A tesztben látható képek a játék Photo Mode-jával készültek.

Sokféle élményt adhatnak a játékok. Méltathatjuk a remekül megírt történeteket, szívünkbe zárhatunk csodálatos karaktereket, elismerően bólinthatunk a játékmenet megoldásai előtt vagy átadhatjuk magunkat a zsigerig ható, kiváló zenéknek. És vannak az olyan játékok, mint a Hellblade.

Előre lelövöm a poént, [Ne csináld, ne mondd el!] a Hellblade nem a kimagasló játékmechanikák miatt marad sokáig emlékezetes. Sarkíthatnám a dolgokat azzal, hogy ilyen téren középszerűnek nevezem a játékot és talán nem is lenne annyira valótlan. [Ne mondj ilyet!] A Senua's Sacrifice igazi ereje pontosan abban rejlik, amit sok esetben másodlagosnak szokás tekinteni. A körítésben. [De miért?]

A történetnek nevezett váz alapja Senua küldetése, aki dacolva a veszélyekkel és a sikertelenséggel, alászáll a viking alvilágba, hogy megmentse egykori kedvesének lelkét. [A bolond.] Nincs azonban egyedül, megannyi mentális társa közül legérdekesebb Druth lesz, aki nem pusztán az életben maradáshoz szükséges tanácsokkal látja el, de az út során beavatja Senuát az északi mondakörbe, ennek során pedig nem csak Odint és Thort ismerhetjük meg, hanem a kevésbé népszerű isteneket és egyéb lényeket, akik a 9 világot lakták.

És ha már a hangokra utalást tettem. [A mikre?] Ez az az eleme a játéknak, amivel leginkább kiemelkedik a tömegből. Már a főmenüben tudtunkra adják, hogy a Hellblade bizony fejhallgatóval játszva az igazi, és ezt csak megerősíteni tudjuk. [Ahogy mondja, bizony.] Nem pusztán a Senua fejében folyamatosan zajló párbeszédek miatt, hanem mert a készítők nemes egyszerűséggel kihagyták a HUD-ot a játékból, így minden információt abból kell leszűrnünk, amit látunk és hallunk.

A hangok a harcok során is nélkülözhetetlenek lesznek, hiszen pusztán ezek segítségével tudunk életben maradni a nagyobb túlerővel szemben. Mivel az ellenfeleink fölött nincs életerő, valamint az operatőr helyezkedése sem ideális, ezért az összecsapások során az arctalan suttogók jelentik a legjobb taktikát. Ők ugyanis szüntelenül figyelmeztetnek minket, ha egy támadás elől kitérni célszerű, ha valaki a holtterünkből akar támadni, vagy ha az ellenfelünk már csak a kegyelemdöfésre vár. [Nem kell megköszönni.]

Hasonlóan szokatlan megoldást használnak a különböző puzzle feladványok, melyeket leginkább egy gyerekjátékhoz tudnánk hasonlítani. [Még hogy játék. Ostobaság!] Ezeknél az előre meghatározott alakzatok körvonalát kell megkeresnünk általában a körülöttünk lévő tereptárgyak segítségével. A mechanika egyszerű, ám néha könnyű elsiklani a dolgok felett, ilyenkor jön jól Senua bomlott elméje, a megoldások közelében ugyanis felizzik az adott szimbólum a szemünk előtt, ezzel jelezve, hol is kell keresnünk a megoldást.

A harcok egy mechanikáját már említettem, most pedig magáról a harcrendszerről kell néhány szót ejtenem. [Már éppen ideje volt.] Nem a Hellblade fogja feltalálni a spanyolviaszt ezen a téren, a rendelkezésre álló szisztéma egyszerű, de hatásos. A karddal előidézhető kétféle erősségű támadás mellé kapunk egy közelharci csapást is, mely leginkább a pajzzsal rendelkező ellenfelek kibillentésére lesz hasznos. Védekezési oldalon pedig kapunk egy egyszerű blokkolást, melyet jól időzítve rögtön ellentámadást kezdeményezhetünk, illetve el is ugorhatunk a felé irányuló csapások elől. A pontot az i-re a Druth-tól kapott mágikus tükör teszi fel, mely támadásaink és jól időzített védekezéseink után energiával töltődik, kellő töltöttség után pedig szabadjára engedhetjük erejét. Ennek szerepe kettős, az egyszerűbb ellenfelek ellen egyfajta bullet time-ként funkcionál, [Ami tök jól néz ki egyébként.] a veszélyesebb árnylényeket azonban csak ennek segítségével tudjuk sebezni.

