Alien: Romulus – A birodalom neve: HalálMozi365

A Xenomorph körül forgó legendárium járt már mindenfelé. Amíg az első rész a „creature feature” irányt keverte az űr felfedezésének misztikumával és a Giger-féle horrorral, addig a második rész Cameron rendezővel az élen totális háborúba vitte a nézőt. Ezután kaptunk egy meglepően visszafogott harmadik részt, ami halivúd töketlenkedésének egy tökéletlen, de szerethető kompromisszuma lett. Majd jött az európai érintés Jeunet révén, hogy a kilencvenes évek furaságát beleszője a Xenók genetikájába.

Sokan az első két részt tartják valódi klasszikusnak, és amíg a tetralógia próbált némileg koherens maradni, ismét jött Ridley Scott, aki az új-előzményekkel felrúgta a szoba közepén hagyott futuretró kanapét, fekete taknyot kent a kamerába, és egyedi teremtéstörténetet, biblikus áthallásokat vitt oda, ahol azoknak nem sok keresnivalójuk volt.

A két legutóbbi filmhez képest tényleg formai visszatérés történt most az első két epizódhoz. És kronológiai értelemben is erról van szó: a Romulus a Nostromo roncsainál kezdődik, és még jóval az Aliens előtt ér véget. A Weyland-Yutani gigakorporáció az átmeneti időszak alatt sem hagyja az űrben pihenni a tökéletes organizmust. Viszont a baljóslatú felvezetés után már a disztópikus kolónialéttel találkozunk, ahol a bányászok mindennapjait olyan reménytelenség itatja át, amit Vaderék Galaktikus Birodalma tudott csak felmutatni a messzi-messzi galaxis elnyomott szegmenseiben.

Csoda, ha kilátástalanságában az Andort idéző, ám itt vállalati áthallásokkal tarkított rablétből akar pár fiatal megpattanni? A nagy lehetőséget szimatoló társaság lendülete egy bolygójuk közelébe sodródott inaktív űrállomásra viszi a bandát, akik a szökés lehetőségét látják a elhagyatott bázis hibernációs kabinjaiban. A lassú csipákolással feléledő űrbázis, mint kiderül, a Romulus és Remus névre keresztelt kettős kutatóközpont, ahol a Weyland-Yutani logó sejteti számunkra a közelgő események természetét.

Az Alien: Romulus első húsz percét nézve az ütött szöget a fejembe, hogy Hollywood nem tud már az itt és a most, azaz a korszellem kötöttségein felülkerekedve gondolkodni. A fiatalok palettája random huszonévesekből áll, akik szmokiznak (csak lazán, mint egy hip-hop videóban), akiknek a krió-alvásról a bebaszás utáni másnap jut az eszébe, akik „nehogy kiderüljön testvérem előtt, hogy terhes vagyok” titkokkal élik mindennapjukat, és akiket a szüleik sem támogatnak. (Oké, ennek itt van érdemi magyarázata is.) A videojátékos kikacsintás, és az egy slukkra szívott rakéta után vártam volna még egy kirúgást a kamera felé egy Ripley Mark II. Reebok sneaker premier plánjával, de aztán feladtam a boomer szuszogást, és inkább a cselekményre, na meg a lore-hoz köthető részletekre próbáltam figyelni.

Az sem kecsegtetett sok jóval, hogy a film első fele nem is merészkedett túl azon a klasszikus (itt nagyjából tízpercenként újrakevert) ötleten, amely alapja a „szellemkastéllyá vált űrbázison muszáj menekülve A pontból B-be jutnunk” cselekmény. A fokozódó tempó kapkodva és felületesen vázolja fel a nem túl karakteres színészi munkával ábrázolt fiatalok jellemét, a következő felvonás pedig kapkodva és felületesen el is intézi a jellegtelenebb karaktereket. Természetesen itt is a „kabinból lihegve kimászás”, a „szellőzőjáratokban való kúszásmászás”, a „laborból való menekülés” és a „folyosókon való rohangászás” sokszor látott mutatványait láthatjuk 2024-es minőségű vizualitással, a régi filmeket, és az Alien: Isolation-t idéző, amúgy frankón felépített díszletek között. Szerencsére innentől lesz a Romulus egy kicsit izgalmasabb.

