Legenda: 25 éve indult útjára az 576 Konzol

1997 decemberében, pontosan 25 évvel ezelőtt indult el az 576 Konzol magazin. Gondoljátok el, negyed évszázad! Öthetvenhat. Nehéz megfogalmazni mit is jelentett a mi gamer generációnknak ez a három szám. Érzések villannak fel, a felhőtlen gyerekkor a MegaDrive-val, a várakozás izgalmával, amikor az újságosnál várod, hogy vajon a lapok között felbukkan-e a várva várt magazin címlapja. Aztán kifizeted, állsz a hideg szeles buszmegállóban, és miközben a kezed lassan lefagy, tágra nyílt szemmel falod a teszteket, híreket… És lopva, mikor senki nem figyel, megszagolod a lapokat, mert a friss nyomatnak még bódító illata van. Internet még nincs, az egyetlen komoly információs forrás a nyomtatott magazinok világa, akiknek szerkesztői ismeretlen ismerősként az életed részévé váltak. És persze ábrándozol. De jó lenne egyszer egy ilyen szerkesztőségben dolgozni! Sokat merengtem, mit is írhatnék a jeles alkalomra, hisz közel 11 évig, 1997 késő őszétől 2008 októberéig aktív szemlélője voltam a magazin történetének, és most ennyi év távlatából előjöttek az emlékek. Ezekből az emlékszilánkokból válogattam most nektek.

Emlékszem 1997 őszére. 15 éves diák voltam, nem sokkal korábban túladtam a SNES-emen. Sikerült egy PS1-et vennem. Sajnos átvertek, mert egy használt gépet adtak el újként. Az előző tulaj dohányzott, ráadásul egy videojátékos kölcsönzőt üzemeltetett, a leselejtezett gépe nálam landolt, minek következtében a játékok intrói akadoztak. Először fejjel lefelé kellett fordítanom a gépet, aztán oldalra, ha játszani akartam. Ezt már régen elmeséltem, de volt akkor egy nagy kedvencem, a Breath of Fire 2. Akkora hatást tett rám, hogy kutatni kezdtem az első rész után. Nem volt ez akkor olyan könnyű. Egyszer csak jött a gondolat: mi lenne, ha írnék a kedvenc magazinom, az 576 KByte egyik szerkesztőjének, Martinnak egy levelet, hátha tud segíteni. Nekiálltam hát, kézzel – iszonyú rondán írtam már akkor is – írtam pár sort, majd elmentem a postára és feladtam. A levél végére azért oda biggyesztettem a vezetékes telefonszámunkat. Eltelt kb. 1 hét, egyszer csak megszólalt a telefon. Martin volt az.

Emlékszem az első alkalomra amikor bementem. A helyet mindig így hívtuk csak magunk között: a Szerkesztőség. Kicsit földöntúli, mégis valóságos hely, ahol az Élet történik. Martin meginvitált, hogy dumáljunk. A Szerkesztőség akkoriban Budapesten, a Pozsonyi útról nyíló Gergely Győző utcában volt, egy társasház földszintjén. A lépcsőház két részből, én mindig balra mentem, mert ott volt a Konzol részleg, jobbra pedig a KByte. Később, 2003 körül átköltözött a szerkesztőség az Árpád útra, az Árpád üzletház épületébe. Az első alkalommal megérkeztem a 2-es villamos Jászai Mari téri végállomásához és fokozódó izgalommal sétáltam végig a Pozsonyi úton (kikerülve az évekig ott kéregető hobót), majd jobbra, a Gergely Győző utca felé vettem az irányt. Becsöngettem. Bent Martin fogadott. Leültünk, megmutatta fekete-fehérben a Final Fantasy VII-et, ott is Aeris halálát, viccelődöt TJ-vel, majd feltette a kérdést: érzek e magamban írói vénát, mert éppen írókat toboroz az induló 576 Konzolhoz. Ez volt az az időszak, amikor az 576 KByte szétválóban volt egy PC-s és egy Konzolos lapra. Martin annyit kért, írjak egy próbacikket, mindegy miről. Én pedig hazamentem és kézzel(!) megírtam az első tesztemet a Breath of Fire 2-ről és a Suikoden 1-ről. Tetszett neki, talán meg is fog jelenni az első számban, ígérte. Kicsit csalódott voltam, hogy aztán mégsem, de amikor telefonon felhívtam, akkor mondta, hogy no para, a következő számban már számít rám. És egészen a lap végéig számított is.

