- Szevasz Frenk! Frenk körbenézett, de nem látott senkit. Biztos nem is neki szóltak, a "Frenk" eléggé általános név. - Hahó! Itt vagyok! Lefelé nézzél, az isten áldjon meg! És valóban. Ott állt előtte rég nem látott barátja 30 centiméter magas mivoltában. - Szia Dzsó! Hát mi van veled..? ...lekicsinyíttetted magad? - Kérdezte Frenk kissé meglepődve. És át is ölelte volna rég nem látott barátját, de inkább nem tette. Nem akart neki sérülést okozni. - Aha le. És sokkal jobb így. Sokkal jobban érzem magam. Sokkal jobb lett az életem. - És nem fájt mikor csinálták..? - Persze hogy nem. Szakemberek csinálják, ez manapság már rutineljárás. - ... és az asszony? - Őt is. Meg a gyerekeket is. Az egész családot liliputiztattuk. Még a kutyát is. Sokkal jobb így. Sokkal magasabb az életszínvonalunk, mint volt. Sokkal kevesebbet kell élelmiszerre költenünk, sokkal jobb lakásban lakunk. És nézd meg ezt a kocsit, öregem! - mondta Dzsó, és rámutatott a járda mellett parkoló, mindössze méter hosszúságú tűzpiros Ferrarira. - Én meg azt hittem, hogy valami játék.. - Tudod mennyi a fogyasztása? Száz kilómétert elmegyek vele fél liter benzinnel! De nem is tartalak fel, hisz nekem is mennem kell, most alakítják át a munkahelyemet. Na szevasz! - szólt Dzsó új, vékony héliumhangján (pedig azelőtt mély baritonja volt), majd felsőbbrendűen megveregette Frenk bokáját, és még hozzátette: - Ez a jövő, Frenk! Azzal beszállt vadonatúj mini Ferrarijába, s valami éktelenül magas motorhanggal elviharzott. ----
Frenk, ahogy naponta munkahelyére igyekezett, próbálta szemlélni a járókelőket. Nap mint nap szemlélte őket, és azok nap mint nap többen voltak. De valahogy soha nem volt lökdösődés a járdán, és nem azért, mert már mindenki autóval járt. A járdán is sokan voltak, és mind többen lettek.
Mintha összementek volna az emberek, mint kardigán mosás után. Először csak a harmincas emberek lettek egyre többen, majd mikor már a tudomány engedte, megjelentek a tizenkét centiméteres emberek is. Bár ez az eljárás még nagyon drága volt, és nem volt annyira elterjedt. Csak a legtehetősebbek engedhették meg maguknak.
Frenk félt az ilyen beavatkozástól, ezért nem is végeztette el magán. Bár a 30 centiméteres eljárást már ő is meg tudta volna fizetni, de nem tette. Pedig jobban élt volna, és a lassan egekbe szökő élelmiszerárak is indokolták volna, de ő már csak ilyen konzervatív ember volt.
Frenk munkába menet újabban úgy érezte magát, mint elefánt a porcelánboltban. Nagyon kellett figyelnie, hogy hová lép. Állandóan lehorgasztott fejjel járt az orrukat magasan hordó emberek között. Ő volt az utolsó óriás. Nem is értette senki, sem ő, sem mások, miért nem kötelezi őt is az eljárásra valamilyen törvény vagy hatóság.
Sokszor gorombán bántak vele. Megszólták, lökdösték, taszigálták (már amennyire tudták). A zebrán többször nem adták meg neki az elsőbbséget, pedig ő már régen lelépett az úttestre. Ilyenkor méteres Ferrarik ütköztek a bokájának, és még kisebb autók cikáztak a lábai között.
Frenk a zárkájában ült, az ajtóval szemben.
- Nem láttam őket.. Nem láttam őket.. - mondogatta magában.
Közte és az ajtó között (mely ajtón egy kisebb, egérlyuk méretű ajtó is volt) piros színű lábnyomok voltak. Az ő lábnyomai.
Nem érzett semmit. Nem érezte, hogy olyan nagy bűnt követett volna el. Egyáltalán semmi bűntudatot nem érzett.
A rácsos, emeleti ablakból lenézett az utcára. Odalenn egy nyüzsgő biomasszát látott. Akár a hangyák milliói.
Pedig ő csak az első emeleten volt.
Necroman Mk2 
Bountyy 
CHASE 
p34c3 
mcmacko 
Comedian 
Fabri 
Malleus