Ugyanis a film második felére az akciók terén mernek kicsit kreatívabbak lenni a kreatívok – konkrétan van egy lopakodós és egy gravitációval játszó mozzanat, amely végre túlmutat az eddig látott megoldásokon, sőt a jó öreg savval is eljátszadoznak a koreográfusok. Az emlékezetes pillanatok megfelelő felvezetéssel, laza sejtetéssel vannak a forgatókönyv fonalába vezetve, és így is tudnak meglepetést mutatni. A maradó hősökért itt már lehet és kell is szurkolni, és az elsőre bénácskának tűnő, áltsulis szóviccekkel terhelt androidos száltól is várhatunk végre valamit. A film űrállomáson játszódó felvonásai amúgy meglepően rövid valós időtartamot fognak át, olyan, mintha tényleg a ketyegő óra mentén zajlanának az események, amit a Muthur rendszer bemondójával szépen a szánkba is rágnak. A tempó persze a forgatókönyv kapkodásaihoz, a csendes-hangos részek dinamikai elsietéséhez vezet. A sorozatra jellemző feszültségkeltés helyett a jump-scare megoldások és a hullámvasút-szerű vibe lesz úrrá a filmen, és ez sajnos logikai bukfencekhez is vezet. Elnézed ezeket korunk alkotásainak? Én már sajnos egyre kevésbé…

A Romulus, bár nem akar sokat mondani, azért nem véletlenül kapta az alcímét. Előzetesen nem tudtam elképzelni sem, hogy mit akarnak ezzel kezdeni a készítők, sőt a filmben többször feltűnő csecsénszopó Romulusz és Rémusz képe is furcsán hatott. És ahogy szépen összeállt a kép, annak a folyamatát (ha nem is a kimenetét) nagyon tudtam szeretni. A Fede Álvarez által rendezett mozi szép lassan próbálja összekötni a Prometheus vonalát azzal, ami a Ripley-érában történik. A laborban előkerül a fekete trutymó, ez pedig egy vad és zaklatott vállalati elképzelés, és ennek kifacsart rémképeivel terhelt zárófelvonás felé fordítja a kormánykereket. Amit szerencsére a trailerek alapján nem is láthattunk jönni. Persze megint előtérbe kerül a születés szimbolikája, a Prometheus „vajúdási” jelenetének véres újragondolása (Vajh itt is kiabálnak majd az éles kritikájú konzervatívok? Van miért, ugyanis!). A szimbolika körbezárásának erényét azonban itt is sérti a kapkodás, valamint az sorozat eddigi írói közötti frissen támadt frikció. A Weyland-Yutani féle új motiváció ugyanis súrlódik a később játszódó filmekben ábrázolt ideológiákkal, megfejtésekkel. És innentől kissé értelmetlen lesz minden, ami az első Alien film után történt. Vagy legalábbis jöhet a Romulus 2 (van kivel és miért folytatni a mostani szálakat), hogy az majd retconnolja az egész mindenséget. Sajnos a belső logika sem mindig működik olajozottan. Olykor egy-egy felvázolt gondolatmenetben többször is meg lehet botlani. A Nagy Testvér szeme alatt tengődő űrrabszolgák mindenféle ellenállás nélkül repülnek fel egy a WY fennhatósága alatt lévő, pusztulásra ítélt, azonban valahogy mégiscsak az egész cég és az univerzum szempontjából diszruptív kutatási eredményeket tartogató bázisra. Egy fontos jelenetben az idegenek elől úgy futnak el hőseink, hogy a falra tapasztott, viaszból készült facehugger-gazdatestek is tapsolhatnak a maratoni teljesítményen. A hős alig pár perccel később kimondja, hogy nem bízik abban a bizonyos trutymóban, majd maga cipeli azt magával konténerestül a legnagyobb hajsza közepén, mintha muszáj volna neki…

Az Alien: Romulus egyszerre próbál a régi irányokba tekinteni, és új dolgokkal variálni. A jópofa, előremutató részleteket azonban sistergő villanybotként erőszakolja meg a korszellem és az, hogy a "brand" kikönyököl az alkotó művészetéből. Ha ez így megy tovább, az Alien márkanév irányvonalait vadul rángató előzmények után a régi klasszikusokba is bele fogunk zavarodni. Romulus birodalma, a Fox-ot is bekebelező, mindent látó anyaegér pedig végre észrevehetné, hogy mi lesz abból a rágcsálóból, akit nem kímél a fekete massza.