Emlékszem az első munkáimra. The Note és a Devil’s Deception című anyagok voltak PS1-re. Csak annyi maradt meg, hogy PC híján egyik barátomnál írtam a két féloldalas tesztet. Az elején valamiért Martin azt gondolta, hogy szeretem a sportjátékokat, így a Fifa 98 és az NHL 98 is nálam landolt, hogy aztán hónapokon keresztül az összes huszadrangú sportcímet én tesztelhettem. Persze úgy örültem ennek is! Emlékszem az első számra, amiben az írásom megjelent. Hosszú órákig nem mertem kinyitni a lapot. Annyira boldog voltam! Pedig mennyi mindent kellett még tanulnom! 1998 tavaszán, talán a Road Rash és a Men in Black tesztek voltak, amikor ráéreztem az írásra, hogy aztán 2008 őszéig a mindennapok része legyen a tesztelés és az írás és a szerkesztőség látogatása. A mából visszatekintve különös élmény volt az 576 Konzolnál dolgozni. Életem egyik meghatározó időszakáról volt szó, ami egybeesett kamaszkorom végével. Mondhatnám együtt nőttem fel a lappal. Hogyan nézett ki a munkamenet? A friss magazin megjelenésekor bementem a szerkesztőségbe, hogy felvegyem a honoráriumot és a tiszteletpéldányt, valamint átnéztük, hogy milyen munkák várnak rám a következő számra, majd tisztáztuk a határidőt. Emlékszem a Lapzártákra. Ezek ilyen mitikus időpontok voltak, egy határozott végpont, ami után egy új világ kezdődik, de amíg ez eljön, túl kell élni, lehetőleg minden eszközzel. Martin mindig egy nyomtatott táblán vezette, hogy milyen játékra hány oldalt szánna. Trükkös határidőket adott, pontosan tudta, hogy melyik írónak milyen időpontokat közöljön, hogy lapzárta idejére biztosan beérkezzenek az anyagok.

Miközben a BKV-n izgatottan olvastam a friss számot, azon tűnődtem, milyenek lesznek az új tesztalanyok, majd hazaérve elkezdtem játszani. Kb. két hetet kaptam mindenre, voltak persze eltérések, mondjuk a nagyobb leírások alkalmával. Emlékszem a floppy lemezekre, amiből mindig volt egy csomag kéznél. Net híján egészen 2005-ig arra másoltam fel a cikkeimet, aztán bementem a szerkesztőségbe és leadtam őket. Majd az egész kezdődött elölről. Az 576 Konzol keretet adott a hónapoknak. Emlékszem a telefonokra. Martin hívott mindig a szerkesztőségből. Először csak vezetékes telefonon, mert mobilom 2001-ig nem volt. Nagymamám vette fel az esetek egy részében, akit Martin egy hangos kézcsókommal köszöntött, majd enyhén körbeudvarolta. A mai napig emlegeti, hogy mi van azzal a fiúval, felidézve az egyik alkalmat, amikor nem voltam itthon és ő vette fel a telefon, és Martin csak annyit mondott: „Hogy ha hazaér, tessék megmondani neki, hogy kurva jó, amit írt!” Emlékszem a kiváló játékokra! A Final Fantasy VII-re, micsoda élmény volt, micsoda beszélgetések a szerkesztőségben, és micsoda öröm, hogy megírhattam róla a végigjátszást. A Shenmue II-re, amibe belecsöppentem. A Xenosaga Episode I-re, amire hetekig készültem, könyvtáraztam, alakítottam, szerkesztettem, hogy mind a formája és mind a mondanivalója átjöjjön. A Resident Evil 1-re GameCube-ról, ami teljesen lenyűgözött. A Red Alerttel töltött éjszakákra PS1-en. A Xenogearsre! Aztán a Chrono Crossra, Suikoden 2-re, Dragon Quest VII-re és VIII-ra, a hihetetlen csalódás a Breath of Fire 3-ra, majd a sok-sok szebbnél szebb JRPG-re, és az olyan üdítő kivételekre mint a Manhunt. Néha ki kell törni a komfortzónából, jót tesz az embernek.

