DiRT 5Teszt

A Codemasters brit srácait talán nem kell bemutatni senkinek: a generációkon és évtizedeken átívelő pályafutásuk során gyűjtött autósport tapasztalatuk bizonyos szemszögből nézve máig páratlan: mondhatni, az off road versenyágazatok koronázatlan királya, így arra érdemes trónkövetelő is csak az elmúlt néhány év kemény kitartásának köszönhető - de legalább akad. A szimplán csak DiRT fémjelzéssel ellátott maszatolás a keménykalapos noob-killer DiRT Rally (korábbi nevén Colin McRae rally) sorozat mellékága - afféle Motorstorm hozadék és ha már ezt a nevet ráncigáltam elő a kesztyűtartóból, nem is ugrok annyira messze a realitás talajától. A 2020-as epizódot ugyanis nem a Southam CM főhadiszálláson kalapálták össze, hanem a Chesire stúdió falai közt patentolták készre - mégpedig az egykori Evolution Studios srácaiból verbuválódott csapat kezei, ahol olyan legendás játékok láttak napvilágot, mint a Motorstorm, a DriveClub vagy épp az Onrush. Nem csoda tehát, hogy az extrém időjárási és környzeti körülmények közt vívott ember-gép küzdelem esszenciája a vérükben van - habár a munkálatokat az idő közben gőzerővel a DiRT Rally 3-on dolgozó veterán CM-esek is segítették, a DiRT 5 bizony javarészt az Avalance-csapat teljesítménye.

Ez a fajta “illat” már az első pillanattól kezdve érződik rajta. A DiRT 5 ugyanis valahol a DiRT 2-féle alternatív rally vs. off road vs. freestyle vonalba illeszkedik igazán, amely nagy váltás a DiRT 4 kötött pályás élménye után, hiszen az előd egy jóval felhasználóbarátabb árkádos tömegvonzás felé vette az irányt. Ez alapvetően nem is probléma, mert a DiRT 5 nem kíván sem a WRC 9, sem pedig a DiRT Rally széria kompetítora lenni: köszöni szépen, van saját stílusa. A karrier ennek megfelelően a túladagolt szivárvány-menübe oltva kissé túlerőszakoltnak tűnik, de az extrém módon változatos felépítése teljesen kárpótol minden szemirritációért, amit a töltőképernyők, a menüben való turkálás és csinosítgatás közben elszenvedünk.

Off road révén nincs nyoma segédpilótának, sem pont-pont közti rallyversenyeknek: a DiRT 5 szépen távol tartja magát az efféle kihívásoktól, ehelyett inkább körversenyekre, gyors lefolyású, bőséges akciónyállal körbelocsolt kavicsos, murvás, saras, havas, illetve ezek extrém időjárással locsolt nyomvonalán tépi szét a játékos farát. Szó szerint értendő, ha kocsi lennék az ellenfelekhez történő dörgölődzés és kontaktus szinte minden formáját átélném egy-egy kör alkalmával, a játék ugyanis annyira szertelen módon injektálja az energiatüskéket az épp elénk táruló pályaszakaszokba. Soha nem volt még ennyire flottul, ízlésesen és patentul megtervezett nyomvonal vezetés off road játékban, amelyhez ráadásul nem szükséges semmilyen extrém skill, csak a józan reflex. Talán ezért is került ki a DiRT 4-ben bevezetett driving school teljes egészében és a játék a kézifék mellett valóban az ideális helyezkedésre és az ellenfelekre helyezi a hangsúlyt. Az ütközések ennek megfelelően nem annyira végzetesek, sőt! Néha kicsit az az érzésem, hogy el is rugaszkodnak a realitás talajától mert a játékban szereplő verdák egyike sem annyira fajsúlyos - így akár a nagy traktorszerű dögök is hajlamosak néha ugyanúgy elszállni, mint az apró szöcskék, a legendás rallykocsik vagy a 4x4-es LandRush járgányok. Mindenesetre a helyszínek és szakaszok sokszínűsége, a versenyek változatos felhozatala, illetve az ehhez kevert diverzív időjárási rendszer minden mást pótol, ami esetleg hiányérzetként felmerülhet.

