Én még soha… Van ez a közösségi játék, amikor mondok valamit, és a társaságban, akinek szintén ismerős a szituáció, az utána csinál valamit. Általában iszik. Na, most valószínűleg kevesen nyúlnak majd a bambi után.
Nagy tételben fogadnék rá, hogy nem vagyunk sokan, akik még nem játszottak a Far Cry széria legalább valamelyik részével. És az a helyzet, hogy lehet, nem most kellett volna elkezdeni. Nyilvánvaló, hogy hatalmas potenciál van a sorozat játékmechanikáiban és a grandiózus, szabadon bejárható térből felépülő, aránylag komplex világaiban. Nyilván nem véletlen, hogy alapvetően egy sikerszériáról beszélünk, de a New Dawn, azzal együtt sem kifejezetten meggyőző, hogy a kötelező köröket biztosan hozza. A grafika a látványvilágot tekintve pazar, technikai problémákba nem ütköztünk, az RPG-elemek pedig kellően visszafogott mértékben kerültek integrálásra ahhoz, hogy inkább vonzóak legyenek, mint idegesítőek olyasvalaki számára, aki akció-FPS-t vásárolt és nem más műfajban induló terméket. De a New Dawn ezzel együtt is üres.
A történet a Far Cry 5 közvetlen folytatása, ami mint tény, önmagában teljesen újszerű. Ezt leszámítva minden ismerős lesz, inkluzíve a térképet, mínusz a kategorizálást, ami nem csak a fegyverekre és képességekre, illetve a társak kompetenciáira vonatkozik, de az ellenfelekre is, legyenek azok két vagy négylábon járó entitások. A legnagyobb kihívást a játékban lényegében ez jelenti. Ne menjünk vagánykodni magas szintű ellenfelekhez, mert nem lesz jó vége. Másrészről viszont a játék felépítésének köszönhetően igen nehéz bajba kerülni, bár, ha nagyon igyekszünk, nem lehetetlen.
Az atomrobbanás után 17 évvel már élhető a felszín is, sőt, virágzó és nem mellesleg gyönyörű is. Színes, élettel és főleg nyersanyaggal teli. Azért békésen legelésző posztapokaliptikus patásokat az ember (de legalábbis a jó eséllyel pszichiátriára tartozó problémával nem rendelkező) nem szívesen öldös halomra. Viszont ha valami agresszív ragadozó ránk ront, (ebből van bőven), nem csak az életünket menthetjük, de értékes cserealapot is jelentenek. A kraftolás viszont nagyon rövid ideig köti le a játékost, legalábbis, ha az én vagyok, a küldetések pedig kevéssé jelentenek kihívást, főleg, ha csapatban játszunk. Valahogy hiányzik a motiváció a fejlődésre, az pedig elég szerény hajtóerő, hogy majd akkor minden jó, de minimum jobb lesz. A történet elég keretszerű, a karakterek idegenek és távoliak, a feladatok pedig kevés kihívást jelentenek. Nyilván lehet variálni a nehézségi szintekkel, de ha fokozatosan emeljük az ingerküszöböt, maximum irritáló lesz, hogy indokolatlanul sok fejlövés kell az ellenséges elemek pacifikálásához és nincs pontos irányzék sem, hogy merre vagyunk arccal. Asszisztenciával viszont akár háttal is állhatnánk a megjelenítőnek, akkor is garantált lenne a találat. Arról nem is beszélve, hogy igen nagyvonalúan bántak a hitbox-szal, a fegyverek pedig érthetetlenül könnyen kezelhetőek és túlzóan precízek. Még az elsőként összetákolható fűrészlapvető is. A fegyveres harc nem kifejezetten realisztikus, de legalább hatékonyan lehet rendet tenni. Kivéve, ha magasan a szintünk fölött álló ellenféllel van dolgunk, mert akkor végül is mindegy, milyen pontosak és gyorsak vagyunk.
A konfliktusok forrása ezúttal is jól körülhatárolható. A békés közösséggel szemben ismét egy erős vezetővel rendelkező csoport áll szemben. Pontosabban vezetőkkel, akik lényegesen kidolgozatlanabb és súlytalanabb karakterek, mint a korábbi főellenfelek. Alapvetően nem feltétlenül jutna eszembe ezen rugózni, de maga a játék nem kötött le annyira, hogy ne tűnjön fel az Ikrek hatalmának mibenléte. Vagyis annak hiánya. A Próféta nyilvánvaló legitimációval rendelkezett, Vaas kegyetlen, karizmatikus és főleg kiszámíthatatlan volt, Mickey és Lou viszont azon kívül, hogy vagányak, aránylag csinosak és impulzívak, lényegében semmi olyat nem mutatnak, ami megalapozná az autoritásukat egy posztapokaliptikus, rendezetlen és erőcentrikus világban. Egészen konkrétan kliséket vonultatnak fel, a funkciójuk pedig mindössze annyinak látszik, hogy kényelmetlenséget okozzanak nekünk. Mi viszont ugyanolyan arc- és gyökértelen karakterek vagyunk, mint azok, akiknek segítünk és akik ellen harcolunk. Történetnek elég sovány, hogy az eleve adott alapszituációra (atomrobbanás, a „szép új világ” kezdetei) építkezve, a kvázi felmentőseregből egyedül mi éltük túl a szinte szatirikusan eltúlzott karakterisztikájú ellenséges banda támadását, és nekiállunk segíteni újjáépíteni Hope megyét. Egy nyomorult szó nélkül, mintha ott se lennénk.
A Far Cry New Dawn nem teljes értékű epizódként került kiadásra, lényegében egy spin-off, ami a Far Cry 5 történései után veszi fel a fonalat és mutatja be a legalább egy évtizedig tartó nukleáris telet követő újjáépülés és -építés folyamatát egy olyan világban, ami ugyan gyönyörű és közel határtalan, de sokkal több tartalmat és lényegesen több mélységet érdemelne. Engem kifejezetten zavart, hogy a saját karakterem szinte szellemként mozog, az NPC-k alig reagálnak a jelenlétünkre, az interakciók üresek, a motiváció pedig ebben a formában elégtelen. A sorsfordító küzdelmek pedig siralmasak. Ezzel együtt lehet szeretni a New Dawn világát, káprázatos tájképek rajzolódnak ki és valóban eleven környezetben mozoghatunk, ami még akkor is lenyűgöző, ha a történet és a játékmenet különösebben, de leginkább egyáltalán nem köt le. Ha valaki hirtelen felindulásból nekiállna a Far Crynak, ne a New Dawnnal kezdje, kiegészítő tartalomnak viszont első ránézésre is biztosan tetszetős lesz.