HadesTeszt

Roguelite. A szó, amitől a roguelike-rajongók hátán feláll a szőr, a Slay The Spire-fanoknak pedig felcsillan a szeme. Azt jelenti, hogy a többnyire procedurálisan generált helyszíneken játszva (akármi is legyen a műfaj) a halál után visszatér ugyan a játékos a főképernyőre, és kezdhet mindent előről, de azért nem egészen pontosan MINDENT. Új tárgyak, új tárgyak megszerzésének lehetősége, új képességek, új küldetések - ahogy haladsz előre a próbálkozásokkal, úgy nyílik ki előtted a játékmenet. Van, amelyik játék ezt nagyon elegánsan csinálja, és van, amelyik kicsit megszívat - és hát embere válogatja, hogy ki mit érez felesleges grindelésnek és mit érez igazán jól eltalált, lájtosan adagolt lehetőség-bővülésnek.

A Hades fejlesztője, a Supergiant Games nem viccelt, és mindent, a szó szoros értelmében MINDENT ráépített a görög mitológia túlvilág-tematikájára. Hádész fiaként főhősünk tényleg unja már a túlvilág opresszív panorámáját, és valami újra vágyik. Ezért menekülni akar - de ehhez előbb Tartaruszon, majd a magasabb szinteken is át kell vergődnie így, vagy úgy. És ha meghalna útközben? Hova is menne, Kazincbarcikára? Na ugye.

Ez önmagában már elég kiindulási alap lehetne sok játék számára. Egy rakás elhivatott fejlesztő baromi jó kis játékot tudna összedobni a Hades játékmenetére alapozva, amiben - láttunk már ilyesmit például a Dead Cellsnél -, rpg-elemekkel dúsított, Diablo-szerű akciójátékot játszunk, random generált helyszínekkel. Itt a mélységet az adja, hogy a fegyverek képességei és az ellenfelek típusai egészen dinamikus akciót eredményeznek, amiben általában az ügyesség és a jó helyezkedés diktál, nem pedig az, hogy milyen ritkaságú cuccokat farmoltál össze - de persze ez utóbbi sosem árthat a megfelelő kombinációkban. Na, igen ám, de ha "csak" ennyit tettek volna a Hadesnál is, akkor egy 7-8 pontos játékot néznénk - mint mondjuk a Star Renegades. Tele remek ötletekkel, jó játékmenettel, satöbbi, satöbbi. Írhatnám, hogy "hibái ellenére".

Az a nagy helyzet azonban, hogy a Hadesnek nincsenek hibái. Nope. Egyetlen sem. Mondom: a játékmenet konkrétan tökéletes. A támadás-dash-special-[???] kvartettje tényleg inkább a Furira emlékeztet izometrikusan nézve, semmint a Diablora. A több mint féltucat fegyverből és a ráépülő buildekből olyan változatosan állhatunk hozzá az összes harchoz, hogy még a főellenfelek sem fognak frusztrálni a legdurvább eltérő taktikák mellett sem. A játékosnak a különféle power-up mechanikákon, ilyen-olyan adok-veszek trükkökön keresztül annyi lehetősége van a döntéshozatalra a játék során, hogy ez magasan lesöpri azt, amit akár a nagy klasszikus, a Slay The Spire tudott kínálni (jó, itt mondjuk egy run épp ezért valamivel tovább is tud tartani).

És itt nincs vége a zsenialitásnak, mint azt próbálom magyarázni, bármilyen csekély sikerrel. A játék története maximálisan átöleli a roguelite-alapokat: ahogy Zagreus, a klasszikus sztoikus, itt-ott poénokkal dobálózó lázadó tinédzser próbál menekülni apja opresszív régiójából, megismerjük a teljes családfát, a karakterek vitatkoznak, titkokra derül fény, és sikerült megcsinálni azt, hogy konkrétan 40-45 "run" után is folyamatosan jönnek elő az újabb és újabb dialógusok, amelyek mélységet adnak az összes elérhető karakternek. A többi olümposzi isten mentális üzenetekkel veszi fel a kapcsolatot Zagreusssal, és az ő áldásaikon keresztül jutunk új képességekhez és bónuszokhoz - és az ő rivalizációjuk itt-ott a játékmenetre is hatással lesz. Az átvezetők és a történet nem öncélú: a párbeszédek döntő többségében konkrétan új testreszabási lehetőségeket kapunk, új tárgyakhoz és megnyitott zónákhoz jutunk: egyszerűen az egész rendszer zseniális.

És a prezentáció? Perfekt. Nem pixel-perfect: ezúttal "rendesen" meg vannak rajzolva az animációk, inkább egy mesére emlékeztet az összhatás, nem valami retro-játékra: mégis, a leghektikusabb csaták kellős közepén is szinte tökéletesen tisztában leszünk azzal, hogy éppen mi jelent ránk veszélyt, és mi nem. Ez önmagában is nagy sikernek számítana, az pedig hogy sikerült mindezt tényleg változatos helyszínekkel is megoldani, amelyek tényleg természetfeletti helyszínekre emlékeztetnek, és nem random generált szürke barlangszobákra: parádés. A zene ezúttal a klasszikus hangszerekre támaszkodik, és eléggé kulcsszerepet játszik a történetben is (mi nem?), szóval nekem itt semmi panaszom nem volt, sosem akartam kikapcsolni - sőt.

Soroljam még? Minek? Megnézel róla egy gameplay videót, vagy egy runt, és tudsz mindent. Minden egyéb csak felesleges szócséplés. Ja, és ha végeztél a végigjátszással, a sztori folytatódik a maga módján, te pedig egyre nehezebb runokban folytathatod a tápolást - már ha birod erővel: a játék a szabadon állítható nehézségi növelésekkel durván el tud vadulni, de mivel az alapok hibátlanra sikerültek, ez nem jelenti azt, hogy esélytelenné válnál.

A pontszám ezúttal nem kérdés. A Hades az elmúlt fél évtized legjobban összerakott, leginkább egyben lévő roguelite játéka, aminek egyetlen elemébe sem nagyon lehet belekötni - és minden eleme egymást erősíti. Tökéletes gameplay, parádés prezentáció, tartalmas és szórakoztató történet, effektíve végtelen újrajátszhatóság...és gondolom jön majd a megjelenési utáni tartalom-tornádó is majd hamarosan. Szóval ez így most ennyi. Lehet próbálkozni azzal, hogy ezt a közeljövőben bárki lesöpörje a trónról. Nem hiszem, hogy sikerülni fog.

**10/10

Oldern**

Hades | Platform: PC (tesztelt), Switch | Kiadó, Fejlesztő: Supergiant Games | megjelenés: 2020. 09. 17. | Ár: 21 EUR