De nem emlékszem mindenre. Pax Corpus vagy Steel Reign, ezekről a csodákról csak azért tudom, hogy én teszteltem őket, mert az én aláírásom szerepel mellettük. Hihetetlennek tűnik, de az ember elfelejtheti a saját írásait, de még azt is, hogy valaha játszott az adott produktummal. Egyszer Böjtös kollégával dumáltunk egy játékról, meséli, hogy ilyen meg olyan, én meg értetlenül nézek rá: „De Miki, te írtál róla 15 évvel korábban az 576-ban!” Emlékszem a kollégákra. Balogh Zsoltra és az édesapjára. Zsolt ott ült bent mindig és irányította a céget. Annyira féltem, hogy letegezhetem-e. Aztán emlékszem Martinra. Amikor a szerkesztőséghez értem, mindig a parkolót néztem meg először. Ha megláttam a jellegzetes Volkswagen Golfot tudtam, Martin bent van és dolgozik. Egy végletekig szenvedélyes, a munkájának élő embert ismertem meg, aki imádta, amit csinál. Mindene a magazin volt, mai napig lenyűgöz az a kitartás és az a lelkesedés, amivel irányította a lapot. Mögötte ült a tördelő lány, akinek hosszú fekete haja volt, talán Renátának hívták és hatalmas türelemmel hallgatta instrukcióimat, hogyan is szeretnék egy-két képet a lapban. Aztán ott voltak a kollégák. Böjtös Gábor, akivel mindig sikerült megtalálni a közös hangot. Csipi M. Lee, az Istenek Felett Álló Csodalény, aki imádott évődni, de valahogy baráti csipkelődései ellenére vagy éppen hatására, ki tudja már, megmaradt közöttünk a kölcsönös tisztelet. És aztán persze megismertem Vári Zolit, Dzsont, Reikert, akitől érdeklődtem hol lehet japánul tanulni, a régebbi garnitúrából CoVboy-t, SZJVC-t, és még számtalan arcot, hisz a KByte szerkesztősége ott volt a szomszédban, a lépcsőház egy másik lakásában. És nem feledkezhetünk el Antoniewicz Petiről sem, aki bár soha nem írt és szerepelt a lapokban, mégis az 576-ot nem tudtam volna elképzelni nélküle, megjegyzem nála segítőkészebb embert keveset ismerek. A szerkesztőségben beszélgettünk az aktuális játékokról, kicsit irigykedve néztük, ha a kolléga megkapott egy régóta várt címlapos AAA darabot. Szenvedélyesek voltunk, hisz a tesztelői átlagéletkor talán a 25 évet sem érte el. Láttam komoly káromkodásokba torkolló vitákat, kirúgásokat és felmondásokat, és persze hónapokkal – vagy órákkal – későbbi visszatéréseket, mintha mi sem történt volna. A cél közös volt, a legjobbat kihozni a magazinból. Emlékszem a svédasztalos vacsorára, amit Martin szervezett talán 2001 végén, hogy kicsit összerázza a csapatot. Kár, hogy ilyen utána már nem volt (bár egyszer mintha Liquid összerántott volna egy hasonlót), inkább a szerkesztőségben gyűltünk össze. Később 2007 után pedig jöttek a fórumos házibulik, de ezekből csak kevésre tudtam elmenni.

Emlékszem az olvasói levelekre! Mert a ’90-es évek végén, de még a 2000-es évek elején is, kézzel írt levelek jöttek. Egy srác, a FFVII teljes szörny és matéria adatbázisát kiírta kézzel és elküldte nekem. Később jöttek csak emailek. Az olvasók fantasztikusak és lelkesek voltak, elképesztő mennyire szerették a lapot.

Emlékszem a megpakolt táskákra, amint a Boráros téren próbálok átkelni, benne az aktuális méregdrága tesztgéppel. Egyszer odavertem az útpadkához az Xboxot – soha nem árultam el, szerencsére nem lett baja –, aztán otthon majdnem megsütöttem egy japán Dreamcastet, mert rákötöttem a 220-ra, még szerencse, hogy Martin időben felhívott, hogy elfelejtettem elvinni az adaptert.

Emlékszem a végigjátszásokra. 1999 körül a százas oldalszámú nagyságrendben nyomtattunk leírásokat az induló GameFAQs-ról, hogy aztán azokból bogarásszam ki miként kell legyőzni egy-egy bosst. Böjtös Gábor a végigjátszás-írást a videojáték tesztelés gulágjának nevezte. Ennél találóbbat azóta sem hallottam erről a műfajról. De volt időm, kedvem, hisz ez volt a hobbim és a munkám együtt. Soha nem felejtem el a Shenmue 2 végigjátszást, amit három nap alatt toltam le. Meg az a sok JRPG! Ma már biztosan nem tudnám ezt csinálni. Emlékeszem az utolsó évekre, egy kicsit az elfáradásra. És persze emlékszem a döbbenetre 2008 őszéről, valamikor a nászutam előtt, amikor az 576 fórumán olvastam, hogy az 576 Konzolnak vége. Egyből hívtam Martint, hogy mi történt, aki elmesélte, hogy a lap megszűnik, ő pedig távozik. Az 576 Konzol története lezárult. Egy korszak véget ért.

