Monkey King: Hero Is BackTeszt

A Monkey King: Hero Is Back elindítása után pár perccel olyan érzés fogott el, mintha visszaugrottam volna néhány generációt az időben. Nem arról van szó, hogy megfiatalodva újra gyereknek éreztem magam a játéknak köszönhetően, inkább az volt a benyomásom, hogy ismét azt tapasztalom, amikor egy sikeres könyv/film/sorozat mellé kötelezően járnia kell egy videojátéknak is.

A fenti ténnyel önmagában semmi gond nem lenne, azonban azzal a tendenciával már igen, hogy ezen címek közül elenyésző számmal került ki olyan, mely valóban méltó feldolgozás és egyben jó játék is volt, a legtöbbjük csak az árukapcsolás miatt kényszeresen jött létre. Sajnálatos módon a Monkey King is ebbe a kategóriába tartozik. A történet elején megismerhetjük Sun Wukong, vagyis inkább Dahseng - mivel a játék rendre így hivatkozik rá - legendáját, ahogy egyszerű majomból az istenek által is rettegett lénnyé válik. A mítosz ezen abszurditását nem áll szándékomban becsmérelni, hiszen a Nyugati utazás az évek során kapott nem kevés remek feldolgozást vagy nyújtott inspirációs forrást különböző produktumokhoz.

A történelmi gyorstalpaló után ugrunk egy keveset az időben, 500 év röppen el Dahseng Buddha által kiszabott büntetését tölti, amikor egy fiú rátalál egy barlangban, miközben szörnyek elől menekül. A véletlenek szerencsés egybeesésének köszönhetően kiszabadítja a rabot börtönéből, aki nyújtógyakorlatként jól elpáholja a rémpofákat. Legnagyobb bánatára azonban egy különleges béklyóval van megáldva, mely csak akkor kerül le róla, ha jót cselekszik, ami nagyjából szöges ellentétben áll az ő terveivel.

A fentiekből könnyen deriválható, hogy a játék történeti szála Dahseng morális fejlődéséről szólna, miközben folyamatosan nyeri vissza képességeit, míg végül ismét a legendás királlyá válik. Az egyetlen igazi gond ezzel, hogy a történetvezetés íve valami botrányosan rosszul van felépítve. Nyilván nem várunk bestselleri mélységeket a játéktól, de felfoghatatlan, hogy a komolyabb események és háttértörténetek még említés szintjén is alig szerepelnek. Nem tudni, hogy a szörnyek mióta sújtják a vidéket, csak annyit, hogy gyereket rabolnak el. Ennek okára is csak lábjegyzetben utal a játék, azonban a végső nagy konfliktus miértje igazából még csak támpontos magyarázatra sem kerül, a főgonosz indítékai sosem kerülnek bemutatásra.

Ez esetleg magyarázható lenne azzal, hogy a Monkey King alapvetően gyerekjátéknak készült, így nincs szükség a történeti milliméter pontos vezetésére, azonban a fenti állításnak maga a játék mond ellent, nem is egy ponton. Kezdődik az egész ott, hogy a karakterek párbeszédei és rajtuk keresztül a feladatok magyarázása olyan mértékben vontatott és szájbarágós, hogy olyan érzésem volt, mintha egy Dóra, a felfedező epizódot néznék. Fiatalabb koromban több, klasszikus értelemben vett gyerekjátékhoz volt szerencsém, de nem rémlik, hogy ott ennyire debilnek néztek volna a készítők, hogy gyakorlatilag szótagolva mondják fel a színészek a szöveget, hogy biztosan megértse a közönség.

Hasonlóan kettős a játék alappillére, a harc is. Egy meglehetősen egyszerű rendszert kapunk, ahol a karakterünk könnyű és nehéz ütéseket váltogathat, illetve ezekből lehet nem túl hosszú kombókat felfűzni. Az ellenfelek legyőzése nem meglepő módon tapasztalati pontokkal gazdagít minket, melyekből kellő mennyiséget felhalmozva a mentési pontokként is szolgáló szobroknál nyithatunk meg új képességeket és támadásokat vagy erősíthetjük a meglévőket. A dolog talán egyetlen szépséghibája, hogy nem tudom, mikor láttam utoljára ennyire haszontalan és majdhogynem felesleges skill-fát. Nem segíti előre a helyzetet az sem, hogy a még hasznosnak tűnő mozdulatok is csak ideig-óráig maradnak aktívak, a még hasznos tűnő passzív segítségek is legfeljebb fél percig fejtik ki áldásos tevékenységüket. Ráadásul mindegyik képesség használatához (az általam csak meditációs manának nevezett) erőforrás szükséges, ez pedig magától nem töltődik vissza.

