The OccupationTeszt

A The Occupation a nyolcvanas évek Nagy-Britanniájának egy alternatív történelmi síkján játszódó politikai thriller, amelyben egy sajátos módszerekkel dolgozó oknyomozó újságírót alakítva nyomozunk egy robbantásos merénylet ügyében, méghozzá valós időben.

1987-ben járunk egy észak-angliai városban, a fiktív Turing Cityben, ahol a feltehetőleg kormányközeli kapcsolatokkal rendelkező Bowman Carson Group cég főhadiszállása található. Pár hónappal korábban az intézmény egyik épületében robbantás történt, amely során huszonhárom dolgozó életét vesztette, és amelynek elkövetésével a cég egyik alkalmazottját vádolják. A terrorizmussal gyanúsított férfi pechére még bevándorló is, ezért a tragikus esetet követő társadalmi nyugtalanság egyre erősödő idegengyűlöletbe és erőszakos lázongásokba csap át. A Bowman Carson egy többek közt az egyéni szabadságjogokat megnyirbáló és nyíltan bevándorlóellenes törvénycsomaggal, a Union Acttel oldalná meg a helyzetet, ezen a ponton pedig lehetetlen nem észrevenni a történet Brexites párhuzamait.

A fejlesztő White Paper Games tudatosan készít sokakat érintő társadalmi problémákkal foglalkozó narratív játékokat (ld. előző kalandjátékuk, a demenciát feldolgozó Ether One), ezúttal azonban az eredeti ötleteket és a játék világába tett rengeteg szeretetet aláássa a frusztráló megvalósítás.

Néhány intermezzót leszámítva Harvey Miller oknyomozó újságírót irányítjuk, aki Miller jelentés címen ír könyvet a pár hónappal korábbi robbantásról, és ügynöke révén érkezik a Bowman Carsonhoz, hogy a cég három fontosabb alakjával interjút készítsen a végzetes estéről. A csavar ott van a dologban, hogy eleve korán érkezik, így mindegyik interjú előtt van ideje kicsit körbeszaglászni, és nem feltétlenül legális módszerekkel minél több információt és tárgyi bizonyítékot összeszedni a beszélgetésekig. A Deus Exből ismerős módon szellőzőkben kúszva és ablakokon bemászva juthatunk be irodákba, hogy meghallgassuk a dolgozók üzenetrögzítőjét, de lopkodhatunk ajtónyitó ID kártyákat, vagy papírfecnikről begyűjthetünk ajtónyitó kódokat és számítógépes jelszavakat is. A hasznosnak tűnő emaileket floppyra mentve ki is nyomtathatjuk vagy el is faxolhatjuk, később pedig szinte már hackerkedhetünk is belsős programok futtatásával, de néha a régimódi hallgatózás, vagy a biztonsági őrök szokásainak kifigyelése is célravezető. Megfigyeléseink és feladataink Miller noteszában vannak vezetve, míg a tárgyakat és feljegyzéseket az aktatáskájába pakolhatjuk.

Mindez valós időben zajlik, vagyis amikor az első megbeszélésünk 16 órakor lesz a cég PR-osával, mi pedig 14:58-kor érkeztünk meg, akkor tényleg egy óránk van a tőlünk telhető legjobban felkészülni. Az idő múlását a karóránkra pillantva követhetjük, és mivel mások számára is telik az idő, bizonyos szereplők bizonyos időpontokban hagyják ott az irodájukat, hogy elintézzenek valamit, a takarító adott időpontban megy kitakarítani némelyik helyiséget, a csipogónkon néha üzenetet kapunk, hogy két perc múlva számítsunk hívásra a közeli telefonfülkében, és így tovább.