És hogy mire emlékeznek a Többiek?

Nos, én viszonylag fiatalon, 1990 környékén kerültem a játéktesztelés világába, az úgynevezett „Csokonais” ismerőseim révén. A Csokonai a 90-es években hírhedt klub volt, ahol pénteken a kemény mag tartott zárt körű összejöveteleket, míg szombaton általában a „Lamerek” néven emlegetett kívülállók nyerhettek bebocsátást. Ezekben az időkben volt a határnyitás, illetve a komolyabb technológiai beszerzési tiltásokat megtestesítő COCOM lista eltörlése, így az addig csupán 8-bites Commodore gépeket hajtó fiatal és lelkes Dzson hozzájuthatott egy Amigához. Persze mindenki utálta az amigásokat, ők voltak az elit réteg, akik családjában volt legalább egy jól kereső személy. Igen, én is utáltam őket még plusznégyesként, de ahogy bekerültem ebbe a belső körbe, megtapasztalhattam a másik oldalt is, a megvetően irigy kisgépesek kiközösítését. Egy osztálytársam, volt +4es harcostárs ezt nyíltan a szemembe is mondta. Addig is éreztem ugyan a csatározások légkörét, Plusi vs C64 vs mindenféle többi gép tekintetben. De ekkor ezek már helyi kis konfliktusoknak bizonyultak az igazi Amiga vs Atari, illetve később PC vs „minden más” háborúk tekintetében. Tudom, hogy ez nem tűnik fontos információnak, de a későbbiekben kiderül, hogy miért kapcsolódik a témakörhöz.

No, szóval egy (illetve az egyetlen csak dedikáltan) Amigával foglalkozó magazinnál kezdtem az ipart, mint cikkíró és később szerkesztő, és bár ott voltak körülöttem korabeli konzolok, de nem tulajdonítottam nekik túl nagy jelentőséget. Egészen addig, míg valakitől nem kaptunk egy japán Sega Saturn gépet, ami már nem csak síkban (vagy unalmasan egyszínű poligonokban) tudta elénk tárni a játékok világát, hanem „hú, ez már olyan, mint az igazi” érzést keltő grafikával. Daytona, Sega Rally, Virtua Fighter, Panzer Dragoon, Clockwork Knight... Szegény A1200-asom viszonylag hamar feledésbe is merült, és elkezdtem a vágyódást egy Saturn birtoklásának irányába. Ez sajnos nem jött össze, már nem tudom miért (talán anyagi okai voltak), de ez nem volt baj, mert később meg a Saturn merült feledésbe, amikor egy ugyancsak japán PlayStation is odakerült. Egy ideig az utolsó busszal mentem haza éjjel, hogy kihasználjam az időt ameddig nálunk lehet – nappal ugyanis a többiek ültek a konzol előtt a pislogás hiányától kivörösödött szemekkel. Azokban az időkben már volt persze 576 is, és a tévében ment Martin meg a „Szegasztok” szállóige, de hát konkurenciának számítottak valamilyen szinten, így bármilyen szimpatikus vélemény megalkotása róluk nem volt túl nagy szempont. Egyszer láttam is Martint; akkor volt a remittendáért a nyomdánál amikor mi, de azt nem gondoltam, hogy egyszer majd neki fogok írni. Teltek az évek, az Amiga elsorvadt, a pécétől irtóztam (és irtózok a mai napig), így kézenfekvő volt egy konzol beszerzése, ami egy Amerikából érkezett PlayStation lett – akkor még EU verzió nem jelent meg a gépből. Sajnos az Amigával együtt az amigás magazin is sorvadásnak indult, majd csendben el is halálozott, én meg nem éreztem túl nagy késztetést a cikkírásra más platformon, így egy pár éves szünet következett a publikációs tevékenységemben.

Persze a harci szellem megmaradt, így egy internetes fórumon ütlegeltem a népeket, miközben a szóba kerülő játékokról is írtam véleményt. Bár erre a háborús tevékenységemre utólag nem vagyok büszke, de nagyon hasznosnak bizonyult, mivel egyszer csak meglepetésemre Martin – aki ugyancsak jelent volt arrafelé – beírta, hogy ha van kedvem, akkor keressem meg őt. A nosztalgikus emlékek jegyében most szántam is rá vagy egy órát, hogy előkeressem, íme (tipikusan a KonzolWars topicból):

martin576.hu

2001.06.20

Jon, várlak az 576 Konzolhoz cikkírónak/tesztelőnek. Jelentkezz, ha érdekel.

És eléggé meglepődtem. És örültem is. És érdekelt.

