Nagyjából két év kellett a Nintendo Switch startja után, hogy végre beérjenek azok a belső fejlesztésű címek, amik nem jelentek már meg egy korábbi generációban, és/vagy nem ezer éve kezdték el fejleszteni őket. A Yoshi's Crafted World ha nem is első fecske, de mindenképpen egyike azoknak a címeknek, amelyek a gép “platformer-mennyország” státuszát fenntartani hivatottak. A “Kézműves Yoshi” megnevezés elsősorban a vizuális körítésre utal, színes, ízlésesen körbevágott és hajtogatott kartonpapírokból, valamint összevarrt szövetdarabokból áll össze a játéktér. Ne csak statikus elemekre gondoljatok, mert a játéktér amennyire lehet, él: hurkapálcás madarak repülnek a háttérben, a pályaelemek fel-le mozognak, néhány eszközre pedig fel is szállhatunk. Talán leginkább pont a nemrég 3DS-re is újra megjelent Kirby's Extra Epic Yarn képi világának egységessége ugrik be a YCW-vel játszva. Nem csak egyedi stílusa, hanem következetessége és a mechanikával való ügyes összekötése miatt is. A kézimunka ugyanis nem csupán a képi körítést adja, de egyben az alapját is képezi a tennivalóknak.

Ha kékvérű platformernek nem is lehet nevezni a Yoshit, a műfajra jellemző elemek így is dominálnak. A játékmenet ugyanakkor (néhány speciális szakaszon kívül) egyáltalán nem gyors, szinte mindenhol meg lehet állni, vissza lehet fordulni (akár a pálya végétől visszagyalogolhatunk az elejéig) és lehetőség van átgondolni, hogy mit hagytunk el, bár vannak olyan tárgyak, amikre egy nekifutásból csak egyszer kapunk esélyt.

Amúgy kis túlzással minden a tojások körül forog. Yoshi egy nyalintással be tudja kapni az ellenfeleket és azonnal tojást gyárt belőlük, amelyek kígyóként tekeregve követik az útját. Ezen a ponton az alapvetően kétdimenziós pályák térben is jelentőséget nyernek, a tojásokkal ugyanis mélységben is lehet célozgatni, az elő- vagy akár a háttérben megbúvó elemekre fókuszálva.

Bár elakadni soha nem fogunk a muníció hiánya miatt (hiszen a továbbjutás szempontjából kritikus szakaszoknál mindenképpen meg van oldva az utánpótlás), a gyűjtögetés szempontjából fontos, hogy okosan és ügyesen bánjunk velük. Már csak azért is, mert a játékban minden a gyűjtögetnivalók körül forog, ezzel az újrajátszást nem csak ösztönözve, de bizonyos szempontból már-már ki is kényszerítve. Éppen ezért nem könnyű választ adni arra sem, hogy mennyire könnyű a Yoshi's Crafted World. A pályákon végigdöngetni egyáltalán nem nehéz, még a nehezebb fokozaton sem, ami igazából egy gyengébb “normalnak” felel meg. Viszont mindenhol mindent összegyűjteni, na az már egy sokkal nehezebb feladat. Minden pályán vannak eldugott virágok, érmék, de még a maximum életerős végigvitelre is figyelni kell, mert azért is jár jutalom. Aztán minden szakasz újrajátszható megfordított változatban is, azaz a két dimenziós teret 180 fokkal elfordítva, a végétől az elejéig, ami azért vicces, mert ilyenkor látszik nagyon, hogy nem csak a hátterek, de az előterek is pontosan olyan alapossággal vannak kidolgozva. Ezeken a fordított pályákon a feladat is más, elkóborolt kutyusokat kell keresni. De még ez sem a vége, kb. százötven egyedi karton levadászására is megbízást (és siker esetén virágot) kapunk, ezen a ponton pedig elkezd recsegni-ropogni az egyébként gyönyörűen felépített papírgépezet. Ez ugyanis már nem az érdekes, esetleg kihívással teli elfoglaltság, hanem a ló túloldala a maga pepecselős, unalmas, keresgélős játékmenetével. Persze ki is lehet hagyni, de hát mit ér egy Nintendo platformer a kimaxolás vágya nélkül, nem igaz?

Szerencsére a pályák eléggé változatosak és nagy számúak ahhoz, hogy a gyűjtögetés nélkül is kielégítő legyen az összkép (bár a végigjátszási idő tekintetében nem mindegy, hogy öt vagy tizenöt óráról beszélünk, a két megközelítés között ugyanis nagyjából ennyi a különbség). A szokványos szintek mellett van, amelyen kötött vonalon haladva a lövöldözésre kell koncentrálnunk, másokon magától is scrollozódik a pálya, így sietni kell, megint mások puzzle elemekkel operálnak vagy pedig egy nagy kutyát vonnak be második szereplőnek, aki keresztül tud jutni olyan szakaszokon is, ahol Yoshi nem. És vannak igazi gyöngyszemek is, imádtam pl. azokat a japán környezetben játszódó szinteket, amelyeknél többször papírfalak mögött csak az árnyékok látszódtak, így akadályozva, de egyben érdekessé téve az előrehaladást. Ugyanekkora kedvenc lett életem egyik legkirályabb főellenfele, az első Yoshi's Island legelső boss-át idéző nadrágos strandlabda is, nagyszerűen hozva a japán játékokra mindig is jellemző, kedvesen elvont komolytalanságot.

Összességében a YCW természetesen ugyanolyan precíz alkotás, mint minden Nintendo platformer, életkorban elég univerzálisan ajánlható, a nehézsége viszonylag jól skálázott, de mindenki vegye figyelembe, hogy a kihívás elég alacsonyról indul. Nagyon jól játszható kettesben, két azonos értékű Yoshival, gondolhatjátok, hogy ha egyedül se túl nehéz, milyen lehet ketten. Rengetegszer volt amúgy olyan érzésem, hogy egy Best of Nintendo játékkal játszom, amiben állandóan bevillannak a 2D és a Paper Mario epizódok (ez utóbbi különösen), a Donkey Kongok, a Kirbyk és kétségtelenül a korábbi Yoshi játékok, de eközben mégis képes megtartani egyediségét. Ezt pedig egyáltalán nem csak a vizuális világának köszönhetően sikerül elérnie (bár kétségtelenül sokat segít a dolgon a képi stílusa). Aki tehát szereti a cég platformereit, ne sokat gondolkodjon a vásárláson, (a) Yoshi pont akkor akkora király, mint régebben volt.