Banishers: Ghosts of New EdenTeszt

Két főhősünk, a szelleműző (banisher) Antea Duarte és tanítványából lett szeretője, Red mac Raith egy régi barátjuk kérésére érkeznek a Bostontól nem messze fekvő New Edenbe, hogy szakértelmüket bevetve segítsenek a rejtélyes természeti csapások és járványok által sújtott, erősen megfogyatkozott angol telepeseken. A természetfelettiben jártas páros dolga megtalálni az istenfélő puritánokra szakadt gonosz eredetét és leszámolni azzal, ám egy sor baljós előjelet követően olyan erővel találják szembe magukat, amely Anteával egy szempillantás alatt végez, és Red is csak egy váratlan szövetséges közbeavatkozásának hála marad életben. A semmi közepén magához térő banisher-tanonc útnak indul, hogy visszataláljon a civilizációba, ám eközben őt találja meg az élet és halál között rekedt Antea szelleme, hogy egy grandiózus utolsó (?) kaland során megbosszulják a nő halálát és közös erővel végezzék el a munkát.

Az élet az élőké, a halál a holtaké, szól a banisherek esküje, akik feladata az élők világában ragadt holtakat átsegíteni a túlvilágra, a az általuk kísértett élőknek pedig lezárást adni. Red és Antea gyászukban is belátják, hogy kevesebb ironikus dolog van egy szellemből és egy általa kísértett halandóból álló szelleműző párosnál, ahogy azt is tudják, hogy ez a felállás sérti az esküjüket. Tovább bonyolítja helyzetüket a tudat, hogy egy tiltott rituáléval lehetséges Anteát feltámasztani, de csak emberáldozatok árán. Mivel a fő szál és a mellékküldetések során nem csak a holtak, de élők sorsáról is döntünk, ennek kivitelezése közel sem lehetetlen, a kérdés csupán az, hogy az esküt, vagy a szerelmet választjuk. Bevallom, nekem ez a döntés nem okozott különösebb fejfájást és habozás nélkül megígértem Anteának, hogy mindent megteszek a békés túlvilágra távozásáért, mert egyrészt az elengedés tűnt helyesnek, másrészt az egyébként fantasztikusan megírt történet egyetlen gyenge pontjának a szerelmi szálat éreztem. Ellentétek állítólag vonzzák egymást, de két ennyire különböző karakter interakcióit elnézve olykor nehezemre esett elhinni, hogy ők ketten mindennél többet jelentenek egymásnak.

A „jó vagy rossz banisher leszek” kérdéskör persze ennél bonyolultabb, az alapvetően nyílt, ugyanakkor viszonylag lineáris világban ugyanis az emberi gyarlóság legkülönbözőbb eseteivel fogunk találkozni, és saját belső iránytűnkre hallgatva sem mindig könnyű igazságot tenni. Sokszor kiderül, hogy a tőlünk segítséget kérőt a valamilyen befejezetlen ügy, vagy erős érzelem, például bosszúvágy miatt vegzáló szellem a valódi áldozat, aki örök nyugalmat, a tőle szenvedő élő pedig halált érdemel. Máskor nem ennyire egyértelmű a helyzet, és arra kell rájönnünk, hogy az elhunyt életében valóságos szörnyeteg volt, akinek a lelkét a túlvilágra űzve örök kárhozatra ítélhetjük, míg az általa gyötört élőnek, például egy bántalmazó férjét meggyilkoló asszonynak a körülményeket figyelembe véve megkegyelmezhetünk. A Vampyr „ember legyek vagy szörnyeteg” dilemmájához hasonlóan itt is a döntéseink összessége határozza meg a történet végét, tehát például minél több szellemet küldünk békével a túlvilágra és minél több bűnösnek adunk halálbüntetés helyett esélyt a vezeklésre, annál biztosabb Antea üdvözülése.

A szelleműzés menete mindig ugyanaz: beszélünk az áldozattal, felderítjük a körülményeket, megkeressük a tárgyat, amely a szellemet a földi élethez láncolja és amellyel megidézhetjük, majd miután mindkét felet meghallgattuk, döntünk a kísértet, illetve a kísértett (haha) sorsáról. A csavar abban rejlik, hogy az élők csak Redet látják, mi azonban a felfedezés és a harcok során is egy gombnyomással válthatunk közte és Antea között, ők ketten pedig folyamatosan megbeszélik a látottakat-hallottakat. A játékmenet távolról és hunyorítva nézve egészen Witcheres: járjuk a vidéket, nyomozás közben harcokba keveredünk és nyersanyagokat gyűjtünk, ráadásul egy sor opcionális tevékenység is elvonja a figyelmünket. A Banishers nagyrészt vadonból, barlangokból, településekből és erődökből álló világa gyönyörű, ugyanakkor erősen videojátékos jellegű abban a tekintetben, hogy csak arra lehet menni, felmászni, lemászni és átbújni, amerre a pályatervezők által odapingált sárga festék jelzi. Ez leírva elég rosszul hangzik, de én hamar rákaptam, mert sokszor komoly agytornát jelent egy-egy nagyobb terület alapos átfésülése, és bizonyos helyekre kifejezetten trükkös eljutni.