Martin élőben (is) tök jó fej és közvetlen volt, így az addig felhalmozott kissé előítéletes véleményeimet gyorsan félre is tettem. Érdekes, hogy eleinte azt hittem, tudja ki van a Jon nick mögött, és ezért gondolt rám, de utólag kiderült, hogy nem így volt. Akkoriban a játékok már a PS2 érát jelentették. A megtiszteltetés mellett pedig a Konzolos munkásságom elsődleges előnyének a játékellátottság bőségét tekintettem. Minden érdekelt, mindent meg akartam nézni, és (majdnem) minden játékot élveztem is, amiről tesztet vagy ismertetőt írhattam. Martinnal hamar összecsiszolódtunk, és az olvasók is pozitívan fogadtak, ami jól esett. Persze a cikkírásnak vannak azért bizonyos nehezen kezelhető részei is, ami akkor még elsősorban a nyomdai leadási határidő volt, de mivel ezt és az ezzel járó, esetenként éjszakai – hajnali billentyűzet feletti alvós gépelést megszoktam, így nem okozott nagy gondot. Érdekes, hogy ugyan az ember értelemszerűen olvasta saját írásait, de a szerkesztői példány kézhezvételével máris újra olvastam őket – néha egyből a „Martin beleszól!” szekciót, hiszen az ő véleménye számított a leginkább, miközben öröm és büszkeség érzése töltött el. Nem tudom, a többiek ezzel hogy álltak – természetesen a kollégák cikkeit is mindig örömmel olvastam el, de én az utolsó számig így voltam. Egész más egy komplett és profi módon összeállított magazinban látni a tesztet, mint a képernyőn, vagy akár kinyomtatva. Ezt a feelinget az online írás sajnos nem hozta vissza teljesen, így amikor megszűnt a Konzol, néha megint elolvastam pár régi papír alapú irományomat, pár esetben kissé bosszankodva, hogy ritka esetekben milyen kis butaságokat vetettem szövegszerkesztőre.

Martin szerencsére mindenféle játékot rám bízott, persze a keményebb szerepjátékok maradtak Mikinél, és ez gondolom az olvasóknak is jobb volt. Néha ugyan kicsit húztam a számat, mert ha nagyon érdekel egy game, akkor azt szeretem lassacskán, minden zegzugot felkutatva végigjátszani, ami ugye egy határidős cél fényében nem igazán kivitelezhető. Most elő is vettem a papír archívumomat, mert bár megvan valahol minden digitálisan is, de az nem az igazi nosztalgia. Futurama, egy lepontozás miatt népharagot kiváltó Syberia, a Dark Cloud 2 (amit imádtam és most is megvan PS4-en), az első Ghost Recon, Time Splitters 2, The Mark of Kri, Silent Hill 2, MDK 2, Drakengard, Army of Two… Meg rengeteg olyan cucc, amire már nem is emlékszem, miről szóltak. Régi szép Konzol-idők. És szomorúan vettem tudomásul, hogy szemüveg kellene már az olvasáshoz…

De jobb a szépre és jóra emlékezni. A PS2 - PS3 korszak szerintem az aranykor volt. Számtalan játék, új ötletek, grafikai megvalósítások, egyedi történetek, és még a folytatásokra sem volt nagyon jellemző a rókabőr effekt, sőt, megkockáztatom, hogy a mai „nagy” cégek sem mentek el akkor még annyira az a$$hole túlburjánzás felé. A Resident Evilekben végre zombik voltak zombi alakú pixelhalmazok helyett, a Gran Turismo autói kezdtek kijönni a képernyőből, az FPS pályákon az ember tényleg félt, hogy lelövik valami virtuális csatatéren a virtuális katonák, mindenki a Devil May Cry-jal akart játszani, és a szerepjátékok kezdtek nagy és komplex világokban testet ölteni. A Konzolon belül is jó volt a hangulat, bár a többiekkel ritkán találkoztam. Néha volt egy kis baráti csipkelődés Csipivel – talán a VRally 2 kapcsán, ha jól rémlik, meg BG Xbox szimpátiája és az én PS hűségem okozott pár érdekesebb pillanatot – bevonva pár olvasói levelet is ebben a témakörben. De összességében örültem, hogy a Konzolos család tagja vagyok, ami Martin apai felügyelete mellett kiválóan működött, nagyszerű cikkekkel látva el a népes olvasótábort.

