerencsétlen mehetett keresztül hasonlókon. A megrázó befejezést továbbgondolva egyébként azt is kitalálhatjuk, miért kapta a játék a fény városa címet.

A Town of Light végig rendkívül nyomasztó, és zombik vagy bármiféle természetfeletti elem nélkül is félelmetesebb egy horrornál, mert valós eseményeken alapul és húsbavágóan közelről mutatja be egy elmegyógyintézet működését a 20. század első felében. Játékmenet szempontjából tipikus sétaszimulátor a műfaj minden rákfenéjével, érdekes témája és egyedi történetvezetése azonban kiemeli az átlagból. Bár szigorúan csak felnőtteknek ajánlott, aki a Layers of Fearhez hasonló horrorisztikus becsavarodást vár tőle, messzire kerülje el, aki azonban nyitott egy elmebeteg sajátos visszaemlékezésére, annak csak ajánlani tudom (amint kicsit lement az ára).