Ez egy zseniális ötlet, amitől nem csak valósághű az egész nyomozósdi, de tétje is van, hiszen minden perc számít. Ráérős bámészkodás és az ismeretlen helyszín alapos felderítése helyett sietnünk kell lehetséges nyomokat találni, és alaposan megemeli a vérnyomást, amikor egy irodába beslisszolva azon izgulunk, nehogy ránk nyisson az őr, amint épp elmerülünk valaki számítógépes levelezésében, vagy a széfjét próbáljuk kinyitni. Persze ilyen helyiségekben eleve nincs is semmi keresnivalónk, ezért az idővel úgy kell versenyt futnunk, hogy közben a legtöbbször még lopakodunk is, és ha úgy alakul, akkor valaki asztala alá kucorodva várjuk, hogy ismét tiszta legyen a terep.

Ez egészen addig hangzik szuperül, amíg rá nem jössz, hogy a játékban egyáltalán nem lehet menteni, hanem majd ő ment a több mint egyórás fejezetek végén, ha pedig menet közben nagyon elszúrsz valamit, ott kell hagynod a gépet, vagy egy bug miatt elakadsz, mint én több esetben, akkor kezdheted az egészet előlről. Világos, hogy ez szándékos dizájndöntés, mert így még inkább van tétje minden tettünknek, és még idegőrlőbb, ahogy telnek a percek, de a jelenlegi technikai problémák mellett ez oltári nagy kiszúrás. Amikor PS4-en a bevezetőben a falba szorulva óbégatott az őr, az még nekem jött jól, de aztán az első fejezetet háromszor is újrakezdtem, mert egyszer beragadtam a szellőzőbe, egyszer lebuktam és az NPC többszöri felszólítására sem tudtam elhagyni a tiltott helyiséget, mert elállta a kijáratot, egyszer meg a fejezet legvégén nem indult el az átvezető. Ezen a ponton erősen érett a formabontó „végig sem viszem, csak írok róla egy rage reviewt” gondolata, de aztán mintha a játék is összeszedte volna magát, és végül sikerült végigvergődnöm rajta.

Sokkal boldogabb ettől sem lettem, mert a menet közben egyre ismerősebb kliséket bedobó történetet végül olyannyira nem én írtam a tetteimmel, hogy egy bináris választással ért véget, azt pedig már a bevezetőben lelőtték, hogy ki a felelős a robbantásért (bár a motivációk valóban csak a befejezésre derülnek ki). A főszereplők kidolgozottsága, szinkronja és a világépítés egyébként példás, és a Manchesterszerű angol iparváros hangulatát is nagyon jól megragadja a műfajokat sajátosan ötvöző játék, de ezek kicsit mind elsikkadnak a politikai krimi zavaros és szükségtelenül túlbonyolított részletei mellett. A bejárható helyszínek részletgazdag felépítése, valamint a rengetegféle lehetséges útvonal és megoldás ugyanúgy az újrajátszhatóságot erősítik, mint a sok plusz információ, ami elsőre kimarad, de az egész élmény annyira tömény és frusztráló, hogy csak kevesek fognak másodjára is belevágni. A további bugok sem segítenek, például amikor felvett tárgyak tűnnek el a tárgymenüből, vagy feljegyzések nem kerülnek be az aktatáskába, a szándékosan nehézkes irányítást pedig még nem is említettem. Ez ugyanúgy szándékos, mint a mentés hiánya, hiszen ritka adrenalinpumpáló egy floppyt egy műanyag csőből kihalászni, aminek először le kell csavarni a tetejét, de a játék élvezetét főleg konzolon jelentősen rontja (egérrel jobb a helyzet).

Igazi kihagyott lehetőség a jelenlegi formájában sok türelmet igénylő The Occupation, amely így az eredetinél is szűkebb réteget fog csak tudni megszólítani, és legérdekesebb ötlete, a valós időben nyomozás is egyszerre a legjobb és legrosszabb benne, mert a történethez hasonlóan amikor működik, akkor fantasztikus, amikor meg nem, akkor nagyon nem. Nagy kár érte, mert kilenc ember négy éven át keményen dolgozott rajta, és a maga nemében tényleg egészen egyedi kalandjáték, amely azonban túlságosan visszaél az ember idejével. Egy kiadós bugirtás azért sokat javíthat az összképen.

***The Occupation | Platform: PC, PS4 (tesztelt), One

Fejlesztő: White Paper Games | Kiadó: Humble Bundle***