Kellemes emlékek még mindig azok a napok, amikor bementem valamiért a szerkesztőségbe, és ott volt felhalmozva az a rengeteg játék a polcokon és más helyeken. Aztán a játszós kanapé a tévével amire mindenféle konzol volt rákötve, a nézelődés, hogy mi van újdonság, csevegés azzal, aki éppen ott volt – ez leginkább Martint jelentette, majd távozni egy-két-sok új gaméval, illetve havonta egyszer egy friss ropogós 576 Konzol példányával. Emlékszem, egyszer kaptam egy játékot azzal, hogy olyan helikopteres jellegű cucc. Otthon viszont egy mászkálós ügyességi valami indult el, és eleinte azt gondoltam, hogy itt valami tévedés van és rossz játékot hoztam el. Aztán valamikor jóval később bevillant, hogy nem helikopteres, hanem herripotteres, mivel „A balszerencse áradása” (The Series of Unfortunate Events) volt az ominózus alkotás, amennyiben jó a memóriám. No meg ott volt még az Ico cikk, aminek az oldalszámát valószínűleg félreértettem, és szegény Martinnak egyoldalra való szöveget kellett kétoldalasra beszerkesztenie. Utánírásról ugye a lapzárták miatt nem nagyon lehetett szó.

Nagyon sajnáltam, amikor a papír alapú magazin végül megszűnt. Sajnos a teljes példányok egy költözésnél már nagyon sok plusz terhet jelentettek volna a súlyuk és helyigényük miatt, így nagyon fájó szívvel, de kiszedtem belőlük a saját cikkeimet és csak azokat tettem el, hogy majd egyszer beköttetem, mint életem egyik meghatározó periódusának mementóit. Szívesen folytattam az online PSC keretein belül a tevékenységemet, viszont a játékok idővel egyre gyakrabban váltak teherré, kötelező dologgá szórakoztató időtöltés helyett. Több lett az idegeskedés, ha valami nem jött össze, a rage quit, a kontroller dobálás, és az általam ismert istenségek említése negatív kontextusban. Ezek mellé jött egy olyan jellegű „megvilágosodás”, hogy a játékok alapvetően kiba**ás alapúak. Minden feladat, pálya, puzzle, akármi voltaképpen egy olyan szívatásra készült egység részei, amit más emberek állítottak össze azért, hogy a játékost próbák elé állítsák, mint valami szadista szekta. És ha sikerült valami akkor nem örömet éreztem, hanem megkönnyebbülést, majd szorongást, hogy mi lehet a következő kihívásnak felcímkézett szemétkedés a készítők részéről. Online játékokkal még rosszabb volt a helyzet, mivel alapvetően elég keveset játszottam emberek ellen úgy általában, így esélytelen voltam azokkal szemben, akik az ilyen helyeken élik le életük nagy részét.

Ez az antijátékos hozzáállás szerencsére nagyrészt elmúlt, de valószínűleg olyan lelkes soha nem leszek már, mint voltam. Ezért is örülök nagyon annak, hogy aktív és „szellemileg egészséges gamer” korszakom nagy részét a Konzolnál, a konzol íróinak nyomdában legyártott társaságában tölthettem el. És persze az olvasókkal, akik egy kis része ugyan elkönyvelt „igbogz ellenes ps fanboynak”, de ez ugyanúgy hozzátartozott a Konzol egyedi ízéhez és hangulatához, mint a többi kiváló cikkíró személyisége, egyedi stílusa és munkássága.

Köszönjük, Martin!

Ismeri valaki a kedves Olvasók közül a Toastmasters Internationalt? Ez egy nemzetközi szervezet, melynek klubokra épülő keretrendszerében lehet megtanulni, egyrészt hogyan beszélj jól nyilvánosan, másrészt pedig hogyan legyél jó vezető. Én csak nemrégiben csatlakoztam a mi (céges) helyi klubunkhoz, és életem legelső nyilvános beszédének, a bemutatkozó “jégtörőnek” mi lett volna az egyik sarkalatos pontja, ha nem a videojáték-szenvedély. Aki nem ismer és csak kívülről lát, sosem gondolná, hogy ilyesmik érdekelnek, de az igazi bombát mindig az robbantja, amikor megemlítem, hogy nemcsak játszom, de tesztelek is, azaz a filmkritikusokhoz hasonló valaki vagyok. Úgyhogy a jégtörő beszédre be is vittem az 576 Konzol egyik példányát prezentáció gyanánt, kihangsúlyozva, hogy nekem a gamer karrierem elején az volt az álmom, hogy egyszer ebbe a magazinba írhassak, és nem hiszem a mai napig sem, hogy ennél feljebb lehetett-e volna akkoriban jutni, persze hobbi szinten.

