Cartel TycoonKorai örömTeszt

Az iparmágnás szimulátorokat valószínűleg nem kell bemutatni, de ha mégis, a műfaj aranykorából elég megemlítenem a Transport Tycoont, vagy a közelmúltból a Rise of Industryt. A cél, hogy gondos mikromenedzsment és optimalizált logisztika útján gazdasági egyeduralomra törjünk. A Cartel Tycoon azonban egy kicsit más. Részben nyilván azért, mert egy (fikcionális) dél-amerikai ország kartel fejeként nem csak ételt, italt, vagy egyéb legális és unalmas javakat kell előállítanunk és értékesítenünk, hanem ópiumot, kannabiszt, kokaint, vagy épp metafetamint. Ez pedig azzal jár, hogy a törvény keze és lába ott fog ütni-rúgni, ahol ér, a „családunk” tagjai néha kicsit megölik egymást, a drogokból befolyt mocskos pénzeket pedig lóhalálában kell tisztára mosni.

A sztori mód egyelőre lényegében egy tutorial, és sajnos nem a jobbik fajtából. A mechanikákat nem magyarázza el elég alaposan, amiből elkerülhetetlenül következik néhány ballépés a játékos részéről, melyek aztán bőven elegendőek lesznek ahhoz, hogy az első próbálkozás kukába kerüljön. A mentés ugyanis automatikus, csak egy példányban létezik, és ha elfogy a pénz, a játéknak vége. Egyfajta ironman mód, ami még csak nem is opcionális. Érdekes azonban, hogy a kartel fejének lehullásával még nem ér véget a móka. Ekkor a második legnagyobb rangú capo veszi át a helyét, igaz, az ingatlanok és a városok feletti befolyást szinte nullára redukálva. Az ötlet jó, de gyakorlatban ebből - a jelenlegi szabályok szerint - nagyon nehéz, ha nem lehetetlen visszajönni.

A térkép és adottságai fixek, nincs random faktor. Sandbox módban a kezdőzóna szabadon választható, ami a hézagos tutorial és a durva balansz gondok miatt végképp nem az újoncoknak kedvez. Tehát kezdésnek mindenképp a sztori mód javasolt, és jó eséllyel ez sem lesz elsőre egy diadalmenet: elég egy meggondolatlan építkezés vagy kutatás, és a büdzsé összeomlik. Vagy egy rosszul kiválasztott harc (ami egy elég egyszerű, „a nagyobb szám győz” mechanika), ami addig generálja a terror nevezetű faktort, hogy már a nyugati világ összes bűnüldözői szerve minket akar, miközben előfordulhat, hogy még az első spanglit sem csempésztük ki a birodalmunkból. Ha egy kicsit többet költünk a legális pénzből, az újságírók kiszimatolják, és döntésünktől függően ismét növekszik a terror. Megöleted egy saját embered, mert túl sok pénzt akart? Terror. Olyan városon szállítasz át árut, ami még nem a tiéd? Terror. Ismét, az elgondolás jó, a kivitelezése már kevésbé. Egyrészt azért, mert a terror csökkentésére szánt lojalitás aránytalanul sok tisztára mosott pénzhez, városbeli épület megvételéhez és időhöz van kötve. Másrészt pedig a terrornak öt mérföldköve van (egyre erősebb és büntetőbb igazságszolgáltatási szervek), amiket utólag már nem tudunk deaktiválni, legyen bármennyi, a kioltására szánt lojalitásunk.

A patent logisztika kialakítása persze szórakoztató tud lenni, de egyelőre itt is a csiszolatlanság érzése uralkodik. Az például remek, hogy észszerű keretek közt minden termelői épület át tud állni más javak termelésére (pl. mák helyett zöldségre, marihuana helyett kávéra, stb.). Ahogy az is, hogy a föld adottságai nagyban meghatározzák egy-egy kábszi hozamát. Sőt, capoink is lehetnek tehetségesek egy-egy tudatmódosító növény termesztésében, betakarításában, de akár értékesítésében is. Viszont a termelés átláthatatlansága, a szűkös költségvetési keret, valamint a tároló- és csempészpontok szűkös kapacitása miatt nagyon könnyű elszámolni a dolgokat. Márpedig egy repülőtér, aminek a hangárjából tucatszámra dobálják ki a felesleges kokaint, érthető módon elég gyorsan felkelti a rendőrség figyelmét. Abból pedig nyomozás, lefoglalás, és igen, kitaláltátok, terror lesz a jussunk.

A prezentáció rendben van, a low-poly grafika és az autentikus dél-amerikai zenei aláfestés jól megágyaz a témának. Viszont magára a játékmenetre még rengeteg munka vár. A dolgok mai állása szerint a kidolgozatlan és frusztráló mechanikák nyomják rá a bélyegét a Cartel Tycoonra. Még nem említettem a capoink lojalitás rendszerét, ami hosszútávon kész anyagi csőd, a pénzmosás szűk keresztmetszetét, a kutatások hatalmas pénz- és időéhségét, vagy azt, hogy nem lehet nyerni (komolyan, technikailag lehetetlen, mert nincs végcél). Annyira könyörtelen, hogy az ihletként szolgáló Escobar karrierjének nem a csúcsára, sokkal inkább az utolsó periódusára emlékeztet. Vagy ő magára.