A hegyek-völgyek közti élményautózás akár Brazíliában akár Görögországban történik, első blikkre tutira elvonja a figyelmet a fókuszról, annyira ízlésesen van tálalva: mindegy, hogy egy pici norvég halászfaluban, vagy a Roosevelt Island híd alatt befagyott tavon csapatod, a DiRT 5 előtt még soha, egyetlen játékban sem volt annyira immerzív és életszerű az off road versenyzés, mint most. A Kínában található bambuszerdők árnyékából átcsappanva az arizonai sivatagba, majd vissza Tibetbe, felemelő érzés. Egyrészt a táj szépsége, másrészt a változatos útfelületeken történő száguldozás miatt - bár azért hozzá kell tenni, hogy aki totálisan eltérő karakterisztikára számít, azért csalódni fog. Érzésre a havas-jeges felület az, ami a többitől jelentősen eltér, de ez egy ilyen simcade játéknál elfogadható “gyengeség”. Ennek megfelelően azért a járgányok között se várjunk akkora orbitális eltérést: adott versenyosztályban a szereplő járművek teljesítménytől függően például más intenzitással gyorsulnak, esetleg a kasztni súlya miatt picit másabb íven kanyarodnak, de a lényegi különbségek ebben a két fontos tényezőben tulajdonképp ki is merülnek. A játék nem erről szól - sokkal inkább a szanaszét cicomázásról, a dagonyáról és az adok-kapokról, amely alól tulajdonképp csak a jégen történő versenyzés jelent kivételt. A dedikált Ice Breakers esemény ezt hivatott kezelni, ahol a hó és jég együttes jelenléte bizony szülhet érdekes (és vicces) helyzeteket. Persze, kesergésre nincs ok: a DiRT 5 tucatnyi versenyosztállyal képviselteti magát, amelyben ugyanúgy megtalálhatóak a sokak által ajnározott legendák, mint a rallyfutamokra épített GT csodák, a Formula Off Road szörnyszülöttei, a szöcskék, vagy épp a szanaszét moddolt Dakar-képes SUV-ok.

A mérleg pozitív irányba billenti a megítélést az is, hogy maguk a szakaszok tényleg nem csak szimpla kijelölt útvonalak: a zseniális pályatervezésnek köszönhetően szinte minden kanyarban, vagy egyenesben látsz valami egyedi meghökkentő, vagy szimplán csak látványos pályaelemet: hol egy óriási ugratót, hol egy vízesést, hol egy izgalmas barlangot, amelyből kijőve egy óriási kanyon tárul eléd - mindenhol van valami, ami felpumpálja valamilyen módon az adrenalint, ez pedig olyan sajátosság, amely a vaskalapos rallyszimulátoroknál igencsak ritka jelenség.

Ha már a havazásól ejtettem szót, a szélsőség talán az egyik legmarkánsabb ismérve a DiRT 5 tulajdonságainak. Az elektromos viharok, a felhőszakadások, az extrém hóesés, vagy az eltérő napszakok változása nem kicsit változtatja meg az amúgy is izgalomdús környezetet, sőt! Bár nem DiRT Rally minőségben, de azért alkalmasint hatása van a vezetési viszonyokra is. Ahogy például folyamatosan szakad a hó és rútul fúj a szél, körről-körre növekszik az útszélen és az úttesten levő hómennyiség, amely szépen megváltoztatja a kocsi menettulajdonságait. Hasonlóképp variálja át a pályát a szakadó eső is, egyre nagyobbak a tócsák és az éjszakai extrém zivatar közben egy-egy komolyabb villámcsapás miatt akár még vakon vezetés is elképzelhető - akárcsak a sivatagban random felbukkanó homokvihar közepén, ahol a látótávolság szintén minimálisra csökken.