Ezzel kapcsolatban a mai napig sem gondolkodom másképp. Természetesen sokat változott a világ azóta, hogy sajnos nincs nyomtatott Konzol, lehet, ma már nem lenne meg bennünk az a korszellem, ami még akkor volt, amikor nem lehetett bármiről bármit egy kattintással meglelni az interneten. És ma már nincs is olyan nyomtatott magazin, melyet az első szótól az utolsóig kiolvasok, mint egy könyvet – ahogy tettem volt a Konzollal anno, mikor még csak ábrándoztam róla, hogy írhatnék oda. Ne feledjük, hogy a kedvenc írom Dzson örök időkre!

Egyébként, ha jól emlékszem, a konkrét bekerülés úgy sikerült, hogy az 576 Online-on Martin kirakott egy felhívást, hogy új tesztelőket keres, és arra jelentkeztem. Az eredeti koncepció az volt, hogy képviseljem, miben különbözik egy női játékos egy férfitól (ami ma már lerágott csont véleményem szerint), de egy idő után átmentem értékelőbe. Ez szerintem jó irány lett, mert egyrészt még mindig távol van egymástól a két nem aránya a játékkritikusok között, másrészt pedig talán nem is egyformán látjuk a dolgokat, ugyanarról a cuccról értekezvén. Többször eszembe szoktak jutni a Konzolos idők azon kívül is, amikor Újpest-Központ környékén lófrálok. A legjobban a magazin tényén kívül talán azt szerettem, hogy multiplatform volt, és értő társaságban ma is emlegetni szoktam nagy büszkén, hogy egy időben egyszerre volt nálam egy PS2, egy PSP, egy „Bogz”, egy Wii és talán még egy Nintendo DS is. Illetve, hogy egy játék különböző konzolos verzióit fizikai formában vittük haza.

Sok idő telt el azóta, de ami változatlan, az a szellemiség, az elkötelezettség, a tiszta szenvedély – az 576 Konzol helyett a PlaystationCommunity.hu-n. És ezt Martinnak köszönhetjük. Kimondhatatlanul büszke és nagyon hálás vagyok azért, hogy azóta is, most már lassan 16-17 (?) éve együtt dolgozunk. Én a mai napig csak a PSC-n már talán 120 tesztet írtam, és nem látom ennek a végét. Bár jelenleg, ha valaki megkérdezi, mi az a munka, amiért akár fizetnék is, hogy csinálhassam, arra azt válaszolom, hogy egy Rosszkutya-szintű amcsi játékfejlesztőnél szeretnék projekt / program / portfólió menedzser lenni. A tesztírás mindig marad, mint hobbi, és hát ki tudja, egyszer talán kiváló ajánlólevél lesz is az álommelóhoz.

Minden valószínűség szerint full “csízin” hangzik, de az 576 Konzol sokkal több volt, mint egy szimpla havilap, ami történetesen játékokkal foglalkozik. Ha meghallom ezt a két szót rögtön beugranak az idézhető mondatokkal teli cikkek, a gyönyörű borítók, a Final Fantasy VII végigjátszás, ami nélkül az akkori angolommal esélytelen lettem volna legyőzni Sephiroth-ot. És ott volt egy utánozhatatlan közösség, amit összekovácsolt a magazin szeretete. A kétezres évek zeitgeistjét telibe kapó 576 Konzol kétségkívül a legkúlabb dolog volt, ami a honi videójátékpiacon történt, a “szögletes” PC magazinok mellett felüdülés volt az elképesztően laza teszteket és ajánlókat olvasni, így számomra szinte vallásos élménnyé vált minden hónapban a “havi adagot” megvenni, átlapozni, érdeklődési sorrendbe rendezni a cikkeket!!! És végigolvasni az összeset az utolsó betűig.

A magazin mellett a másik (máig tartó) agylövésem a könnyűzene volt, ami ebben az időszakban a plasztik sztárok mellett / helyett elkezdett ráfordulni az indie és a dance vonalra, hirtelen menő lett a nyers, garázsrockos hangzás, a DJ-k népszerűsége pedig az akkori popsztárokkal kezdett vetekedni (igen, bevallom, hogy akkor még szerettem David Guettát…). Annyira imádtam az akkori zenéket, hogy kábé minden időm és pénzem arra költöttem, hogy up to date maradjak a trendekkel, éppen ezért amikor hónapról hónapra láttam, hogy a Konzolban lévő Cool-Túra rovat NEM arról szól, hogy a rózsaszín pasztellöltönyös Brandon Flowers (The Killers) mekkora monolitszerű zseniális stílusikon, éktelen haragra gerjedtem. Az ifjonti lelkesedésem arra sarkallt, hogy ezt az érzést írásba öntsem, így küldtem Martinnak egy levelet és egy CD lemezt, rajta a kedvenceimmel, valamint mindegyik track mellé egy kis leírással készültem, hogy az akkor unalmasnak gondolt (amúgy visszagondolva nyilván nettó zseniális - bocsi Aphex Twin és Kruder & Dorfmeister) albumok helyett ezeket pörgessék a rovatban. Legnagyobb meglepetésemre egy jó két héttel később Martin felhívott, hogy bejön neki a lemez meg a szöveg is, így ha van kedvem átvehetném a rovatot. Nyilván volt kedvem…

