Retrospective - Devil May Cry

[/center][/center]

...és hogy ennyi idő után mennyire érdekes elővenni egy régi hőn szeretett címet. Persze ez akár egy játékra, vagy könyvre is érvényesül. A Devil May Cry széria nagy rajongója vagyok, s mindig is állítottam, hogy a második résznek alapvetően sose lett volna szabad megtörténnie. Azóta a sorozat komoly formabontásokon esett keresztül, na nem kimondottan a játékmenet téren, de stílusra nézve feltétlen (és most eltekintek engedelmetekkel a hányás szagú és állagú DMC5-től, jóllehet valakinek bejön az új Dante meg a Ninja Theory által felállított irányvonal, az én válogatós gyomrom bár kapós az új ízekre, van aminél csak a jól bevált formulát kívánom ízlelni maximum új fűszerezéssel) és miután nosztalgikus mosollyal felidéztem az akkori időket, úgy döntöttem, bepattintom a gépemre eme régen játszott remeket.

Elképesztő volt. Ilyenkor érezni, miben különböznek az új epizódok a legelső alapműtől. Már a játék hangulata, környezete teljesen más volt, alapvetően szerintem a DMC3 sikere is annak volt köszönhető, hogy nagyban visszanyúltak az alapokhoz. A DMC leginkább erősségét a környezet adja. A kastély, a környezet, az egész úgy össze van téve, régen nem is tudtam értékelni az egészet. Hátborzongató volt. Az ellenfelekről ne is beszéljünk. Démoni marionett bábuk, Phantom, Griffon, vagy a Blade-k (mi se mutatja jobban a DMC erejét, mintsem hogy a 4-ben visszahozták őket mint ellenfeleket), vagy a Nightmare Alpha... Korszakalkotó volt a maga nemében. Ekkor a DMC még nem a kombóállatoskodásról szólt, ami a 3-al kezdődött irányelv lenni, s az übercool pózerkedés se volt még divat, bár ettől még Dante olyan cool volt már itt, hogy szerintem sokan csak fele ilyen menők akartak lenni. Akár Dante Trish-el való bánásmódját vesszük az intro-ban, akár az Alastor megszerzésének vagányságát, esetleg a nagyképű beszólások melyeket Dante nálánál kb. 20-szor nagyobb ellenfeleknek címez mindenféle félelem nélkül, egy dologban egyetértettünk mind: ez a csávó igazi nagyágyú. A játék nehézsége volt ami igazán elütött a későbbi részektől: a DMC-ben mai fejjel hiába vagyok a 3-4ben iszonyat kemény játékos, DMD fokozaton se gond végigvinni a cuccot, de a DMC1 már más téma. Normal-n nem egyszer meghaltam egy boss harcban, a normál ellenfelek pedig iszonyat alattomosak, sokkal szemetebbek mint az új részekben. Szóval el is felejtettem mekkora Challange volt ez, anno Beowulf cimborámmal ketten játszottuk a cuccot, s küzdöttünk a Dante Must Die móddal együtt, melyet végül kínkeservvel ő fejezett be. Bár a DMC3 zeneileg szerintem sokkal jobban adja, ettől még egy dolgot hiányolok az összes többi DMC-tól, és ez nem más, mint az epikus, katartikus befejezés. A játék végén a Mundus-al való párbaj iszonyatosan hatalmas volt, máig emlékszem rá milyen gigantikus bunyó volt az egész, s bár Mundus megígérte hogy visszatér, sajna a mai napig nem találkozhattunk vele. Pedig szerintem a legfélelmetesebb főellenség volt a sorozatban. Egy szó mint száz: a DMC irtó komoly élmény volt nekem így ennyi év után. Örömmel gondolok rá, s mindig jóleső érzés tölt el ha játszok vele. Olyan játék ez, mely a konzolos múltamat gyökeresen meghatározta, s emiatt vagyok egy sorozatnak olyan komoly fanja, hogy az ötödik részét már most ki is tagadtam. :D Csak mert Dante nem olyan mint eddig. És pont.