A hangok elismerő méltatása mellett [Köszönjük.] a látvány a Hellblade másik erőssége. Ahogy a táj egyik pillanatról a másikra változik Senua körül annak függvényében, hogy a lány milyen lelki állapotba kerül, ennek köszönhetően pedig sokkal inkább részesei lehetünk a pokoljárásának. A dolgokat csak tetőzi, amikor ezeket a változtatásokat mi magunk idézzük elő, ráadásul néha elképesztő gyorsasággal és intenzitással tesszük meg. [Ezért csak magadat okold!]

Bár egyedi ötletek és megoldások terén mindenképpen kiemelkedő a Hellblade, sajnos rossz megoldásai is akadnak bőven. Ezek legtöbbje pedig a harcokhoz köthető. A harcrendszer bár nem kimondottan mély, a célnak tökéletesen megfelel, ezért emiatt nem marasztalhatjuk el. Az viszont, hogy a HUD teljes nélkülözése miatt nincs normális becélzási rendszer, valamint, hogy a kitéréseket sokszor nem tudjuk rendesen irányítani, egy idő után kellően frusztrálóvá válik. Főleg a végjátékhoz közeledve, ahol nem csak a harcok száma ugrik meg, de az egyidejűleg ránk eresztett ellenfelek száma is. Mindezek mellett [Vagy pont ezek miatt.] a bossfightokat azonban nem érheti rossz szó. Nincs belőlük túl sok, viszont mindegyikük egyedi.

A zseniális színészi munka azonban csak dicsérő szavakat érdemel. És nem kifejezetten csak Melina Juergens alakítása, aki Senuát keltette életre, hanem a további szinkronok, elsősorban Druth és Senua apjának orgánuma. Hasonlóan pozitívan tudunk [Tudunk?] értekezni a helyszínekről és a feladványokról, előbbiek ugyan meglehetősen lineárisak, mégis elképesztő hangulatot árasztanak, ráadásul kellően változatosak is. Mindezeket csak megfejeli a néhol teljesen tudatosan háttérbe vonuló zenei részleg, hogy aztán még nagyobb hatással robbanjon be pont ott, ahol szükség van rá. A végső összecsapások alatt felcsendülő betétek során tényleg úgy érezhetjük, mintha valóban az istenek csatájában és a világ pusztulásában, a Ragnarökben vennénk részt.

A Hellblade azon ritka játékok egyike, amelyik nem akar fölöslegesen játszani az időnkkel és elnyújtani az egyébként sem hosszúra tervezett utazást. Az egyetlen kiegészítés, amivel szolgál, a már korábban említett Druth által előadott regék, különböző rúnák megtalálásával érhetőek el, ezek azonban egyfelől teljesen opcionálisak, másrészről megtalálásuk nem jár különösebben nagy erőfeszítéssel, viszont tökéletesen beleillenek a játékba és kellően érdekesek is, vétek lenne tehát kihagyni őket.

Egy szó, mint száz, a Hellblade az idei Egyedi Játék. Szokatlan alapkoncepció, nem kevésbé kirívó megoldásokkal, melyek néhol kicsit félresiklanak, az összhatás és a korábban sosem tapasztalt élmény miatt azonban mindenképpen olyan játék, ami megérdemli a figyelmet. Mi bátran csatlakoztunk Senuához a küldetése során és bár néha valóban megingott a józanságunk, ép ésszel értünk az utazás végére. [Vagy mégsem?]