Miután Martintól megkaptam az ‘Ingyen szabadulhatsz a börtönből” kártyát, következett az ámokfutás a rovat hasábjain rengeteg indie zenekarral, furcsa filmekkel és ömm Britney Spears-szel? Hát igen, akkor még nem vetettem meg az ENYHE provokációt… Az 576.hu mindeközben a kedvenc weboldalam lett, estéken át beszélgettünk az ottani arcokkal különféle filmekről, zenékről és persze játékokról. Volt, hogy képrejtvényekkel szórakoztattuk egymást, volt, hogy karácsony napján egymást anyáztuk valami random film miatt… Szóval pezsgett a virtuális élet az oldalon, a keménymaggal pedig különféle fórumos bulikon is összejártunk magánlakásokban vagy éppen egy hétvégére kölcsönkért óvodában!!

Az 576 Konzol közben egyre szebb, modernebb, stílusosabb lett (egészoldalas pixel screenshotok ♡), de sajnos mint tudjuk a gazdasági okok közbeszóltak és az újság idejekorán megszűnt. Túlzás nélkül alapjaiban változtatták meg az életemet a magazinnál töltött évek, rengeteget tanultam a cikkírásról, a kreatív gondolkodásról és az ezáltal kapott lehetőségek miatt sok érdekes projektben tudtam résztvenni. Emellett a fórumon összekovácsolódott emberek dacolva az online ismeretségekkel kapcsolatos tévhitekkel időközben az egyik legrégebbi barátaim lettek, akikkel a mai napig rendszeresen összejárunk megszakérteni a modern játékokat, kvízeken tündökölni a tudásunkkal (vagy némileg gyakrabban: csúfosan elbukni), bulizni a Szigeten vagy csak szimplán atommód beb*szni. Életem egyik legboldogabb időszaka volt az 576 Konzolos idő, amire mindig kitörő örömmel és egy cinkos félmosollyal az arcomon gondolok vissza, elvégre az idő engem igazolt és Britney Spears tényleg a kétezres évek egyik legfontosabb előadóművészévé vált. Ugye ti is így gondoljátok?

Na ne már baszki, 25 év telt el "azóta"? Én nagyjából arra emlékszem, hogy rinyál a sok monitorfejű PC-s, hogy van 6 (vagy akármennyi, ne vesszünk el a részletekben) konzolos-mangás oldal a KByte-ban, mi meg agyalunk a szerkesztőségben, hogy mit is kéne csinálni, nehogy szegények belebetegedjenek és ne vegyék tovább a magazint. Nyilván egy másik, külön konzolos újságot, úgyhogy ezúton is kösz (utólag) a sok hőbörgést PC-sek! Aztán érkezik a szerkesztőségbe pár Final Fantasy VII tesztlemez az éppen akkoriban induló PlayStation Magyarországtól, mi pedig onnantól egyenesben vagyunk.

Hogy milyen volt az 576 Konzol, hogy milyen miliő lengte körül a lapot, az ex-kollégák már itt feljebb elmesélték - és mesélik a másik oldalon is. Én pedig elmondom, szerintem mitől volt olyan érdekes az 576 Konzol: ezektől a különleges formáktól, akik a teszteket írták. Mert különleges és egyedi volt mindegyikük, egytől egyig. Egyikük sem volt középszerű, egyikük sem volt átlagos, egyikük sem volt felejthető. Ők voltak a magyar konzolalapú videojátékos újságírás legeredetibb alakjai, akik hónapról hónapra felejthetetlen, utánozhatatlan írásokkal lepték meg az olvasókat. Olyan dumákkal, olyan cikkekkel, olyan tesztekkel, olyan témákkal jelentkeztek, melyek egyedülállóak hazánk videojátékos szcénájának történetében. Fogalmazhatnék szerényen, de nincs miért: legendák vagytok mindannyian.

Köszönöm, hogy nekem/nekünk dolgoztatok! Neked pedig, kedves olvasó, sokadszorra is megköszönöm, hogy az 576 Konzolt választottad bibliádul.