Ahogy az életerő sem, ezek folyamatos menedzselése teszi ki a játékidő szerves részét, ezért akarva-akaratlanul is nyitott szemmel kell járnunk a vidéket, hogy a lehető legtöbb természetes nyersanyagot begyűjtsük, melyekből aztán a szintén csak előre megadott pontokon elérhető árusnál tudunk különböző italokat, talizmánokat és egyebeket szerezni. És ez volt az a pont, ahol elkezdtem komolyan megkérdőjelezni, hogy igazából kinek is készült a Monkey King. A szájbarágósságát és leegyszerűsített játékmenetét tekintve valóban nevezhető gyerekjátéknak, ugyanakkor a harcok vannak annyira körülményesek és esetenként elnyújtottak (különösen a játék vége felé), hogy megkövetelje a kellő mértékű tapasztalatot és türelmet, ami nem biztos hogy a fiatal korosztály minden tagját jellemzi.

A harcok ugyanis az egyszerű mechanikák ellenére igénylik a jó reflexeket és megfelelő koordinációs készséget, ugyanis az esetek döntő többségében túlerővel szemben kell helyt állni, ráadásul egy ponton túl már azt is mérlegelni kell, az ellenség melyik tagját kell minél előbb likvidálni. A készítők ugyan megpróbáltak implementálni egy lopakodási rendszert is a játékba, azonban nagyítóval kell keresni azokat a szituációkat, amikor érdemben lehet használni. Lopakodva ugyanis a karakterünk egy reumás csiga sebességével mozog, így az ellenfeleknek ahhoz kell megerőltetniük magukat, hogy ne vegyenek észre, vagyis a végén mindenképpen bunyózni kell.

Akad még egy viszonylag egyszerűsített karakterfejlesztés is a játékban, ahol a leginkább Loraxra hasonlító földisteneket kell összeszednünk, akiket aztán szintén fix pontokon cserélhetünk be több életerőre vagy hosszabb kombósorozatra. A furcsa bajszos lények megtalálásához kapóra jönne Dahseng egyik passzív képessége, de ahogy ezt már korábban említettem, egyik sem tartható fenn folyamatosan, pedig a keresgélés mellett a harcok során is hasznos segítség lehetne. Ez pedig ismét egy érv amellett, hogy miért is nehéz gyerekjátékként tekinteni a Monkey Kingre.

Technikai oldalról sem szerepel valami túl fényesen a játék, ez pedig nem is elsősorban felbontáson és képfrissítésen érhető tetten (bár azokban sem képvisel csúcskategóriát), hanem, a játéktér elképesztő korlátozottságában. Láthatatlan falak akadályoznak meg minket lépten-nyomon abban, hogy akárcsak egy leheletnyivel is jobban próbáljuk meg a környezet lehetőségeit kihasználni, ha pedig ez nem lenne elég, az egyes helyszínek kismillió töltőképernyővel rendelkeznek, még olyan helyeken is, ahol szinte érthetetlen a jelenlétük. Rengeteg alkalommal találkozni olyannal, hogy egy épület egyik szobájába csak 2-3 másodperces töltőképernyő után tudunk bejutni, még annak ellenére is, hogy a szoba teljes kialakítása és tartalma látszik onnan is, ahonnan belépnénk a szobába, onnan kifelé pedig ugyanez a töltögetősdi vár ránk. Ha pedig éppen nem ezekbe futunk bele, a játék olyan szinten fogja az ember kezét, hogy még gondolni se akarunk a felfedezésre, ez pedig ismét csak önellentmondáshoz vezet.

A terelgetések ellenére azonban a játék rendre az összecsapások felé navigál minket, melyek a játék vége felé már kellőképpen el is húzódnak, emiatt inkább fog nyűgnek, munkának érződni a teljesítésük, semmint élvezetnek. Ez pedig azért igazán problémás, mert a Monkey King ezen kívül csak minimálisan tartalmaz platformer, esetleg nagylelkűen logikai feladványoknak nevezhető részeket, a legtöbbször az ökölharc fog dominálni.

Nehéz megmondani, igazán kiknek is szánták a Monkey King: Hero Is Backet a készítők, ugyanis olyan érzés, mintha mértani pontossággal alkottak volna meg egy olyan célcsoportot, ami nem létezik. Gyerekek számára a harcrendszerben rejlő apró nehézségek és leginkább azok száma lehet elrettentő, idősebb korosztálynak pedig a mérhetetlen mennyiségű megkötés, a harcok sutasága, illetve a felesleges mechanikák lehetnek zavaróak. Ilyen formában kár volt a királyt előrángatni a barlangjából.

***Monkey King: Hero Is Back | Platform: PC, PS4 (tesztelt), One

Kiadó: THQ Nordic | Fejlesztő: HexaDrive, Oasis Games | Megjelenés: október 17.***