Eltűnés

Ezzel amúgy rengetegszer eljátszottam eddigi életem folyamán, sokszor annyira kicsinált a világ a szemét piszok viselkedésével, hogy egy dologra vágytam csak: eltűnni. El a fenébe, egyik pillanatról a másikra, hogy az emberek csak pislogjanak.

Elsőre ez talán elborult és értelmetlen dolog, de mondjuk ki: ma már annyira nem értékelik az emberek egymást, hogy az egyszerűen hányinger. Sokszor az emberben ott van az a revans akarási görcs, hogy "a durva anyátok ezt visszakapjátok kamatostul, aztán sírjatok, én meg a pofátokba fogok röhögni". Mert mondjuk ki, egyszer legalább mindenkiben feljön ez az érzés.

Sok ember csak akkor kezdi el értékelni az értékeit mikor azt elveszítheti. Én mondjuk nagyrészt sose tudtam megérteni, mert bennem épp az a baj, hogy túlságosan is értékelek pl. egy személyt, aki aztán kihasználja az odaadásom. Sokszor éltem ezt át, és élem át most is. És kezdek visszakerülni abba a retro érzésbe, hogy megmutassam a világnak az egyetemes jelet, melyből mindenki le tudja vonni a nemes konzekvenciát hogy mit üzenek globálisan:

Persze az eltűnés mint olyan, nem igazán hozza meg a kívánt eredményt, max kiderül, hogy hányan ragaszkodtak igazán hozzánk, de az emberek 80%-a úgyis vállat von, mert a szemükben nincs pótolhatatlan ember.

De talán ez így van rendjén.

Nekem mindenesetre nagyon furcsa volt átélnem azt, hogy azok az emberek hiányoltak és vissza vártak, akiknek a nevéhez még képet se tudok kötni, pl. itt a Gamer365-ön az előző bejegyzésem hozzászólásait látván én tökre meglepődtem. Azok az emberek, akiket szemtől szemben ismerek meg magasról tesznek rám, gyakorlatilag észre sem vették hogy történt velem valami és eltűntem. Oké, most a netem ment el, de mivan ha épp a kórházban lennék élet halál közt harcolva? Nemhogy nem látogatnának meg, de a legtöbb ember annyira se méltat, hogy egy nyomorult telefont megeresszen felénk, hogy "mivan veled te barom?"

Én meg már unom hogy mindig csak én kínlódom másokért.