Az Óperencián túlra senki nem merészkedik, még a legbátrabbak és legvakmerőbbek sem. Mert ott már nincs semmi, csak a végtelen víz. A horizont nyílegyenessé válik, nem hajlik már együtt az óceánnal, mert ha a legcsekélyebb mértékben is meghajlana, azonnal feladná kérlelhetetlenségét. Arrafelé az égbolt szoknyája narancssárgává változik, akár egy örök naplemente, mit körkörösen kent szét az öröklét. Feljebb sötétszürke felhők takarják az eget, melyekből eső nem esik soha. A víz itt már nem hullámzik, csupán fodrozódik, de ezt is csak azért teszi, hogy jelezze, ő azért még víz. Mert az Óperencián túl nincs más, csak víz, ameddig ellát a szem, s még tovább. Ez már maga a végtelen. Talán szigeteket is körülölel ez az irdatlan víztömeg, de az már oly mindegy, mivel a végtelenek világában járunk, ezért a hozzájuk vezető út hossza is végtelen lenne, s mint ilyeneket elkönyvelhetjük őket létezhetetlennek is.
Egy kis hajó hasítja most eme vizek felszínét. Úgy látszik mégiscsak ide merészkedett valaki. Fából készült az apró vitorlás, bár talán nem is olyan apró, csak az örök mindenség láttatja annak.
Két fős személyzete meglepetten fürkészi az újszerű környezetet, mihez hasonlót eddig még nem láttak.
- Hová megyünk? - kérdezte a lány.
A fiú nem felelt. Bár hallotta a kérdést, nem érezte úgy, hogy válaszolnia kéne. Nem illett volna ebbe a környezetbe a válasz, amit adhatott volna. Semmilyen válasz nem illett ide, sőt maga a kérdés sem. Mégis mit mondhatott volna? Hisz éppen az örök célkényszer miatt jött ő ide, levetkőzni emberi gyarlóságait. Levetkőzni mindent, mi emberi. A célokat is a háta mögött hagyta. Mert mi a cél? Egy röpke pillanat csupán, olyan, mint az illanó gyönyör, mi elérésének pillanatában rögtön veszít is intenzitásából, s szünteti meg azonnal cél mivoltát.
A lány leült a fiú mellé. Már csak a testével beszélt hozzá, a mozdulataival, a tekintetével. De nem talált értő fülekre, mintha mindketten egyedül lettek volna.
A fiú a lány felé fordította az arcát, affelé a lány felé, aki csak miatta volt itt. De nem őt látta, csak a nagy vizet. Megbabonázta őt a nagy víz, úgy érezte, végre hazatért. Rámosolygott a habokra, és azok visszamosolyogtak rá.
A lány örült ennek, és ő is mosolygott.
Így tűnt tova a kis hajó, lágyan ringatózva az égbolt által különös színűre festett vizeken, felöltvén annak furcsa árnyalatait. Ahogy távolodott és egyre nyelte őt a végtelen, úgy lett egyre kisebb és kisebb, majd végül már csak egy kicsiny pont látszódott belőle. Eggyé vált a nagy vízzel.
Talán még fel is oldódott benne.
Mintha csak a tökéletes magányt kereste volna.
Comedian 
Necroman Mk2 
Fabri 
p34c3 
Malleus