Némi metroidvania jelleget ad a felfedezésnek, hogy a világ csak fokozatosan tárul fel, ahogy hőseink lépik a szinteket, illetve a sztori bizonyos fordulópontjainál Antea tanul olyan új speckó szellemképességeket, amely lehetővé teszi valamely korábban leküzdhetetlen akadály elhárítását. Ezek a szabad szemmel gyakran csak részben látható sziklafalak, gyökerek, pókhálók és egyebek a térképen is jelölve vannak, így én egy-egy új képesség megnyitásakor lelkesen gyorsutaztam vissza a már felfedezett tábortüzek segítségével korábbi területekre, hogy valami kincsre leljek. Az alaposságot bőkezűen jutalmazza a játék, hiszen új felszerelést és azok fejlesztéséhez, vagy a különböző szelleműző és idéző rituálékhoz szükséges nyersanyagokat is találhatunk, ezek megszerzését pedig ismétlődő, de azért viszonylag változatos kihívások mögé rejtették. No de tényleg akkora jelentősége van ezeknek?

Nem ejtettem még szót a harcról, amely leginkább tisztességes iparosmunkaként jellemezhető, de szerintem a játék leggyengébb része. Redet irányítva van a szokásos gyors és az erős támadás, a védekezés, a parry, és a kitérés, valamint a puskával lövöldözés. Antea csak ökölcsapásokra képes, ám vele nem elérhető sem az erős támadás, sem a parry, hanem helyettük idővel varázslásra hasonlító képességeket kapunk. Bár eleinte kifejezetten élveztem a harcokat, idővel pedig egész látványos támadásokat kivitelezhetünk például a két karakter közötti megfelelően időzítet váltással, közepes nehézségi fokozaton nem kell túlságosan megerőltetni magunkat. Jómagam a parry helyett csak félreugrálva, többnyire az alap támadásokat nyomkodva is könnyen legyőztem nálam akár 4-5 szinttel erősebb rémeket is. A bunyókra az esetlenségük mellett az ellenfelek szegényes felhozatala okán is viszonylag hamar rá fogunk unni, és a sokadik lidérc által megszállt csontváz vagy farkastetem láttán már legszívesebben elszaladnánk, de ha egyszer észrevettek minket, muszáj leverni őket.

Szintlépéskor az új képességek megnyitását, valamint a felszerelés gyűjtögetését és fejlesztését kifejezetten élveztem, ugyanakkor közepes fokozaton ezeknek sincs olyan szörnyen nagy jelentősége. Nem árt persze a tulajdonságokat nagyban befolyásoló fegyverek, páncélzat, gyűrűk és medálok megfelelő összeválogatására odafigyelni, amikkel nagyon jó kis buildeket lehet létrehozni, az igazi húzóerő azonban itt mindvégig a világ, valamint a benne lakók háttere és sorsa marad. Részemről nem is bántam, hogy egy ennyire történetorientált és jól megírt kalandban nem fenyeget a túlzott nehézség miatti elakadás, de mivel egy igen méretes világról van szó, azért néha kicsit belefáradtam az egyhangú gyepálásba. Szerencsére a térképen megnyíló új szelleműző feladatok, és meglepő módon még a kissé repetitív egyéb teendők is visszahúztak, így az elmúlt napokban számomra igazi terápiás játék volt a Banishers.

Az olykor meghökkentően élethű mimikát kapott két főszereplő, de különösen a csupaszív és humoros, csodálatos skót akcentussal beszélő Red hamar a szívemhez nőtt, és úgy általában a legtöbb szinkronszínész nagyon odatette magát, ami persze csak félsiker lett volna nagyszerűen megírt párbeszédek nélkül. A viszonylag egyszerűnek tűnő cselekmény is jócskán tartogat meglepő fordulatokat, és csak rajtunk múlik, hogy mennyire veszünk el ebben a sötét titkokkal, félelmekkel és babonákkal teli izgalmas világban. Nekem 30 óra fölött is bőven maradt tennivalóm és hajtott a kiváncsiság, PS5-ön pedig sem a pazar látvánnyal, sem a teljesítménnyel sem akadt gondom, míg PC-n sajnos állítólag az utóbbival vannak gondok. A dallamok közül bevallom, nem igazán maradt meg semmi konkrét, mert inkább hangulatfestő háttérzenék és természeti zörejek terén erős a játék, valamint a rejtett és kevésbé rejtett olvasnivalók is sokat hozzátesznek a világépítéshez és a hangulathoz.

Bár az előzetesek alapján sejtelmem sem volt, mire számítsak, a Don’t Nod-ban ezúttal sem kellett csalódnom, és számomra a nyugis évkezdés egy rendkívül kellemes meglepetése lett a Banishers: Ghosts of New Eden. Bár játékmenetében az élő-halott főhős páros tagjai közt szabadon váltogatást és a „szellemeskedést” leszámítva nincs semmi rendkívüli, izgalmas történetének és témájának, nagy gonddal felépített világának, jól kidolgozott szereplőinek, és a műfajok ügyes ötvözésének hála az összhatás ismét egészen egyedi lett. A kisebb költségvetés a szegényes ellenfél felhozatalon, az idővel unalmassá váló harcokon, illetve a kissé ismétlődő tennivalókon látszik, ezeket azonban bőven ellensúlyozzák az erényei, így hacsak nem kifejezetten akciójátékot remélsz tőle, jó eséllyel remekül fogsz szórakozni.

PLATFORM PC, PS5 (tesztelt), Xbox Series
KIADÓ Focus Entertainment FEJLESZTŐ DON’T NOD
MEGJELENÉS 2024. február 12. ÁR 22 490 Ft (PS Store)