Ami a tartalmat illeti, nehezen tudom elképzelni, hogy mi mást lehet még érdemlegesen belepakolni egy ilyen stílusú játékba: a zöldfülűtől az off road királyig vezető karrier mód gyakorlatilag az árkád módban is játszható négy-öt nagyobb, mindig választható versenytípusra épül, ezek variációja váltakozik sorról-sorra. A körökre osztott Rallycross-szerű, többféle útburkolati viszonyt felvonultató Ultra Cross mellett ismét visszatérő a Stampede (a 4x4-es kategória) és a már ismerős technikásabb Land Rush is, de akad új versenyző is például az American Sprint Cars képében, ami gyakorlatilag óriás-légterelőkkel szerelt dragster-szerű kocsik dagonyája, amelyek annyira OP kategória, hogy sokszor még az egyenes irányban történő haladás is jártas vezetői skilleket igényel. Míg a Rally Raid opciók a klasszikus, természetes környezetbe ágyazott precízséget és vakmerőséget igénylő versenyeket jelentik, a szintén új Pathfinder az extrém nehéz off road világába kalauzol, ahol a merev ugratások és a sziklás környék között szinte csak 110%-os teljesítménnyel és megfelelő stratégiával lehet sikert elérni.

Egyedül a Playgrounds szekciót nem tudom igazán hova tenni: ez egy afféle DiRT 5 dühöngő, ahol a játék fősodrásától élesen eltávolodó Trackmania-szerű kaszkadőrversenyek, Gymkhana és egyéb bohózatba illő kihívások találhatóak. Menj végig a játékosok által épített pályákon időre, szedd össze közben a pályán található mütyüröket vigyázva, hogy elkerüld a büntetést jelentő objektumokat, vagy küzdj meg a drift bajnoki címért olyan nyakatekert környezetben, amely a valóságtól teljesen elrugaszkodva igyekszik széttépni a kötélből font idegeket. Egyrészt jó, hogy ez a fajta DiRT dühöngő külön szekciót kapott, másfelől egymagunkban csak azért van értelme egyáltalán belépni ide, mert a játék ezen szakasza kapott egy elég jól használható pályaszerkesztőt, ahol kiélhetjük a kreativitásunkat, vagy … szenvedhetünk máséval. Jelenleg kicsit foghíjas a felhozatal, de biztos vagyok benne, hogy idővel születnek majd egészen kreatív és élvezhető kreációk is. Akárhogy is, ezeket az ún. „funplay” játékmódokat legjobb többedmagunkkal játszani - amelyre természetesen online és offline is lehetőség nyílik, sőt! Utóbbit akár négy fős osztott képernyős üzemmódban is csapathatjuk, amire azért nem mostanában adódott lehetőség.

Ahogy még az elején említettem, a DiRT 5 az első olyan játékok egyike, amely generációkon átívelve igyekszik a tűz közelében tartani a jelenlegi XO(X)/PS4(Pro) játékosokat finoman utalva arra, hogy lassan itt az ideje a generációváltásnak. A PC-faktor előnyére (?) írva ők már hozzászoktak az ilyesmihez, hiszen a teljesítmény függvényében alkalmazott praktikák mindig is a MasterRace tábor sajátosságai voltak - konzolokon ez a fajta megkötés és kényszer viszonylag új terület és nagyon bízom benne, hogy hosszú távon nem is lesz életképes.

Példának okáért, a DiRT 5 nem titkoltan az újgenerációs hardverre készült és optimalizált játék, így minden korábbi platform csak kisebb-nagyobb áldozatokkal képes futtatni még akkor is, ha elsőre nem annyira tűnik fel. Kétfajta módból választhatunk, amelyet verseny közben ráadásul nem is lehet variálni: a Performance mód értelemszerűen a minél magasabb képfrissítést teszi lehetővé, míg az Image Quality mód a szebb látványt helyezi előtérbe. A probléma gyökere maga a választás kényszerű megléte: a gyors képfrissítés egy autóversenynél ELEMI követelmény, nincs is annál rosszabb, mint jól láthatóan akad a háttér, darabos a kanyarvétel, vagy a kocsi nem úgy viselkedik és reagál, mint azt egy hirtelen kanyarvételnél elvárnánk tőle. Másrészt főként a klasszikus versenyjátékok aszfaltcsíkjait elhagyó off road játékoknál, mint amilyen a DiRT 5, hatalmas boostot ad az élménynek maga a látvány is, így ez a kettő tulajdonság kéz a kézben kell, hogy járjon.

A valódi hiányérzet akkor keletkezik, ha választani kényszerülsz: megnézed a játékot quality módban és azt mondod: atyaég, milyen jól néz már ki az egész, egyben van, organikus a vizuális élmény… de olyannyira szaggat, hogy elmondani nem tudom. Amíg a pálya nem látható szakaszait be nem gyűri a háttértár a memóriába, popup-ol a játék, DARABOS a megjelenítés és már-már élvezhetetlenül zavaró az egész összkép. Fél perc elteltével miután az XOX egy légkeveréses sütő és egy szovjet hajtómű tulajdonságait kölcsönözve összekapja magát, az érzés ugyan alábbhagy, de végig ott motoszkál majd benned, hogy csinálni kellene ezzel szvsz. valamit. Rendben, nézzük meg a performancia módot: a különbség ordító, de sajnos mindkét irányban. A sebességérzetet visszakapod, csak a DIRT 5 esetében ez még XOX-en is minimum egy fél generációs visszalépést jelent, már ami az imént ajnározott látványt jelenti. (Note: vanilla Xbox One-on még szívszorítóbb az eredmény). Az ideális valahol a kettő között lenne: egy finoman visszacsurgatott látvány, felbontás és a performancia mérséklése talán nem kézbesítené azt a szörnyű üzenetet, hogy bizony elérkezett az idő, amikor ezeket a vasakat szép lassan lecseréljük, mi több: nem menne a játék és az élmény rovására sem.

A Codemasters játékok azért mindig hordoztak egyfajta nagyon jó és kiváló közt ugrabugráló minőségi szintet, már ami a játék stabilitását jelenti: a DiRT 5-ben néhány óra leforgása alatt kb. egy 15 elemből álló hibalistát jegyzeteltem össze, amelynek jelentős részét még mindig nem patchelték ki a fejlesztők. Azt nem tudom, hogy ez csak az XOX verzió sajátossága, de a menük, in-game footage átvezetők és visszajátszások zavaróan darabosak: a rumble funkció mintha késne a valósághoz képest, sőt! sokszor nem úgy és nem azon az oldalon rezeg, amelyiken kellene, hogy immerzív hatást keltsen. A hanghatások közül sokszor tapasztalni beakadásokat, pattogást, és alkalmasint a menüzene szépen beragad a verseny idejére is, ráadásul azon a tompa tónuson, amelynek szintje az egyes opcióban történő kotorászás sajátossága. Természetesen ez az egész audio szekciót magával rántja, így a kocsik hangja is halkan zümmögő kávédarálóvá változik, amelyen csak a restart segít. Igen, a 3D sound, ami a játék egyik újdonsága (a pályákon száguldozva a hangszórókból szóló zene térhatásúként hallatszik a versenyzők számára) csak megfelelő hangrendszerrel élvezhető, ennek hiányában inkább jobb ötlet kikapcsolni. Sajnos a fenti problémák mindkét esetben jelentkeznek, így nagyon bízom benne, hogy a megjelenés napjaiban a Codemasters ezeket szép lassan tisztára javítja (már az is beszédes, hogy nyitottak egy publikus hibabejelentő űrlapot, amelyben arra kérik a játékosokat, hogy a lehető legpontosabban definiálják, milyen problémákat tapasztalnak a játék során).

Egyfelől jó látni, hogy a DiRT 5-tel a Codemasters végleg szétválasztotta a hardcore határait feszegető rallyszimulátor DiRT Rally sorozat és az ún. simcade felé tendáló off road vursliját, másfelől kicsit felemásra sikerült az eredmény annak fényében, hogy szükségszerűen be kellett vezetni bizonyos performancia-küszöböket a megfelelő hatás érdekében. A Playground jó kezdet, a játékban hihetetlenül gazdag tartalom van, amelyhez szinte tökéletes prezentáció társul. Igen, vannak bosszantó hibái, lehetne mélyebb technikai háttere, de sosem a végcél számít, hanem az odáig megtett út. Legyen az egy lápos, mocsaras őserdő, vagy egy poros arizónai fennsík, az élmény a lényeg. Ezt pedig a DiRT 5 maximálisan teljesíti.

[Az XO(X), PS4(Pro) platformokra megvásárolt példányok ingyenes nextgen frissítéssel rendelkeznek.]